Can we start again?

Az időérzéke semmivé vált, a tarkója sajog, nem lát semmit. A helyzete kilátástalan, bármennyire is próbálkozik. Nem képek beszélni, nemhogy mozogni, nem hallja, mi történik körülötte.

Csak a reménye maradt. Az, ami darabokra fogja cincálni.

Saját maga ellen fordította a világot. Azért, a legjobban szeretett. Soha nem volt senkije, és nem is lesz. Talán ez így van jól. 

Vár a csodára, ami tudja, hogy úgy sem fog eljönni.

El akar tűnni, vagy messzire szállni. Kinöveszteni a szabadság szárnyait, és elrepülni vele, egy távoli helyre, ahol senki sem találja meg.

Mindent megtett, mindent megtenne, és mindent meg is fog.

Megtanulta értékelni az emberi életet. Rövid az ideje, pedig még alig tizenvalahány éves. De a lélek öregszik a leghamarabb. A fizikai állapot csak egy burok.

És ki akar szabadulni belőle.

~

Amikor kinyitja a szemét, minden homályos körülötte. A levegő nehéz, mintha por temetné be a tüdejét. Rozsdásnak érzi magát, és elhasználtnak, feleslegesnek. Nincs értelme annak, hogy a földön legyen, senkinek sem lesz jobb tőle, sőt... Ez az egész, egy hatalmas hülyeség. El fog menni.

A temető légköre sötét, a fekete varjak kárognak a fákon, még taszítóbbá téve az egyébként sem kellemes hangulatot. A fekete bakancs alatt ropognak a faágak, a követ gusztustalan hanggal csusszannak egymáson, amitől feláll az emberek hátán a szőr. A szél erősen fúj, az égen pedig felhők gyülekeznek, ijesztően jelezve, hogy eső lesz. A pislákoló lámpák igyekeznek egyedül némi fényt szőni a hideg éjszakába. Feleslegesen. A pólóban feszítő lány ökölbe szorított kézzel halad rendületlenül előre, arra, amerre a szíve parancsolja. Nemsoká megáll egy sír előtt, üres tekintettel veszi tudomásul a tényt, hogy megérkezett.

- Szia, mama - suttogja alig hallhatóan, majd megnyalja kiszáradt ajkait. Nagyon rég nem járt itt, talán tavaly utoljára, és szégyelli is magát. - Ne haragudj, amiért nem jöttem hamarabb, de apa nagyon rég nem jelentkezett. Két hete ki van kapcsolva a telefonja, nem érem el. - Hangja színtelen, beleillik abba a kopár környezetbe, ahova érkezett. Közben a kezében szorongatott vörös rózsát keresztbe helyezi a földből készült halomra. Kezét óvatosan húzza végig a fatáblán, letörölve a mocskot. - Boldog húsvétot. Talán kicsit már megkéstem vele, de a szándék a lényeg. Legalábbis, ezt szokták mondani. Remélem, jól vagy, és jó helyed van. Én... Jól vagyok. Ember vagyok, mert fáj. Azaz érzek. Azaz... Nem is tudom. Olyan buta vagyok... - leheli maga elé megtörten, közben lassan szabadítja meg a sírt a ráhullott levelektől. - Anya azt mondja, apától örököltem, de közben ő is ugyanolyan buta mint én. Nem szeretem szenvedni látni, mégis, most nem történik más. Nem értem, az emberek olyan ostobák, hisz ha bántja, miért nem engedi el? - Megcsuklik a hangja, majd érdesen felnevet. Kaparja a torkát, a saját nyálában fog megfulladni. - Bár, nem mintha én mást tennék. Fájdalmat okoz, mégis kitartok mellette. Mert láttam már. Láttam már őt nevetni, önfeledtnek lenni. Amikor mellette voltam, kimutatta nekem az érzéseit, és olyan jól esett. Hogy megbízik bennem, hogy tudja, hogy mellette vagyok. De ez már régen volt. Lehet, nem fogom látni soha többet, lehet nem ölelhetem meg megint. Ezt is elszúrtam, nem használtam ki azt a pár napot, ami vele tölthettem. 

Feláll, a nadrágjába törli a kezeit, majd leül egy kis fa padra. Nem akar sírni.

- Azóta nagyon sok minden változott. Másabb lett, meg nem is, én is rengeteget haladtam. Azt mondja, a rossz irányba, és nem tudom, egyet értsek-e vele - sóhajtja, miközben összekuporodik. Kezd fázni, de direkt nem hozott kabátot. - De most nem én vagyok a fontos. Igazából, sosem én voltam, és már úgy egészen beletörődtem. Így nem szenvedek annyit. Mert, igazából, gyűlölöm őt szeretni. Nem úgy értem, nélküle ezerszer rosszabb lenne, de fáj, hogy nem fogad el, ahogy vagyok, mikor nekem minden változására csendben kellett maradnom, mert jó húg akartam lenni. De neki már nincs szüksége rám. Eltaszít magától, nem akarja, hogy segítsek neki. Talált új barátokat, amit nem bánok. Ez boldoggá tesz. - Szipogva elmosolyodik, a kezébe törli a könnyeit. - Olyan... Olyan gyerekes vagyok. Fel kéne már nőnöm, és elfognom, hogy nem kellek. De szorongatja a torkomat a keserűség, és egyre rosszabb lesz. Én csak egy ember vagyok. Nem bírom már sokáig így. Nincs senkim.

Kitörik belőle a zokogás, úgy sír, mint egy ötéves. Görnyedt testébe szorul a levegő, köhögve egyenesedik ki. Egy kis nyál kifolyik a száján, amit aztán ismét letöröl. 

- Szerinted, még újrakezdhetjük?

Az Akatsukisok élete avagy betekintő a hülyék házába: (15. Minden jó, ha jó a vége)

Hinata PoV.:

Minden olyan gyorsan történt. Meg sem tudnám mondani pontosan, mi zajlott le körülöttem az elkövetkezendő pár másodpercben, mert nem adatott meg nekem az, hogy lassított felvételben nézzem az eseményeket. Annyit tudok megmondani, hogy ki művelte.
A lyukas háztetőn keresztül nézem az eget, és az el-el reppenő, hatalmas, fehér madarat. Elmosolyodom, mert jó érzés, hogy van, akiknek fontos vagyok. A törmelékek levágták rólam az erős köteleket, megmozgatom elzsibbadt tagjaimat, kidörzsölöm szememből a könnyeket, majd felállok. Egy nagy ugrással felkerülök a tetőre, majd elég csupán felfelé nyújtanom a kezem. Elkapnak, majd felhúznak magukhoz. Aggódó szavakkal bombáznak, én pedig akaratomon kívül meghatódom. Mert számítok nekik...

A családomnak...

...Az Akatsukinak.

Konoha már csupán törmelékek, és por tömkelege, valamint szanaszét heverő, fehér holttesteké. Pein majd kiugrik a bőréből, a birtokában van a nyolcfarkú. Innen nem állíthatja meg őt, minket, senki és semmi. Sosem hittem volna, hogy valaha ezt fogom gondolni. Pont én.

Megváltoztam, hiába öntudatlanul. Már nem vagyok az a dadogós, félénk kislány, aki voltam. Ez pedig nem a "falumnak" köszönhető, hanem azoknak az embereknek, akiktől a shinobi nemzetek rettegnek. Azt hiszem, büszke vagyok.

- Olyan idióta vagy - mosolygok magam elé, ahogy a tőlem telhető legjobban meghúzom Hidan karján a fáslit. A célom az, hogy elálljon a vérzése, mert a baromja képes volt két órán keresztül kínozni Ibikit. Mondanom sem kell, végigvihogta az egészet. Most meg itt duzzog nekem. Nagyjából úgy fest, mint egy menstruáló tinilány.

- Én ugyan nem - ellenkezik derékból. Hát milyen már, hogy nem neki van igaza! - Engem csak bosszantott a tudat, hogy az a semmire való fickó akár egy ujjal is hozzád ért. 

Fülig pirulok, nem is sejtettem, hogy a bocinyalt hajú személy képes ilyen őszinte megnyilvánulásokra. Ez zavaró, nem kellett volna engednem, hogy meglepjen.

Mostmár biztos vagyok benne, hogy többet érez irántam, mint puszta szenvedély. És ki tudja... Lehet idővel majd ő is képes lesz bevallani magának. De az már egy másik történet.

Vége

A Kiválasztott

Nem mondanám történetnek, de minden novellának lesz egy összekötő eleme. Ezért is sorozat.

Rivaille PoV.

Kérdően lesek fel az előttem terpeszkedő, önelégült Erwinre, és igyekszem megemészteni, amit hallottam. Nem elég, hogy most több száz újoncot aggatnak a nyakunkra, de még be is kell vennem egyet közülük az én elég nagyvonalú csapatomba. Petráék oda lesznek, Hanji főleg, de én nem tudok osztozni a lelkesedésembe. Belekortyolok a teámba, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a szőke ne érzékeljen semmit a bennem dúló viharból. Nevetséges az egész helyzet, had ne kelljen kifejtenem, mégis mennyire. Számomra pedig megalázó, hisz burkoltan le vagyunk gyengézve. Szerény személyemet hidegen hagyja ez is, mint minden, ami az erődemonstrálásba tartozik, de Auruo odalesz. Meg vissza is, azaz én szívom meg. Meg Petra is ki fog akadni, ezen biztos vagyok. A másik kettő van elég normális. 

Hátul összekulcsolt kezekkel lépek az ajtóhoz, hogy szigorúan végigmérjem a vizes tájat. Zuhog az eső, és remélem, nem is áll el egy hétig, hogy még véletlenül se kelljen időben kiválasztanom azt a szerencsétlent, aki velem fog dolgozni. Az ablaküvegen csurdogál a nedvesség, így csak homályosan látom a kint lévő alakot. Ez idióta, mit keres ott ilyen időben? Elég feltűnő jelenség, főleg a maga sötétvörös hajával. Ilyet sem láttam még errefelé. Teljesen megfeledkezem arról, hogy oda kéne figyelnem a parancsnokom pofázására, arra igyekszem inkább rájönni, van-e egyáltalán ilyen ember errefelé.

A kiképzőosztag vezetője egy fejbiccentéssel mutat az újoncok felé. Pontosabban, az erdő irányába, mert épp edzenek. Nekem így a legmegfelelőbb, felmérhetem mit tudnak. Nem olyan, mintha élesben menne a dolog, de Erwin hevesen tiltakozott, hogy kivigyük őket az óriáshad elé. Kár, úgy biztosabb lehettem volna a dolgomban. 

Rejtett ágakról figyeljük a Hanji által elnevezett "friss húsokat" és meg kell mondanom, jobbak, mint az eddigi csoport. Az első tíz már az erdő gyomrában van, ennyi idő alatt még egy Petráék sem végeztek, amikor anno kiválasztottam őket. Nekem viszont a legjobb kell, ez vitán felül van!Egy pillanatra gondolkodom csak el, de ez elég is, hogy majdnem elhalálozzam szívinfarktusban. Valami piros száguld el előttünk, hogy aztán kíméletlenül csapjon le a titán alakú fadeszkára. Mély, pontos vágással intézi el "ellenfelét", majd egy fásult pillantás után folytatja is útját a cél felé. De előtte még hátratekint, hogy a társai mennyire maradoztak le. Ahogy meglátja a hirtelen előrobbanó, csúnyán néző fiút, elvigyorodik, és megy is tovább. Megvillan a szemem, innen a szőke tudja, már választottam.

- Ő ki? - mutat az ismeretlen lány irányába Ewin, és pedig csak fél fülemet hegyezem, nehogy egész nap azzal szekáljon, hogy képes vagyok érzelemfélét kicsikarni magamból. Mert nem.

- Nicolette Lloydként mutatkozott be, majd elmondta, hogy ez csak álnév. A menőver-felszerelésében és harcban elsőosztályú, de nehezen lehet kiismerni. Érzelmileg labilis, előbb cselekszik, mielőtt gondolkodna, így nem a legjobb választás csapatba - adja az iformációkat a parancsnok, mire felszegem az állam. 

- Ő lesz az.

Az én Uchihám /Utolsó fejezet/

Lezárásként pedig a világ legszebb szerelmes számát ajánlom: Sweet November - It's not Goodby.:)

*lö Nichi*

A gitár a hóban landol, én pedig a fejem a térdemre hajtva hunyom le a szemem, hogy elszámoljak tízig, mielőtt megint baromságot csinálnék. Nem öltöztem túl melegen, ez is elősegíti azt, hogy elkezdjek remegni, mint a kocsonya. Itachi fáradtan sóhajt, látszólag nem igazán értékeli fogyatékosságomat, majd fenekével arrébb taszít, hogy le tudjon mellém csüccsenni a rönkre. Nincs elég hely kettőnknek rajta, így mindketten nyomorgunk, mint akiknek nincs is jobb dolguk. Egy ideig egyikünk sem szólal meg, egyrészt mert nekem a keserűség égeti a torkom, és félek, ha megszólalnék, minden erőlködésem ellenére helyben elbőgném magam. Az idősebb Uchiha halkan felsóhajt, és úgy dönt, ő márpedig szentbeszédet fog tartani. Repesek...
- Tudom, mit gondolsz - szólal meg a mély orgánummal, így hajlandó vagyok rá nézni. - Elárultnak érzed magad, mert Sasuke nem mondta ezt az egészet hamarabb, mert Amerikát választja helyetted. Azt hiszed, utálod őt, pedig ha utálnád, nem szenvednél itt. - Nem bírok tovább a szemébe meredni, makacsul kezdem szuggerálni a havat, miközben látásom egyre jobban homályosítják a keserű könnyek. - De hidd el, ő is épp olyan pocsékul érzi magát, mint te. Sosem hitt a távkapcsolatokban, talán ezért gyötri magát annyira. Sosem hitte, hogy szerelmes lesz, aztán jöttél te, akinek belenéznek a szemébe, és azt mondják, lelke sincs - nevet fel minden jókedv nélkül a férfi, így egy pillanatra én is elvigyorodom, hogy aztán az ajkamba harapva fojtsam el feltörni készülő sírásom. - Most pedig ott áll egyedül a reptéren és azon gondolkodik, vajon jól dönt-e. 
Hatalmas erővel rugaszkodom el a földtől és teljes sebességgel kezdek el rohanni a reptér felé. Nem figyelem, kiket lökök fel, és hogy a fenékre esett egyedek milyen mélyre kívánnak fel anyám lyukában, csak rohantam, miközben arcomat már teljesen ellepi a nedvesség. Hangosan zihálok, oldalam szúr, de mindez most nem a legfontosabb, amivel törődnöm kell. Lelki szemeim előtt megállíthatatlanul pörögnek le az együtt töltött pillanatok, még erősebbre zárva szívem körül az azt szorító markot, mikor cipőm végre a repülőtér padlóját éri. Hátrahajítom szememből az oda hullott tincseket, majd fellesek a táblára és szemeim rémülten kerekednek ki. Kerek öt percem van az indulásig, már biztos beszállt. Remény veszetten nyögök fel, hogy aztán folytassam a futást a kijelölt helyik. Nem érdekel, kit rúgok fel még mindig, a lényeg, hogy biztosítsam: én itt fogok várni, míg vissza nem tér Amerikából. Ha belegondolok, megint én rontottam el.
De megpillantom az égnek meredő fekete, kéken világító hajzuhatagot, és gondolkodás nélkül vetem magam utána, hogy aztán tétovázás nélkül szorítsam magamhoz az inggel fedett, széles mellkast és temessem arcom a háton található, kellemesen kemény izomrétegbe. Reszketetten sóhajtok fel, ahogy az édes illat az orromba csúszik, majd a puha kéz az enyémre kulcsolódik. Felém fordul, már a karjaiban is vagyok, és meglepetten hagyom, hogy azok a kívánatos ajkak végre rátaláljanak az enyémre.
- Egy év - suttogja, miután megszakította a túl édes játékot, és mélyen a szemembe néz, reménykedően. Szinte könyörög nekem azokkal a sötét íriszekkel, én pedig a kezembe veszem a hófehér arcot.
- Én itt leszek - mosolygok rá, majd elengedem. Még egyszer felcsillan a szeme, úgy, ahogy eddig csak én láttam, és immár mosolyogva lép be a vasmadárba.
Szívemben boldogság, de a szemem sír. Furcsa ezt a kettőt egyszerre érezni.
Várni foglak. Ha minden kötél szakad is, én várni foglak.

Vége

A különleges egy /oneshot/

Egy keserédes novella, Valentin nap alkalmából.:) Ajánlott zene: Taylor Swift: The story about us/Beyonce: Halo. Igen, mélységesen beteg vagyok, mert popot hallgatok.T-T

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Uchiha Sasuke egyszerűen utálta az egészet. Szerintem majdnem elájult, amikor kiderült, hogy két nőnemű egyénnel lesz egy csapatban, és ha ez nem lenne elég, az egyik árnyékként követte mindenhová, és majd megzavarodott érte. Na igen, a kapcsolatom Uchiha Sasukéval nekem sem indult felhőtlenül, talán gennin korunkban volt a legrosszabb a helyzet. Én, szerény személy szerint Kakashi-sensei-t sajnáltam a legjobban.

Hat évvel ezelőtt:

"- Na, gyerekek, mosolyt! - próbál belénk egy hangyafasznyi lelket önteni Kakashi, miközben elkeseredetten tekint hol rám, hol a magát Istennek képzelő, arrogáns Uchiha porontyra, hogy ugyan már, nem olyan nehéz kicsikarni magunkból egy mosolyt. Sakura ezt tökéletesen bizonyítja, sürög-forog a kamera előtt, miközben szerencsétlen fényképész szerintem elküld minket a picsába. De az öreg erőlködése nem sokat segít, ugyanolyan gyilkos szemmel méregetem a Feketeséget, mint eddig, ráadásul ő ugyanazzal a tekintettel próbál meggyilkolni. Ha az íriszeinkkel ölni lehetne, már mindketten feldobtuk volna a pacskert, ez kétségtelen. 

Pillanatokkal később éreztem meg a nehéz kezet a fejemen. Úgy tűnik, a sensei feladta és elfogadta a tényt, mégpedig, hogy engem és Sasukét tilos egy légtérben tartani huzamosabb ideig. Hacsak nem akar vért, beleket és egyéb finomságokat."

Ha emlékezetem nem csal -mégpedig nem szokott- akkor legelőször a chunnin vizsgán értem el, hogy egy csöppet tiszteljen. Sakura a harmadik fordulóbán búcsút intett, így ketten jutottunk tovább, és mindössze én és ő lettünk abban az évben magasabb szintű ninják. Akkor nézett először a szemembe. És akkor kapta meg az átokpecsétet.

Öt évvel ezelőtt:

"- Váááo, ez annyira baró! - ugrálom körbe a Jégkirályt, miközben lelkesen nyomogatom a bal válla alatt található pecsétet. A szemem jobban csillog, mint a csillagok éjszaka, és még az áldozat morgását is magasról, megfelelő szögből leszarom. Kiélem magam, de alaposan. Még az sem tántorít meg, hogy szerencsétlen épp a kórházban fekszik. Nemsoká robban, érzem.

És milyen igazam is volt! Fejem alatt hirtelen megérzem a puha párnát -hogy elkényeztetik már!-, a torkomon pedig az Ő meleg tenyerét. A másikkal mellettem támaszkodik, egy kósza pillanatig pedig megfordul a fejemben, milyen lehet azokat a tökéletesen telt ajkakat megcsókolni, a puha tapintását pedig máshol is érezni. A perverz fajtámat már! De nem, Ő épp próbál megfojtani. Marhajó!"

Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el az emlékek hatására, majd el is komorodom, ahogy felidézem, ezután mi is jött. Hát persze, Sasuke itt hagyta a falut. Itt hagyott engem, a barátait, Narutót, az életét. Két évvel ezelőtt láttam először.

Akkor:

"- Ha jobbra fordulsz, kijutsz. Siess, te vagy hozzá a legközelebb - hallom Naruto elkeseredett zihálását az apró adóvevőbe, mire dupla sebességre kapcsolok és szinte kivetem magam az épp beomló bejáratíven. Majdnem rám esik egy nagyra nőtt szikla, de végül nem. Csak a járatot zárta el teljesen. Hangtalanul pihegek, majd kikerekedett szemmel veszem tudomásul, hogy én majdnem itt haltam össze magam. Világfájdalmas sóhaj szalad ki a számon, majd nehezen felkaparom valóm az eddigi vízszintes helyzetből. 

Nem vagyok még rá készen, hogy hogy három év után lássam. Ez nem mehetne ilyen könnyen. Hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és felnézzek. Méghozzá nagyon fel. A földbe robbantott méretes lyuk szélén állva bámul engem szenvtelenül azokkal a hatalmas, éjfekete szemekkel, én pedig beleborzongok, pedig ilyen pillanat sokszor volt már az életben. Megváltozott. Felnőtt. Ez nem csak a külsején, de a hangján is érezhető, amivel a legnagyobb nyugodtsággal akar rávenni engem, hogy menjek vele.

Amikor pedig Naruto, Sakura, Sai és Kakashi a helyszínre értek, nem találtak senkit. Eltökélt szándékommá vált Sasukét végigkísérni az útján."

Mellette voltam. Amikor végzett Orochimaruval, Deidarával, majd Itachival. Engem külön avatott be abba, hogy mit akar tőle az a Tobi nevű fickó. Segítettem neki elintézni a Nyolcfarkút, a szemem láttára nőtt fel és fordítva. Egymásnak adtunk felejthetetlen pillanatokat. De sosem gondoltam rá úgy, mint akit valaha is szeretnék. Egy ideig. Aztán a vonzásból mindkettőnk számára kínnal teli szerelem lett.
Amikor kitört a háború, elvesztettem szem elől. Nem találtam rá újra, helyette a szöszi és a Haruno lány vettek észre. Nem tettem zsebre amit kaptam. A tüdőmet laposra szorították. 
Most pedig itt állok, megkövülten próbálom megemészteni a szavait, miszerint Ő akar lenni a Hokage. Valami megváltozott benne, de megmaradt. Mert a szemeivel még mindig a lelkemig hatol, ahogy rá néz. Azt várja, hogy segítsek neki, ahogy eddig is tettem. Én pedig megfogom a kezét, ahogy Sakuráét is, hogy együtt nézzünk szembe Obitóval és Madarával. Nagyon rossz ötlet...
Mindenki el van foglalva a saját kis harcával, míg nem fel nem nézek, hogy mi van a többiekkel. Én, és a hülye kíváncsiságom. Tökéletesen látom, ahogy a Feketeség szívébe vajként hatol a katana, és egy pillanatra a pulzusom is leáll. Az Uchiha teste a porba hullik, de még él, ezt innen is látom. Mindent magam mögött hagyva kezdek el rohanni felé, könnyfátyol homályosítja el a látásom, ennek ellenére minden rám támadó ellenfelet játszi könnyedséggel, könyörtelenül végzek ki. Végül elérek hozzá, pont amikor ismét elhanyatlik. Óvatosan veszem karjaim közé a kifáradt testet, feje az ölemben nyugszik, könnyeim pedig az arcát áztatják. A francba már... Sasuke... Alig bírom magam megtartani, hogy ne boruljak rá, pedig már kezd kihűlni. A chakráját sem érzem. A szeme még nyitva, tekintete az enyémbe fúrva, az utolsó pillanatait éli, ebben biztos vagyok. Tekintetével könyörög, én pedig sutba dobva minden önkontrollom, hajolok rá a véres ajkakra, hogy egy utolsó csókot váltsak azzal, aki képes volt engem rávenni arra, hogy szerelmes legyek. Én túlélem ezt a háborút, de ő nem fogja. Ugyanakkor, az álmát talán meg tudom valósítani. Megadva magam hagyom, hogy az emlékek lepörögjenek a szemem előtt. Pillanatok kettőnkből. 

Öt évvel később:

Egy rövid fekete hajú és szemű kisfiú rohan keresztül a házon, utána még egy, aki szakasztott olyan, mint az alig öt perccel idősebb bátyja. Felkapom a fejem, és lágyan elmosolyodom, és lentebb véve a gázon a tüzet, lefedem a főztömet, és kimegyek eléjük. Majdnem el is vesztem az egyensúlyom, ahogy egyszerre ölelnek át, de megsimogatom Sasuke és Itachi fejét. Mindketten négy évesek, vagyis, majdnem öt, apjuk halála után hét hónapra születtek. Semmi sem fájt eddig jobban a Feketeség halálánál, csak azt, hogy a fiai nem ismerhették az Őt. Az apjukat. 
- Mikor lesz kész a vacsora? - kérdezi csillogó szemekkel a fiatalabb, mire a bátyja bőszen bólogat. Nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel. 
- Tíz perc. Addig... - Kinézek az udvarunkban álló, hatalmas cseresznyefára. Értik a célzást, én kapok egy duplapuszit, ezek után kiszaladnak, hogy másszanak egy kicsit. Mosolyogva fordulok Sasuke fényképe felé, és tudom, hogy most boldog lenne. 

A lágy, tavaszi szellő táncra hívja a cseresznyevirág halvány rózsaszín szirmait, a kis családot pedig egy elkóborolt lélek figyeli távolról. 

Az én Uchihám /7.fejezet per egy/

*Lö Itachi*

Halkan dalolászom az ágyamban fekve, mint egy görög isten. Egy szál alsógatyában tengetem unalmas perceimet, egyik fülemben teljes hangerőn szól a zene, kezemben egy egyetemi tankönyv, ami körülbelül annyira köt le, mint kisgyereket az oktatófilm. Óvodásnak érzem magam, de ez zavarjon a legkevésbé. Végül véget vetek a verbális kínzásnak, és a szoba legtávolabbi sarkába repítem az idegesítő olvasnivalót, aminek pár lapja ki is tépődik. Hát hupsz!
Keményen hasonlít a levegőbe a "Family Force 5" egyik száma, én pedig kicsit megugrom ijedtségemben. Csak halkan kell tornászkodnom, mert a családom kicsit túl perverz, mint ahogy szabadna. Kezdve az okos öcsi-pöcsivel. Nem is tudom, hova gratuláljak, anya és apa. De itt az ideje fel is venni a telefont.
- Az idióta húgom nem jött haza tegnap óta. Nincs ott? - hallom Sasori halk zihálását. Hát hova fut ez az elmebajos is?
- Innen elment tegnap - ráncolom a szemöldököm, majd villámként hasít belém a felismerés. Ha Sasuke elmondta -mégpedig biztos, hogy elmondta-, akkor a húgica lehet épp öngyilkosságra készül. - Hazaviszem, te csak ülj meg a seggeden!
Kinyomom, a telefont kecses ívben elhajítom, és már cibálom is magamra a réteges öltözéket és igyekszem úgy, hogy ne fagyjon be a picsám odakint a mínusz fokokban. Úgy robbanok ki az ajtón, mint egy idióta és stílusosan el is vágódom az ajtó előtt elterülő jégen. A szomszéd gyerekek jót röhögnek rajtam, én pedig egy bemutatással viszonozom a kedvességüket. De nem érek rá tökölni, fénysebességgel száguldok el egy általam már jól ismert irányba, pedig még nem is az én csajom az élete a tét. Basszammeg!
Sejtésem van, hol lehet, biztosra azonban nem mehetek, csak akkor amikor meghallom az igen ismerős gitárdallamot, valahonnan a fák közül. A "in my mind" részt szokásosan lenyeli, én pedig csak három sorral később szólok bele:
- What's fucked up and everything's alright.- Nem rendelkezem világmegváltó énekhanggal, de ő sem, és sosem szekáltuk egymás emiatt, pedig basszus, én tanítottam meg gitározni. A figyelmét azonban felkeltettem, így felém fordítja azokat a keserűen üres barna szemeket. Sosem gondoltam, hogy pont előttem mutatja majd ki a keserűségét, vagy, hogy a Boulevard Of Broken Dreams-t fogjuk együtt énekelni. Most pedig mégis megtörténik mindkettő, én pedig végre felfogom, mit élt át mostanában.

A következő fejiben naggggyon sok filózós pillanat lesz.>u<

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium II. /A múlt emlékei/ - Harmadik könnycsepp

Pasik...:')

Egyik kedvenc képem.:3

*lö Hidan, lö három év összefoglalója, lö cöci magyarázat*

Mondhat akárki akármit, akkor is nekem volt a legnehezebb megélnem azt a bizonyos időszakot. 

Meg Meának, de ez mellékes jelenleg. 

Nem tudom, hogy a többiek hogy tették olyan gyorsan túl magukat a dolgokon, de én kibaszottul végigszenvedtem mint a három kurva évet. A cseszett valóságból csak az emlékeim tömkelege volt a mentsvár, és én már úgy éreztem, elmerülök abban a tömérdek fosban, amit Ő hátrahagyott a távozása után. Saját magamat sajnáltam, nem őt, hogy ott gebed meg azon a szigeten. A bűntudat csak még egy lapáttal rádobott az amúgy sem tiszta önérzetemre. De elment, és a legnagyobb valószínűséggel, vissza sem jön többet. Francba az egésszel. 

Ha az egész nem lenne elég, még a köcsög Kakuzu is a nyakamba szállt, hogy mekkora egy nyálas idióta lettem egy csaj miatt, mire dicsőségben úszkálva kiosztottam, hogy nem csak egy csaj, hanem A csaj. Persze, megfelelő magassággal, pont leszarta az érveimet, ami nem kicsit lepte meg, hisz ha jól tudom, Kaki volt a Vörös ördög második bátyja. Én meg a legjobb haverja, és nem nézhette, ahogy őrlődöm. Furcsa volt az ő szájából ilyeneket hallani. Jó, nem pont ugyanezekkel a szavakkal, de az valószínűleg olyan erős lenne a blognak, hogy az írónőt kibasznák a rendszerből. Meh~

Szóval, visszatérve, ez a fatális idióta vakrandit szervezett nekem valami szőke libával, és hozzá jól is átvágott, hisz azt hittem kondiba megyünk. Nekem nem tűnt fel, hogy az az ellenkező irányba van, kurvára nem egy cukrászda kikúrt kellős közepén. Basszammármeg!

Kiderült, hogy a szöszke nem is olyan plázamacsek, aminek eddig mutatta magát, és ha megkergetnek sem jöttem volna rá az első randi alkalmával, hogy annak a jobb-inkább bal, kedves Rose!-fasznak az ikerhúga. Mikor közölte, azon voltam, hogy hátast dobok. Hihetetlen hirtelen ért. Végül is, a találkozások száma megszaporodott, kezdtünk másként tekinteni a másikra és olyasfajta tiniszerelem módjára egymásba is estünk. Én meg tartoztam egy mély köszönettel Kaksinak. 

*lö Kakuzu, lö most, lö... semmi. >u<*

Mindenki teljes joggal hívhat szenilisnek, és meg is értem, valamint egyet is értek vele. De ha akarom sem tudom nem észrevenni a kicsit túl sok hasonlóságot az új csaj és Kaede között. Nem tudom, mennyire akarnak palimadárnak nézni, mindenesetre nagyon nagy önkontrollomba kerül, hogy nem pofozzam le helyben a parókában feszítő vöröskét. Túl korai.

Suli után viszont nem, így mások legnagyobb meglepetésére hatalmas lendülettel ragadom karon a lányt, és rántom be a lehető legkihaltabb osztályterembe, hogy aztán egy atyai nyaklevesben részesítsem. Komolyan, imádom, de egyszer meg fogom fojtani. A feje elfordul, nem is hajlandó ismét rámnézni, ez pedig teljesen rá vall. Csak mindezek után jutok el addig, hogy meg is öleljem.

Nem habozik, szinte azonnal megérzem a karjait a nyakam körül, de nem érzek semmilyen rózsaszín ködöt, csak a nyers testvéri kötődét. Hiányzott ez nekem.

- Most pedig szépen mesélni fogsz, ha tetszik, ha nem - morgom a fülébe, és igyekszem a legbarátságosabb hangnemet megütni. Sikertelenül.

Kesze-kusza, szar, de elégedettséget érzek.xD Lehet a függővég teszik. QwQ

Pszt! Keep it my secret! - Registration 14.: Utolsó fejezet

Ó, igen. Most tudom, hogy utáltok, de ennek a történetnek most rakok pontot a végére. Ugyanis, nincs hozzá ihletem, valamint, míg fel nem halmozok pár, friss élménynek betudható epizódot, ötletem se lesz, mivel folytassam, hogy ne legyen sablonos. Így köszönöm MINDENKINEK, aki nyomon követte idióta párosunk kalandjait, egyszer visszatérek a MÁSODIK ÉVADDAL, ami a párosunk végzős és egyetemi éveiről fog szólni. Tehát, ha ennek vége is van, a szálnak közel sem. Egyszer még, hallotok erről a két hülyéről, efelől én kezeskedem. Egy szó, mint száz...

Pszt! Keep it my secret! - Registration 14. - Final episode

Nyüszögve igazítok egyet kicsit túl kényelmetlen ünneplő ruhámon. Franc a melegbe, franc a fekete-fehérbe, és az évzáróba. Nyár van, húszezer fog, szakad rólam a víz, a hajam hullámosodik, így könnyen kerülök a kiakadás szélére. Castiel nem is szól hozzám, látja, hogy tököm tele van mindennel, és egy szó, és elszakad nálam az a bizonyos cérna. Csak adjon rá okot... 

A fellegekig dicsérem magam, amiért levágattam a hajam és már csak tarkóig ér. És, amiért túléltem ezt a szörnyűséges ünnepséget, vagy mi a szöszt. Király, már csak haza kell mennem és... nem aludni, hanem ezt a rohadt vöröst pesztrálni. Kicsit túl sok szeretetre éhezik mostanában. Vagy megjött a havija, esetleg terhes. Ja, hogy egyik sem kivitelezhető! Akkor csak simán meghülyült. 

Oké, azt nem mondom, hogy bánom. Ugyanis, minden piszkálódást leszámítva, imádtam Castiellel tengetni az időmet. A gitárleckéket már réges rég abbahagytuk, menthetetlennek minősített, majd kiröhögött. Roppant kedves. 

Hét hónap sok időnek tűnik, mellette azonban villámgyorsan elrepült. Hárman szétválaszthatatlanok lettünk - ő, a kutyája és én. Sokszor aludtam nála, találkoztam a szüleivel. Ugyan nem lesznek a szívem csücskei, de tisztelettel bántak velem, és én is velük. Bár, az a hideg hangulat bennem maradt. 

Amint eldőlök az ágyon, ő rámtehénkedik és követeli az ölelésem. Azt hiszem, huzamosabb időn belül agyfaszt kapok, ha így folytatja. Még pedig így fogja, most ezt az időszakát éli. Kivetem magam az ablakon... Helyette csak beletúrok a puha, vörös tincsek tömegébe, és simogatni kezdem a fejbőrét. Elégedetten dorombol, én pedig elkezdek olvadni. Halál cuki! Olyan szívesen megdögönyözném! De akkor nem élném meg a holnapot.

Nem kell kimondani. Nem kell kimondania semmit.

Nem kell kimondania semmit, mert tudom, hogy szeret.

The End

My dark angel /Oneshot/

I will wander 'til the end of time, torn away from you...

Aznap éjjel álmodtam. Halálról, vérről, gyötrelemről... Én nem hittem el. 

"Kétségbeesetten nézek ki a koszos börtön mocskos ablakán, a kezemen marad a kosz, amivel bemocskolt. Már nem csak lelkem szennyezett. Arcomhoz emelem az ujjaim, lassan össze is ér a két bőrfelület, az egyik végigsiklik a másikon, szürke port hagyva. Nevetséges.
Nehéz léptek tépik szét a folyosóra beálló mély csendet, nyikordul a rács, és ha akarnám sem tudnám megakadályozni, hogy az erős kezek a hajamba marjanak, majd roppanásig hátrafeszítsék a fejem. Tudom, mi következik. Csak siessünk, könyörgöm. A súlyos bilincseket ráakasztják a kezemre, majdnem orra is bukok, aztán mégsem. Büszkeségem nem engedi, hogy hagyjam magam megalázni. Gyerekes vagyok, hihetetlenül szánalmas.
Alig bírok mozdulni, mégis kihúzva magam követem a duci férfit, aki lesajnáló tekintettel cibál maga után. Nem tiltakozom. Nem érdemlem meg ezt a jogot.
Csupasz talpam hideg puhaságot érint. Nahát, leesett a hó? Olyan szép, mint amire emlékeztem. Rám hullanak a pelyhek, majd egyből el is olvadnak. Mindenem zsibbadt, így nem fázom. Így akarok maradni, minden annyira békés. Nyugodt, ellentéte annak, ami engem alkot.
Én akartam a szabad ég alatt meghalni. Hogyha esetleg a szellemem valamilyen módon kiszabadulhat, minden eszközt megragadok, hogy sikerüljön. Nem tanúsítok ellenállást, leszedik a bilincset. Talán megsajnáltak. Megdörzsölöm csuklóm, de a piros nyomok látszanak. Az akasztófára nézek, majd keserűen felnevetek. Nemsoká nem fogok érezni. Semmit, soha többet.
Éppen ezért, még most utoljára benyúlok szakadt fogoly-hálóruhám alá, és körmeim belevájva a bőrömbe, végighúzom azokat a jobb lapockámon. Fémes illat terjed el, akár a futótűz, melegség csurog végig a hátamon és az ujjaim végén. Megborzongtat, mert csiklandós vagyok. A fehérséget bemocskolja a karmazsinszín vérem, az élet szimbóluma. Hihetetlen irónikus az egész.
Fellépek a székre, nyakamba kerül a kötél. Szemem a makulálanul szürke ég felé fordítom, hogy ne a kivégzőim arca legyen az utolsó emlékem. Mondanék még valamit, elköszönnék, de nem tudok, mert kirúgják a támaszom. A kemény fonalréteg a torkom köré szorul, vasmarokkal zúzza össze a légcsövem. Ha kapálózom, rosszabb, így csendben tűröm a fulladásom és elmosolyodom. Kacagnék. Kinevetném az életem. Magamat. Az ostobaságaimat és a hibáimat.
Ha valaki egy kicsit is ismeri az emberi halált, tudja, hogy az érzékszervek közül a hallás szűnik meg utoljára. Mert bármennyire is akarom, nem látom tisztán a felém jövő alakot. De hallom, ahogy kétségbeesetten suttog, hogy meg fog menteni, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. A képébe röhögnék. Mostmár nem hiszek neki. De igaza van. Most, hogy én nem leszek többé, minden a legnagyobb rendben lesz. Angyalszárnyai vannak. Nagyok, és minden bizonnyal mesésen puhák... valamint a halálnál is feketébbek. Már nem érzem, hogy megfogja a kezem.
Ő... A Nővérem...
Csak a nyugtató hangját hallom egy darabig, majd semmit."

Úgy ülök fel, mint akibe rugót ültettek. Hajam izzadtan tapad az arcomhoz, és úgy zihálok, mint aki lefutotta a maratont. Minimum. Csak álmodtam. Az egész egy rohadt álom volt.
Visszahanyatlok a puha matracra, és abban a pillanatban éles fájdalom hasít a jobb lapockámba. Ijedten, majd' kiugró szívvel nyúlok oda, és érintem meg az öt, mély karmoláscsíkot. Szemem kikerekedik a gerincemen alattomosan felkúszó félelemtől, és döbbenten nyikkanok fel. Kezem rácsapom a villanyra, de a hirtelen fény miatt hunyorognom kell. A véres atléta rátapad a hátamra, nekem pedig elszorul a torkom. Kizárt, hogy álmomban alá nyúltam... Valami fekete kúszik a látóteremben, és rettegéssel telve veszem fel a fekete tollat az ágyam mellől. Még aznap éjjel felhívtam Őt, hogy tudjam, minden rendben van vele. Baromság. Velem nem volt.

Aznap éjjel álmodtam. Halálról, vérről, gyötrelemről... Én nem hittem el. 

My heart is broken.

Sweet sleep, my dark angel.

Deliver us from sorrow's hold.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium II. /A múlt emlékei/ - Második könnycsepp

Amiben rohadtul nem történik semmi. :')

- Ha akarod, még hatszor elmondhatom, de a következőnél káromkodok is!
Nem tudom, honnan szereztem ezt az egetverte nagy türelmet, hogy minden felmutatott ízléstele parókára nemet mondjak, mindenesetre még nem értem el azt a szintet, hogy mindenkit lemészároljak ebben a tetves boltban. A szőke elmegy, de a kéket és a lilát egész nyugodtan dugják fel maguknak. Nem létezik, hogy ezekben a vackokban engem valaha is látni fognak.
- De fel fognak ismerni! - toporzékol mellettem Mea, mintha annyira fontos lenne, hogy én megint abba az iskolába járjak. Nem az, ugyanis tökéletesen elvagyok abban a használatra kapott szobában, köszönöm szépen! Még Usagit is elviselem, ha muszáj.
- Nem fognak! Add ide azt a rothadék barnát, azt békén lehet hagyni! - Mennyire látszódhat, hogy nincs jó kedvem?
- Fantáziátlan vagy! - Ámen.

*kukukuku*

- Nem akarom! - nyüszítek fel ismét, mire akkorát kapok a fejemre, hogy csak úgy kong utána. Már épp kapkodnám el a csillagokat, mikor eltünedeznek a szemem elől. Annyira nem ér!
- Ne hisztizz, légy férfi! - mordul rám a csaj, én pedig erős késztetést érzek arra, hogy megfojtsam, de végül mégsem teszem. Helyette lesasolok a lábam közé, hogy megtudakoljam, mégis mikor növesztettem magamnak farkat.
- Nem találom a pöcsöm. Kielégítetlen maradsz - vigyorgok rá, majd pusztán a passzióm miatt, kinyújtom rá a nyelvem. Ez az a pillanat, amikor a Tenshi lány olyan arcot vág, mint aki helyben elsírja magát. Nem csodálom, meglehetősen elmeháborodott perceimet fogta ki.  A méretes kocsi leparkol a suli előtt, én pedig úgy pattanok ki, mintha eddig parázson kellett volna meresztenem a seggem. Ezt a varázst töri meg a felém magasodó iskola töri meg, és igyekszem visszavarázsolódni a kocsiba. Basszammeg.
- Haza akarok menni! - Úgy visítok, mint akit helyben húznak  karóra. És én nem akarok feltűnést kelteni. Tactical facepalm. Viszont kapóra jön a kerítés, így van mibe megkapaszkodnom, de szégyen, a Mea gyerek erősebb nálam. A karjaimat meg csak nem hagyom kitépődni. Ugyan...
- Hé, ti ott! - Istenem, miért nem teremtettél kavicsnak? Hátra se kéne fordulnom, hogy tudjam, kik állnak mögöttem, mert Itachi hangját ennyi év múlva is felismerem, de én vagyok olyan hülye, hogy megtegyem.
A szívem is kihagy egy ütemet, amikor megpillantom azt a fölényes mosolyú idiótát, a maga lenyalt hajával és kicsit túl játékosan csillogó lila szemeivel. Hidan semmit sem változott, csak magasabb és izmosabb lett, a vonásai is kiélesedtek. Menten elélveznék tőle, egy orrvérzésroham közepedte, ha nem lépne mellé egy sz őke hajú lány, megfogva a minden bizonnyal kellemesen meleg, és férfiasan lágy kezeket. Én pedig úgy érzem magam, mint egy rossz tinifilm főszereplője. Bullshit.

Napi fejezet per egy - A lá "Az én Uchihám"

Ha ez nem lett volna ilyen hosszú, többet is begépelek, de egy lusta dög vagyok. >u<

Az én Uchihám /6.fejezet/

Az unalom végtelennek tűnő tengerében lubickolok, ami amúgy tárgyi esetben nem más, mint a tulajdon ágyam. Tél van, még a hó is hull, szóval minden nagyon szép lenne, csak épp mindenki rohadtul el van foglalva a saját maga apró-cseplő dolgával és tökéletes pontossággal, megfelelő magasságról tesznek a fejemre. Ez azért csúnya dolog. Nagyon csúnya. Na nem mintha arra vágynék, hogy Deidarához és Sasorihoz csapódva élvezzem a horgászműsor rejtelmeit - pasik... - de egy Sasukéra azért igényt tartanék. 

Egy pillanatra elgondolkodom, hogy a srác vajon telepata-e, mert másodpercre pontosan kapok szívrohamot a neki beállított, külön csengőhang miatt. Miután meggyőződöm róla, hogy a dobhártyám még épp, és nem szenvedett maradandó károsodást, benyomom azt a nagyon szép zölden rikító "hívás elfogadása" gombot. 

- Halló, itt a világ első embernek csúfolt zombija beszél. Miben akarsz segíteni? - Aberráltságom a legfelső szinteket is megszégyeníti, és még én is megijedek magamtól. Egy tehén hozzám képest atléta... 

- Kurva vicces vagy. - A hangja alapján húzza azt a szép, csinosan telt száját és már azon töri a hülye fejét, hogy mivel büntessen meg legközelebb. Marha jó! - Csak azért hívtalak, hogy van-e kedved átvonszolni a csinos hátsó feledet hozzánk, családi vacsorának nevezett borzalmon részt venni. 

Elképzelem magam elé Fugakut, aki utált, a túl vidám Mikotót, és a degenerált Itachit, majd kiráz a hideg. 

- Nincs, de mivel olyan szépen kérted, elmegyek. Aztán háláld meg valahogy! - morgom, majd miután meghallom a halk cuppogást - a-a, nem verte ki, csak puszit küldött. - kinyomom. 

Nekem. Annyi. 

A vacsorát valahogy túléltem, nem ezzel volt a probléma. A drága apuci a nézésével hatszor leszúrt, de ez már oly' mindegy. Mellékesen elejtett egy apró információmorzsát, aminek a hatására Sasuke nézése vált metszően gyilkossá - nagyon beszaratós volt ám. - és egyszerűen nem tudtam a dolgokat hová tenni. 

- Mi volt az az Apussal? - teszem fel az engem foglalkoztató kérdést, mindent kockáztatva, és meglapulva várom a válaszát. Ami még várat magára - és váratni is fog egy ideig - mert az Uchiha poronty úgy dönt, Ő bizony most szanaszéjjel harapdálja a számat, mert az jó dolog. Aha. Szerinte. Nem tudom, mitől jött rá hirtelen a bagzhatnék, mindenesetre hirtelen ér az a vad szenvedély, amivel a számnak esik. Tipikus pasi ez is, nem szóban közli a lánnyal, ha szexelhetnékje van, ne legyen az élet olyan egyszerű. Megáll az eszem...

Egy ideig hezitálok a beleegyezéssel kapcsolatban, hisz mozdulatai bizonylatot adnak afelől, hogy most nem csak kis pitiáter előjátékra vágyik, hiszen kérés nélkül dönt hátra és vándorol át a szája a nyakamon keresztül a külcscsontomra. Ne mintha annyira ellenem lenne a vad nyelv forró játéka, de szeretném most letisztázni, hogy szűz vagyok, Ő pedig most épp ettől készül megfosztani. Ennek ellenére hagyom, hogy egy pólóval szegényebbé tegyen. Éjfekete szemei az enyémbe ütköznek, és talán a bennük felfedezett megilletődés készteti arra, hogy a nyelve egy újabb, az előzőnél viszont gyengédebb táncra hívja az enyémet. Itt szakad át az én agyam gátja is, a forróság a mellkasomból kiindulva elönti a testem, így minden érintésére kellemesen megfeszülök. A halk csendet egy lassú, dögös dallam szakítja meg, értetlenül meredek a falra. 

- Megölöm Itachit - sóhajtja a feketeség, és a szemébe hulló tincsek mögül ellenségesen figyel arra, amerre én. Arcát a hasamba fúrja, én hülye meg felvihogok, mint valami hiéna - csikis vagyok, na. - és megsimogatom azt a zabálnivaló buksiját. A kis türelmetlen. 

- Nekem tetszik. Majd elkérem tőle a címét - kalandozom el. De csak is addig, míg meg nem érezem a hátamnál matató kezeket. Nem nyújtok neki segítséget, ha már a farkát nem bírja a nadrágjában tartani, küzdjön meg a célért. A kihívást elfogadja, csatot nem kímélve szabadít meg az őt zavaró ruhadarabtól. Állat...A gyengéd cirógatás viszont, amivel melleim halmát tünteti ki, elűzi a haragom. Lassú masszás, egy-egy lopott csók, és ez a zene eléri, hogy ne legyen szükségem több előjátékra. Ezt következtetem ki, mikor már a bugyit sem érzem magamon, de Sasuke ujját igen, méghozzá, magamban. Közben körkörös mozdulatokkal kényezteti a csiklómat is, hogy ellazuljak. Minden sikerül, csak az nem. Egész testemben remegek, majd mindkettőnk torkából előbukik egy mélyebb sóhaj, amikor már merevedésével hatol be szűk hüvelyembe. A szűzhártyánál megtorpan, a kezeinket pedig összefűzi, csak aztán nyomul mégjobban előre. Nem mondom, hogy nem kellemetlen, de a könyvekben, vagy honlapokon erősen eltúlozzák az egészet.Nem ebbe fogom belehalni, az még egy kicsit odébb van. Közben a zene is vált, Muse szám, így feltételezhetőleg az előző is az volt. A "Neutron Star Collision" kellemesen pörgős, szerintem ez váltja ki az Uchihából, hogy ne úgy kezdjen mozogni, mint egy ma nyugdíjazott, hanem belecsapjon a lovak közé, egyből egy ritmusos tempót vegyen fel, ami közben remélhetőleg nem fogok elaludni. Nem kérek a nyalifaliból. 

Halkan sóhajtozok, bár teljesen felesleges, a szoba levegője nehéz és fülledt, nem sok oxigén jut el a tüdőmig. Néha még Sasuke szája is akadályoz, vagyis elősegíti azt, hogy meg találjak fulladni. Milyen ciki lesz már, ha a sírkőre az lesz írva, hogy: "elhalálozás oka: szex közbeni levegőhiány".De ez már nem számít, nemsoká elérjük azt a pontot, ami felé mindketten igyekeztünk. Bombaként robban fáradt testemben az orgazmus, és zihálva fürdök a gyönyörben. (Hogy jutottam ide? Pár órája még az unalomban pancsoltam...)

A férfitest alatt besüpped mellettem az ágy, én pedig dorombolva bújok az izmos karok ölelésébe. A lassú cirógatás hatására, ami a hátamat éri, majdnem elalszok, de csak addig tart a bódult állapotom, míg a mellettem fekvő olyan információt oszt meg velem, amitől hetekig álmatlanság fog gyötörni...

- A szüleim azt akarják, hogy költözzem Amerikába. 

Muse: - Madness, Neutron Star Collision.