paletta | VIII. - tompa bézs |

Supergirl. ♫

Watanabe Kayda szemszögéből: 

Elég régen adott lehetőségem, hogy teljes nyugalommal olvasgathassak a saját szobámban, mindenféle rejtve figyelő szempár nélkül. Mea megkapta a saját lakhelyét- igazából így mindkettőnknek kényelmesebb (főleg nekem), holott már egészen kezdtem megszokni a jelenlétét. Mégsem élveztem, hiszen jobban preferálom a magányt és a nyugalmat. Annak talán örülök, hogy elkezdett beilleszkedni, holott nem kellett volna, ha Pein idegesítően aprólékos, és számunkra még félig ismeretlen tervében nem lenne kulcsfontosságú jelentősége a jelenlétének.
Nem mintha érdekelne tovább. Úgy tűnik, holott láthatóan még nem megy minden simán köztük Itachival, mégis arra vannak kényszerülve, hogy egy csapatban tevékenykedjenek. A vak is látja, hogy van valami köztük, csak a szikráktól nem látszódik tisztán, hogy ellenszenv, szenvedély, vagy éppen mindkettő egyszerre.
Ilyesfajta mélyen szántó gondolatokkal töltöm ki a felesleges időmet, amikor kopognak.
- Van kedved naplementét nézni? - kérdezi az ajtómban felbukkanó vörös buksi tulajdonosa, én pedig úgy nézek rá, mint aki megőrült.
- Hajnali három óra - világosítom fel, hogy egy kicsit elkésett az ajánlattal.
Megvonja a vállát, úgy tűnik, a program lehetetlensége nem veszi el a kedvét.
- Főztem neked - próbálkozik újra.
- Nem vagyok éhes - ülök fel és már szemtelenül mosolygok rá. - Meleg van, nem kívánom az ételt.
Megforgatja a szemét, én pedig a hátamra terítem a köpenyemet. Nem mintha félnék, hogy ki les meg egy kihalt faluban, de nő vagyok, nem kell indok, hogy indokolatlan dolgokat cselekedjek.
- De a társaságomat kívánhatnád - mutat rá Sasori az egyértelműre.
- Nem véletlenül öltözök fel - mosolygok rá.
Csak addig szakad az eső, amíg kiérünk Amegakure körzetéből, fogalmam sincs, hogy ez amúgy ilyen falubéli sajátosság, vagy valamiért itt nagyobb valószínűséggel gyűlik fel a felhő, de marha idegesítő, hogy naponta legalább egyszer el kell áznom, ha el akarom hagyni a főépületünket.
Egyébként szép éjszakánk van, meleg és kellemesen tiszta, így nem habozok ledobni magamról az idegesítően vastag varratú köpenyt és engedni, hogy az éjszakával járó, kellemes szellő megérintse az immár jóval meztelenebb bőrömet. Egy fehér, egybeszőtt anyag takar csak, nem a kirívóság a célom vele, egyszerűen praktikus.
- Éjszakára nem romlott a látásod? - veszi le ő is köpenyét, és így látni engedi a testét. Már ami maradt belőle, mert a szívét rejtő jelen kívül más nem. A faragott testrészeken jobban csillog a hold fénye, mint az én emberi bőrömön. Látszólag nem érdekli. Helyes, mert engem se túlságosan.
Mostmár játszi könnyedséggel lépek a vízre, hiszen rég megtanultam, hogy kell. Kismaki koromban még elképzelhetetlennek tűnt az egész, ma pedig már figyelnem sem kell rá.
- Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel - kezdi Sasori, én pedig felé fordulok. - Késő van már a kirándulgatásokhoz.
- Nem igazán voltam amúgy sem álmos - vonom meg a vállam.
- Még nem mesélted, mit találtál a tekercsekben, amiket elloptál a városrészetekből - jön utánam a vízre, habár biztos vagyok benne, hogy nem érti, mit csinálok éppen.
- Semmi különleges - hazudom, majd úgy vagyok vele, végülis, mit veszíthetek. - Az apám, nem az apám és úgy tűnik, erről senki se tudott eddig. Próbálom összecsoportosítani az agyamban az információkat, és nagyon remélem, hogy Daiksuke a lehető legtermészetesebb úton halt meg, és nincs köze ahhoz, hogy mondjuk ezt megtudta...
- Nem kell feleslegesen variálni, mert csak a saját dolgodat nehezíted meg - csóválja a fejét. - Részvétem a bátyád miatt. Elsirattad?
Finoman rámosolyogok.
- A bátyám mindig azt mondta nekem, hogy én vagyok az én szuperhőse és... És a szuperhősök nem sírnak.
Elkapom a tekintetét, és mintha felfelé ívelne a szája széle. Sasori mindig rendes volt velem, ellenben a többiekkel - nem tudom, mivel érdemeltem ki a figyelmét, de bizonyos idő eltelte után folyamatosan azt mondta, hogy meg fogom váltani a világot, csak figyeljek és higgyek magamban annyira, mint amennyire ő hisz benne. Azt hiszem, ő a legjobb barátom.
- És öhm... - kezdem, hogy megtörjem a kínos csendet.
- Holnap el kell mennünk Deidarával - vág közbe habozás nélkül. Tudja, hogy csak kellemetlenül éreztem magam. - Elkezdjük, amit Pein akart. El kell kapnunk az Egyfarkút.
A fülem mögé tűröm a hajam, habár mivel éjszaka van, mindent nagyon élesen látok. Talán ezért is élek fordított életmódot és játszom azt, hogy bagoly vagyok.
- Gondolom, az új lánynak nem szóltatok róla - gondolkodom el, és megrázza a fejét. Mea Sunából való és ha az információim nem csalnak, közvetlen tanár-diák kapcsolat volt közte és Sabaku no Gaara között.
- Nem venné jó néven, ha megölnénk a mesterét, szóval nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel az információval...
Most én intem le. Jelenleg, nem érdekel ez a probléma.
- Főleg nektek kell annak lennetek. - Megforgatja a szemét. - Örülnék, ha nem vennéd félvállról ezt a dolgot. Marhára nincs kedvem rossz híreket kapni.
- Nem fogsz rossz híreket kapni - csóválja a fejét. - Csak pár gyerekről van szó. Élet és harctapasztalat híján vannak, nem fognak tudni olyat mutatni, amit ne láttam volna még.
Úgy döntök, hogy akkor ideje elengedni ezt a témát. Azért magamban aggódhatok, azt nem tilthatja meg.
- Mindig elfelejtem, milyen vén vagy - puffogok rá, ő pedig felnevet, ahogy megyek egy kört a vízen.
- Nem tagadhatom - vonja meg a vállát. - Nem is emlékszem, milyen volt, mielőtt idekerültem volna. Sok minden nem rémlik, milyen volt életem első harca, első csókja, amikor először féltem... Ezek a dolgok elhalványulnak, ha félig bábbá alakítod magad.
Csak nézem a tipikus, kisfiús márványarcát, és annyira, de annyira könnyű dolgom van, mert egymagasak vagyunk. Ő pedig érezhetően meglepődik, mert ilyesmit nem szokott meg tőlem és viszont - nem mindennapi dolog, hogy ebben az életben, és főleg az Akatsuki tagok csókolóznának. Meg hát, nem vagyok túl jó benne, előfordult már, de utoljára azt hiszem egy-két éve történhetett. Szóval, bénák vagyunk, de nem érzem magam rosszul tőle. Hiszen ennek most és itt helye van.
- És most? Olyan, mintha megtanultál volna repülni? - pimaszkodom.
- Tök felesleges búcsúzkodni - néz a szemembe, de túl messzire nem enged a szájával. - De ha visszajövök, ebből csinálhatunk rendszert is.

Úgy érzem magam, mintha kimostak volna. A tegnapi bijuu szívás még hologramon keresztül is lefárasztott, mi lesz, ha élőben kell csinálnom? Álmosan, de legalább felöltözve támolygok a folyosókon, de egyre kellemetlenebb a helyzet, főleg akkor, mikor az új lány jön velem szemben.
Nekem kéne sajnálnom őt, hiszen éppen rituálisan kivégeztük a volt tanárát, amiről még csak nem is tud, de helyette ő néz rám sajnálkozva. Egy pillanatra megtorpanok, mielőtt belépnék a többiekhez.
Deidara ott van, bár két karral kevesebbel, mint ahogyan elindult, és magyaráznak nekem valamit arról, hogy Sasori nem tudta megcsinálni, de már nem hallom, mert a fülemben dobog a szívem. Megköszönöm az információt, és még az ajtót is becsukom magam tán, mert a bátyám szavai csöngenek a fülemben.
"A szuperhősök nem sírnak."
És nem is, de a kezembe temetem az arcom és arra gondolok, hogy búcsúzkodnom kellett volna. 

paletta - | VII. színtelenek 1. |

színtelenek - avagy az első filler rész
(a végén a jelenbe kapcsolva)

Watanabe Miki szemszögéből:

A mai napig a fülemben csengenek azok a szavak, amiket Daisuke ejtett ki a száján, amikor anyáék először hazahozták az idősebbik húgunkat. "Hogy lehet, hogy nem olyan csúnya, mint te voltál?" Mert hát persze. Kayda örökölt mindent, amit én szerettem volna: édesanyánk világító sárga szemeit és azt a titokzatos fehér hajkoronát, ami fene se tudja, honnan eredetezhető. Feltűnő jelenség, mindenki a csodájára jár, még akkor is, ha ő ezt látszólag nem kívánja. De valószínű, csak álszentség.
- Már megint azt a csúnya, irigy arcodat vágod - szólal meg mellettem a bátyám, akit amúgy lehet szeretnem kéne, de most egyik porcikám sem kívánja a társaságát. Miért tenném? Daisuke ugyanolyan vak követője és csodálója a húgunknak, mint bárki más.
- Amúgy is csúnya az arcom, nem? - Rá se nézek, mert nincs kedvem bámulni az önelégült képét.
- Hát nem egy szép látvány - nyújt nyelvet.
Daisuke 12 éves létére, feltűnően magas a kortársaihoz képest és valami agyament ötlet folytán növeszti a haját.
- Az sem, hogy lassan úgy nézel ki, mint egy lány - vágok vissza, és most először felé fordulok. Pirosak az arcai, szóval elégedetten elmosolyodom. - De a lányok nem lehetnek szerelmesek Kaydéba, bár még fiúként is elég gusztustalan dolog a saját húgod...
Csatt. Most nekem ég az arcom, a bátyám kezei által, de csak kicsit könnyezek, inkább erősebbet ütök vissza, míg meg nem hallom anyám kiáltásait a távolból.

❈

- Nem akarok vigyázni rá - vetem ellen, ahogy a fotelben idegesítő nyugalommal ülő húgomra nézem. - Elég nagylány már, hogy saját magára vigyázzon, nem? Úgyis mindenki oda és vissza van érte!
- Nem kértem - csóválja anyám a fejét, miközben összeköti a haját egy copfba. - Daisuke a vizsgájára készül, nem tud figyelni rá és csak Nishi-t tudjuk magunkkal vinni, pedig hidd el, ő is jelenteni fog elég gondot. Vedd le a vállamról ezt a terhet.
- Akkor nem is kellett volna megszülni - csattanok fel.
Mély csend telepedig ránk, ahogy anyám lassan felém néz. Ilyenkor mindig félek tőle kicsit - kimért, nyugodt, és gyönyörű nő, apánk mindig azt mondja rá, hogy veszélyes, és ilyenkor érzem az aurájából, hogy miért használja rá ezt a kifejezést.
- Nem kértem, Miki - ismétli meg magát.
Csendben maradok, és Kaydára nézek. Mintha itt sem lenne, bámul ki az ablakon, és nem köszön el anyánktól, mikor az elhagyja a szobát. Olvasni kezdek, hogy ne maradjak le az akadémián.
- Lehet neked is tanulnod kéne - vetem oda a húgomnak.
Felém se néz. Meg se mozdul.
- Én vigyázok rád, szóval azt parancsolom, hogy tanulj.
És elmosolyodik. Felforr bennem a hirtelen düh, legszívesebben megütném, de belém fagy a szó és a tett a meglepettségtől, mikor megszólal.
- Bolondok kezébe sose adj hatalmat.
Úgy viselkedik, mintha felnőtt lenne, mintha annyira okos lenne, közben csak egy nyamvadt hat éves, és én vagyok a nővére.
Szóval végül csak megütöm.

❈

Nagyon csendben kell lopóznom, hogy ne keltsek fel senkit. Ilyenkor már nem szabadna a folyosón lennem, de porzik a torkom, muszáj innom egy pohár vizet. A konyha felé veszem az irányt, de megtorpanok és egészen megijedek, amikor meghallom a szüleim hangját. Miért vannak fent ilyen későn? Pedig már hajnali három körül lehet az idő.
- Miért ragaszkodsz annyira Kaydához? - üti meg a fülem apám hangja, bennem pedig felfut a pulykaméreg, ahogy meghallom megint ezt a nevet.
Mindig csak ez a név.
- Egyszerű, Daisuke rebellis fajta, még a végén romba döntene mindent amit eddig felépítettünk. Miki hirtelen haragú, forró fejű, szintén képtelen lenne a feladatra. Kayda...
- Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy Mikivel? - vág közbe apám. - Szerintem túl kevés lehetőséget adsz neki. Úgy viselkedsz Kaydával, mintha különb lenne a többinél, mintha jobb lenne, pedig Miki iskolai eredményei sokkal jobbak!
Anyám nem válaszol.
- Tudom, hogy a lányom, és szeretem is, de Kayda semmiben sem különlegesebb, mint a másik három. Igazságtalanul gyakran rajta tartod a szemed.
Megcsikordul a szék, ahogy anyám feláll, gondolom befejezettnek tekinti a beszélgetést. És én is eleget hallottam, döntöm el, és könnytől szúrós szemekkel visszaballagok a szobámba.

❈

15 évvel később:

- Mit művelsz, Miki? - suttogja a húgom, és én lopva rákacsintok.
Nishi egészen nőies kislány lett az évek alatt. Ugyan alacsony marad, de nagy, ijedt szemei már csillogó zöld színben pompáznak, fénylő barna haja pedig leér egészen a fenekéig. El sem hiszem, hogy már chunnin, és milyen veszélyes kis kunoichi vált belőle.
És akkor még magamról nem is beszéltem...
- Úgy se tudják meg - vigyorgok rá. - Te nem vagy kíváncsi pár szaftos kis részletre a családunkról?
- Néha a kíváncsiság fel nem mért károkat okozhat - okoskodik, mire rágrimaszolok. - Én nem veszek ebben részt. Inkább csinálok ebédet, mit szólsz hozzá?
A húgom ijedős, félénk lány, és nem várhatom el tőle, hogy csatlakozzon az én őrültségeimhez. Főleg, mióta Daisuke meghalt, azóta valahogy sehol sem találja a helyét.
- Persze. Mindjárt megyek és segítek neked, oké?
Bólint, megenged magának egy apró mosolyt, és már ott sincs. Olyan halkan és piciket lépked, hogy meg sem hallom a zaját.
Újra beleásom magam a papírokba. Megtalálom a saját tekercsem, ami a születésem körülményeit igazolja. Persze, persze, ezeket mindet tudom. Átnézem a többiekét is, és azt hiszem, a húgomnak igaza volt.
Néha nem várt dolgokat fedez fel az ember. Azt hiszem, ideje elbeszélgetnem anyámmal.