paletta | XI. - színfoltok 1.|

Yearning. 

Sasuke haja megnevettette. 

Úgy nevettette meg, ahogy az egyik ötéves a másikat, ártatlanul, csendesen és Sasuke belepirult. Édes pirosra gyúlt a két pofija, ajkak elnyílva, de nem haragudott, nem tudott haragudni, mert soha senki se nevetett így a közelében. Apja szigorú ember volt, édesanyja kedves, de nem feltétlenül vidám, Itachi pedig túl komoly a korához képest, már akkor is túl sok megfelelési vággyal. 

Watanabe Nishi vele egykorú volt, ártatlan, nem tudván semmit életről, halálról és gyötrődésről. A barátság némán született meg, nyugodtan és kellemesen, olyan volt, mint kint feküdni egy virágillatú réten a tűző napsütésben. Sasuke azelőtt engedte közel a kislányt, mielőtt kétszer átgondolhatta volna, azelőtt csacsogott a bátyjának ebéd közben, mielőtt megállíthatta volna mit mond. És Itachi mosolygott - rá jellemző higgadtsággal, de tele szeretettel, mint mindig amikor öccsére nézett. 

Nishi barátsága olyan volt, mint egy gyengéd simogatás a hátán, egy meleg tenyér, egy kedves szó a fülében. Óvatos a napokon, amikor Sasukének a leginkább szüksége volt rá, erős, amikor támaszként volt körülötte. Mindig elég, sosem túl sok, sosem túl kevés. 

Az Uchiha klán lemészárlása egy ideig tönkretette azt. 

De Nishi ott maradt, akkor is, amikor Sasuke ellökte őt - erősen, élesen, bántóan, mintha a lány tehetne bármiről. Ám Ő tűrt minden verbális pofont, minden vérző harapást. A tragédiának utórengései olyan zúgássá tompultak idővel, amelyet Sasuke élhetőnek minősített a mindennapokban. Azon az estén, amikor fáradt rezignáltsággal fogadta el az elfogadhatatlant, hagyta, hogy Nishi a vállán pihentesse a fejét, mint egy ölelés a végtelen tél kellős közepén. 

A barátságuk sosem lett már ugyanaz, valami teljesen más fejlődött belőle, még akkor is, ha más csapatokba kerültek. Kakashi engedte Nishit arrafelé bóklászni, akkor is, amikor edzettek. A kíváncsi, barnás buksi mindig felbukkant, itt is és ott is. Néha minden nap, máskor napokig nem. 

A második törés mélyebbnek bizonyult, mint az első. Sasuke anélkül hagyta ott a falut, hogy elköszönt volna. Nem akart búcsúzkodni, sem elengedni. Csak szünetelni. Valahogy a lelke békésebben búgott így, hogy nem zárta le azt, amit fogalma sem volt, hogyan kellene. 

Nemet mondani valakinek valamire sosem jelentett különösebb nehézséget Uchiha Sasuke számára. Néha, amikor törhetetlen elutasítást vetett be, eszébe jutott, ahogy az apja tiltotta mindentől, amit más, Ő akkori korában lévő gyerekek megengedhettek maguknak. Elhessegeti, mert csak egy kósza gondolat, egy elzárt emlék. Valami, amire nincs szüksége többé. 
Tizenöt most, csupán és mégis egy emberöltőnyi fájdalom lapul benne, ami állandóan keserű a nyelve tövében, ott a torkában, mint egy idegesítő rángás, amelyet képtelen elmulasztani. Orochimaru búvóhelye az a hely, ahonnan néha el kell szöknie, mielőtt még megfulladna. Így hát, éjszaka meglép. Viszi a lába, a tudatalattija. Ki tudja, talán Watanabe Kayda szava lódították meg a lábát, de ezt sosem vallaná be, se másnak, de főleg nem magának. 
Watanabe Nishi minden éjjel ott van. Konohagakure éppenséggel nincs a szomszédban, de Sasuke gyors és hajthatatlan, kényszeríti valami, amit túl fiatal még megnevezni, túl tapasztalatlan. Kimerült amikor megérkezik, szaporábban veszi a levegőt, a mellkasa pedig izzadságtól nedves. 
De ott van. Persze, hogy ott van. Sasuke tudta, hogy ott van. 
A gyakorlópályának egyetlen pontján, ahol nőnek még virágok, és pont beleillik ebbe a képbe a gyengédségével, a szépségével, az eleganciájával. Mielőtt Sasuke észrevehetné, már sóvárog, vágyódik valami iránt, ami sosem lesz az övé, mert nem érdemli meg, mert nem kaphatja meg, mert talán hamarabb meg fog halni, Nishi pedig talál mást: jobbat, érdekesebbet, vidámabbat, kevesebb tragédiával, kevesebb bosszúvággyal. 
Sasuke pedig utálja a gondolatot, de felrémlik benne, hogy talán Nishi, ha majd férjhez megy és családot alapít, gyermekekkel, akiket a finom karjaiban tart majd, akkor egyiket Sasukénak nevezi. 
Nishi felnéz, mielőtt a gondolatot elsöpörhetné. Szem találkozik szemmel, lelkek kapcsolódnak össze ijesztően gyorsan és mélyen. Zöldes íriszek kerekednek el komikusan, élénk rózsaszín ajkak nyílnak el a meglepettségtől. Sasuke pedig nem tud mit kezdeni azzal az őszinte szeretettel és elragadtatással, ahogy ránéznek, marja a bőrét és pár másodpercig azt kívánja, bárcsak más lenne, más múlttal, mással, amit fel tud neki ajánlani. 

Bármit felajánlana. 

De nem teszi. Mert ebben az életben Ő nem érdemel boldog befejezést. Így, amikor a lány tétován feláll és elindul felé, Sasuke már nincs ott. 

határvonal - I. könyv: Bűnök és büntetések

Vörösben izzó, sűrű köd lepi el a fekete palotát, melynek ősi tornyai szinte könyörögve nyúlnak az ég felé. Ám itt nincs ég, csupán karmazsinban izzó végtelen szenvedés és a lelkek szüntelen sikolyainak hangja. Mint egy penge az éjszakában, mégsem szentel neki senki nagy jelentőséget. Mellékes és felejthető, csak úgy mint ezen lelkeknek a sorsa - elvégre, némelyikben lakozik elég erő, elég elnyomott gyűlölet és fájdalom, hogy túléljék a Pokol körét, amelybe bűneik szerint kerültek, de a legtöbb elég ott, a feledésbe merül, a Purgatóriumban. Onnan nincs szabadulás. Nincs visszatérés, megbocsájtás, második esély. 
Nem mintha a Pokol megfelelő hely lenne egy délutáni teapartira, úgy nagy általánosságban. Erre Wrath már egy ideje rájött. Az ünnepség zaja kiszűrödik a falakon keresztül, dorbézolás, szex és vér szagával, amelyek meglepően passzolnak, na nem mintha Wrath erre eddig nem jött volna még rá. Áll elég év mögötte, hogy kiismerje az... otthonát?
Nyílik az ajtó, tudja, mert bárhol felismerné a lépteket, amelyek olyanok, mint egy nagymacskáé, ruganyosak, ragacsosak. Hang dorombol mögötte. 
- Elmélkedünk? - kérdi Lust. 
Wrath nem tekint hátra, mert tudja mit látna, démon mintákat, feketén, mocskosan a férfitesten és pont elégszer látta már Lustot meztelenül. Akkor sem akarta, csak úgy alakul, hogy ugyanolyan gusztustalan helyekre járnak unalmukban. 
Valamivel el kell terelnie a figyelmét, a szüntelen felelősségről, a növekvő nyomásról, a tényről, hogy hamarosan átveszi apja helyét a Hét Főbűn Körzetének egyikében. Vezető lesz, amolyan tudjátok, "egyik legerősebb démon a pokolban". Habár a mai napig nem állítja törhetetlenül, hogy szeretné-e ezt, igazán, nincs választása. 
- Menekülünk - válaszolja Wrath mindenféle mélyebb érzelmet mellőzve a tökéletesen mély és karcos hangjában. A legtöbb succubus még azt is elfelejti tőle, hogy csábítani akarnak és ők maguk esnek csapdába. - Nemsoká vérhold. 
Lust összefonja a karjai a mellkasán, félrebillenti a fejét, mint egy kíváncsi macska, aki nemrég nyalinthatott bele a tejcsibe. Nos, ha szigorúan vesszük...
- Bizony ám. Alig várom. 
Wrath nem is igazán feltételezett mást. A démonokat a káosz hajtja, a pusztítás és a szenvedés, és ezen az éjszakán, végre felmehetnek a felszínre. Boszorkányokként. Árnyakként. Felejthető pillanatokként. 
De Wrath-nak kivételesen más tervei vannak. Sokkal bonyolultabban és remélhetőleg, gyümölcsözőek. Az árnyak suttognak. A titkok lelepleződnek. 
Ha pedig Lucifer Morningstar, a Pokol királya hibát követett el a múltban, akkor éppen ideje, hogy kiderüljön. 

Instant Ramen - Prológus

Ha a világ egy drámai műsor lenne, akkor Deidara lenne az oktató, a mesterség egyik leginkább elismert szakembere. Van valami szemkápráztatóan borzalmas abban, ahogy széttárja a karját, fel az egekbe - rosszabb körökben azt hinnék, valamelyik éppen kiválasztott magasabb entitást dicsőíti, ám szó sincs erről. Ha bárki kíváncsi a mocskos részletekre, Deidara sosem dicsőít senkit saját magán kívül, de azt mindig szenvedélyes beleéléssel teszi. 
Valakinek ezt is kell. 
Főleg elnézve, hogy Sasori milyen passzív rezignáltsággal bámul a szöszi idegesítően halszerű világoskék szembogaraiba, reménykedve, hogy felfedezi az értelem, őszintén, bármilyen szikráját, de ahogy peregnek a másodpercek, ez a remény csúfosan a ködbe vész. 
Őszintén, fogalmam sincs, hogyan tartja fent a fapofát. De nem rezdül - a száján a nem kunkorodik fel, a szemöldöke nem ugrik meg, a hajszála se rezdül. Mint egy szobor. Ha már a megfejtetlen rejtélyeknél tartunk, szívesen feltenném a kérdés, miszerint mit keres az egész Akatsuki-nak csúfolt HÖK csapat a nappalinkban, de ha tippelnem kéne, anyám is ezt a próbálja megfejteni. Nem mintha zavarná, szerintem mára már megszokta. 
Tudjátok, ez úgy van, hogy Uchiha Sasuke akkor is a kanapénkon tesped, amikor éppen dolga lenne, nem hát akkor amikor nem. Szerintem csak szereti mutogatni a pofátlanul helyes pofiját minden adandó alkalommal, amikor lehetősége van rá, de ki vagyok én, hogy szembesítsem a rosszul burkolt önimádatával? Sasuke hozzá magával Itachit, mert fogalmam sincs, szeparációs szorongással küzd, az pedig mindenki mást. 
Felpillantok a heavy faery smut-ból, amit nyúzok napok óta. 
- Tudod, ha hamarabb nyomod meg a gombot, tudod, amivel a karakterek támad, akkor lehet túlélem - magyarázza Deidara, na meg megspékeli egy jelzővel, amivel Sasori sosem létezett prostituáltságát fejezi ki. - Nem olyan bonyolult, hm. 
Sasori végre elmosolyodik - úgy, mint aki egyszerre nyerte meg a lottót és borzasztóan önelégült. 
- Mintha az én hibám lenne, hogy képtelen vagy megfelelően reagálni a szorult helyzetekre. 
Deidara feje elvörösödik, mint egy frissen nyílt pipacs és megforgatom a szemem amikor már vetődik is. Szerintem megharapja Sasori karját, legalábbis a jajdulásból erre bírok következtetni, így inkább visszaforduk... nék a könyvemhez, amikor a bátyám átkarolja a vállam. A sóhajjal lemondok a békés olvasásról estig. 
- Ötezer yen Deidarára. 
Vigyorog azzal a fültől-fülig stílussal ami nála már alapértelmezett beállítás. Rálesek a nappalinkban verekedő fiúkra, a többire, akik hol ezt, hol a másikat bíztatják és anyámra, aki aggódva figyeli a televíziónkat. 
Visszatekintek Narutóra. 
- Állom. 

paletta | X. - sárbarna |

Szerencsésnek gondolom magam, amiért nem kell külön Pein engedélyéért kuncsorognom, ha éppen olyan kedvem van, hogy nem akarok Amegakurében tartózkodni, ráadásul ez a kis magánakcióm nem is csak egy napot fog igénybe venni. Persze, csak azzal a megkötéssel indulhatok el, hogy nagyon vigyázok magamra, amit megígértem, aztán Konannak is, majd elhagytam a főhadiszállást. Belekerült egy napba, mire eljutottam az ismerős helyig, addig pedig lejártam a lábam, meg szép kis summát fizettem ki a szekérért, ami egy darabig szállított. Kakuzu ki fog csinálni, ha megtudja. 
Napnyugtára érkezem meg, szóval tökéletesen látom a felém suhanó alakot, meg a kezéből cikázó villámokat, amelyet nemes egyszerűséggel megfogok az enyémmel. Az éjfekete íriszek kistányér nagyságúra kerekednek, ahogy az enyémbe bámulnak. 
- Egész jó - mondom kedvesen. - De azt hiszem, bőven van még hova fejlődnöd. 
A fiú elhúzz a száját és letesz az első látásra meggyilkolásról. Egyébként egészen megférfiasodott, de még mindig ott a tojáshéj a fenekén. 
- Sasuke, nem illendő így köszönteni egy rég látott ismerőst - hallom meg az ismerős, rekedt hangot és el kell mozdulnom, hogy az Uchiha fiú teste ne takarja a sziluettet. - Pláne akkor, ha kedves a szívemnek. 
Nem tudom, mit kéne tennem. Mert meghajolni nem szeretnék, hiszen kábé egyenlőek vagyunk már, de illetlenség lenne részemről, ha nem tennék semmit. Szóval, olyan aranyközépút szerűen, a kezemet nyújtom. 
Orochimaru pedig átölel. Azt hiszem, ez se olyan rossz. 

Jókedvűen forgatom a kezemben a sakés poharam és félredöntött fejjel várom, hogy a volt Mesterem feldolgozza az elé tárt információhalmazt. Elmondtam neki mindent, hogy nem tudom, ki az apám, hogy anyám valamiért hazudott az egész klánnak, meg, hogy mindezt nem merem elmondani Peinnek, aki határozottan csak a remélt klánképességem miatt vett be, az pedig elég sanszos, hogy ha 21 év alatt nem bújt elő, most sem fog. 
- Egyébként fogytál - jegyzem meg, mert ha már azt mondta, ideje tegeznem, meg is teszem. Féloldalasan elmosolyodik és amúgy tényleg elég pocsékul néz ki. A saját hülye technikái miatt nehezebben fog rajta az idő, de most még inkább be van esve az arca. 
- Betegeskedem mostanság - bólint rá, de ennyiben is hagyja. - Mindenesetre annyit tudok tenni, hogy utánanézek. De nem ígérek gyorsan eredményt. 
- Nem is feltétlen gyorsan van rá szükségem. És ha már itt tartunk - teszem le az üres poharam. - Szeretnék arról is információkat megtudni, hogyan halt meg a bátyám. Ezt se szükséges holnapra. 
Felvonja a szemöldökét. 
- És ha megtudod, mit csinálsz? Lerombolod a falut?
Féloldalasan elmosolyodom, ő pedig viszonozza. Felállok és leporolom a térdem. 
- Holnap folytatjuk. Már ha addig kihúzod - kacsintok rá és elhagyom a szobáját. 
Lassan sétálok végig a kihalt folyosón, mert pontosan emlékszem még, merre van a szobám. A felém haladó fiút egy kézmozdulattal állítom meg. 
- Találkoztál mostanság Nishivel? - kérdezek rá egyszerűen, hiszen feltűnően jóban voltak, még ha húgom ezt erőteljesen tagadta is. 
Sasuke összevonja a szemöldökét a névre és persze, hogy tudom, honnan fúj a szél, de nem hat meg annyira, hogy békén hagyjam a kérdéseimmel. 
- Láttam - bólint rá. - De ennyi. Nem tudok információval szolgálni számodra. 
- És ha megküzdhetsz velem, az elég jó ajánlat már? - bámulok kihívóan a szemébe. 
Hátrál egy lépést és vajon káprázik a szemem, vagy az egy kis mosoly a szája szélén. 
- Azt hiszem, lehet eszembe juthat még pár dolog. 

- Na, mostmár félsz tőlem? - Sasuke úgy néz fel rám, a fa tövében ülve, mintha minimum az ördög állna előtte, de nem tehetek róla, ő mondta, hogy adjak bele mindent, én csak megtettem amit kért. Finoman elmosolyodom és leülök vele szemben. - A technikád, egész jó. Csak finomíts rajta. Ne az legyen a szemed előtt, hogy grandiózus legyen, mert minél nagyobb, annál pontatlanabb, annál könnyebb kivédeni. Minél kisebb és pontosabb, annál halálosabb, higgy nekem. 
Aprót bólint és azt hiszem, komolyan megjegyezte, amit mondtam. Kicsit kiegyenesedik, hogy megőrizze az Uchiha méltóságát. 
- Nem sokat beszéltem Nishivel - kezd bele, hiszen ez volt az alku. - Kicsit másabb, kicsit magabiztosabbnak tűnik, bár még mindig zárkózott. Nem igazán szólt hozzám, nem úgy mint Sakura vagy Naruto, csak állt és nézett. Harcolni is láttam, a kristály elemet használja, szerintem elég ügyes. Vagyis, nem rossz - javítja ki magát azonnal. Vajon, ha nem lenne ilyen későn, látnék vörösséget az arcán. - De ennyit tudok én is. Mikor én eljöttem, Daisuke még élt, de ennyire emlékszem, Mikiről sincsenek híreim. 
Hát, ez kevés. Jóformán semmi. 
- Na nem baj, jól szórakoztam - erőltetem magam guggolásba és közelebb hajolok. Szegény fiú, azt sem tudja, hova nézzen. - Ha adhatok még egy tanácsot Sasuke: ha meg akarod ölni Orochimarut, várj még vele. Kábé egy hónapot. Én is megkapom amit akarok és te is teljesen legyengülve kapod meg. Ne sértődj meg, de ezzel az állapotával még nem bírnál el. Ó és még egy dolog: sose bízz egy nőben, aki kunaikat hord magával - suttogom a fülébe. Rákacsintok, majd otthagyom a döbbent fiút. 
Egyenesen a szobámba megyek, de nem kapcsolok villanyt, mert nekem ez így jobb. Mostanság azzal szórakozok, hogy az ujjaim végére kötöm a chakrafonalakat és a kis, vörös hajú, vörös felhős kabátos babút járkáltatom az asztalomon. Ó, Sasori, miért pont te hagytál itt? Rohadtul szükségem lett volna még rád. 

paletta | IX. - tengerkék |

 A fejemet a kezemen támasztva nézem az asztalomon lévő gyertya lángját táncolni, amely enyhe erdeigyümölcs illattal tölti meg a levegőt, a füstje pedig valami álmosító hatással bír, mert egy órája még nem voltam ilyen nyomott. Kitartóan tartom a kinyitott tekercs oldalát, hogy ne ugorjon össze, de a szemem előtt már összefolynak a szavak, amelyeket legalább ezerszer újraolvastam már. Hiába próbálok a sorok közé látni, nem találok semmi eltitkolt félinformációt, ami kicsit többet elmondana a születésemről. Anyám eltitkoltatta a nővérekkel, hogy nem apámtól származom, de azt nem közölte, mégis ki a kérdőjeles ember. Lehet soha nem fogom megtudni, sőt, az sem valószínű, hogy egyáltalán fontos. Anyám megcsalta apámat, nem akart lebukni, ezért hazudott. Lehet felesleges összeesküvés elméleteket gyártanom a fejemben. 
Halkan koppan a csésze az asztalomon, én pedig meglepve nézek fel a mellettem álló lányra. 
- Konan mondta, hogy talán szükséged lehet rá. - A csészéből forró tea gőze száll fel, a lány arca pedig bizonytalan talán, de mégis próbál határozottságot sugallni. Talán a barátságtalan magatartásom vele szemben nem könnyíti meg a dolgát. 
Mondani akar valami mást is, de nem tudja, hol kezdje. 
- Köszönöm - válaszolom végül és hagyom, hogy összesodorja magát a tekercs, ahogy elengedem. - Konan mindig tudja, mi kell az embernek, lehet van valami különleges hatodik érzéke. 
Mea láthatóan meglepődik, hogy beszélgetést kezdeményezek vele. Én is magamon, de lehet, hatással van rám az a pár napos egyedüllét, amelyet Sasori halála óta adtam magamnak. 
- Igen, talán - mondja, most már talán kicsit szabadabban. - Azt hiszem, mindenkinek van itt valami különleges rigolyája. 
Megvonom a vállam, nem lehet könnyen megszokni az Akatsukit. Ők se teszik egyszerűbbé ennek a lánynak az életét. Ugyanazt csinálják vele, mint velem az elején. Megpróbáltatások elé állítják, hogy teszteljék, mennyire belevaló. Hallottam már pár ilyen jelenetet, azt hiszem, a Tenshi lány megfelelően képes kezelni ezeket a helyzeteket, bár hozzám képest még mindig hangosabb és gúnyosabb. Én sosem éltem ilyen eszközökkel. 
- Megszokhatóak. Egy idő után - állok fel, hogy kinyissam az ablakot és hűvös esti levegőt engedjek a szobába.
- Még mindig magad alatt vagy? - kérdez rá, gondoltam, hogy ezt akarta kérdezni, csak fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Nem is túl kifinomult, ahogy megszületett ez a mondat, de nem róvom fel neki. 
- Nem vagyok magam alatt - rázom meg a fejem. Na jó, talán ez ebben a formában nem igaz, mert érzem a hiányát, de nem fogom magam álomba sírni minden este. - A barátom volt, ez igaz, de ninják vagyunk, ráadásul bűnözők, egy idő után valószínűnek gondoltam, hogy meg fog ilyen történni. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Haruno Sakura végzett vele, ennél méltányosabbat érdemelt volna. 
Pár másodpercig emészti a szavaimat, mert talán nem ezt várta. Igen, valóban a szobámba zárkóztam mostanság, de a magam módján dolgozom fel a történéseket. 
- Konohából jöttél, igaz? - görgeti tovább a beszélgetést. 
- Igen, tizennégy éves koromig éltem ott, aztán Orochimaru tanítványa voltam négy évig, azóta pedig itt vagyok. Nem tudom, lehet nem vagyok képes egy helyben ülni sokáig - vonok vállat, de még mielőtt megkérdezhetne olyan felesleges dolgokat, mint, hogy miért jöttem el, visszakontrázok. - Te pedig sunai vagy. 
Aprót bólint. Én se tudok róla többet, láthatólag nem is akar sokat elárulni, ami kicsit frusztráló, de hát én sem kezdeményeztem bizalmat, ő miért tenné? 
- Köszönöm, hogy benéztél - engedem útjára a kínos csend után, ő pedig biccent és már ott sincs. 
Megdörzsölöm a szemem és kitámaszkodom az ablakba a teámmal. Mint mindig, most is szakad az eső és a távolban látom, hogy Kisame és Hidan bohóckodnak valamit a gyakorlópályán, míg bennem egyre nőnek a kérdések. 
Talán itt az ideje, hogy meglátogassam annyi idő után a volt Mesterem.

paletta | VIII. - tompa bézs |

Supergirl. ♫

Watanabe Kayda szemszögéből: 

Elég régen adott lehetőségem, hogy teljes nyugalommal olvasgathassak a saját szobámban, mindenféle rejtve figyelő szempár nélkül. Mea megkapta a saját lakhelyét- igazából így mindkettőnknek kényelmesebb (főleg nekem), holott már egészen kezdtem megszokni a jelenlétét. Mégsem élveztem, hiszen jobban preferálom a magányt és a nyugalmat. Annak talán örülök, hogy elkezdett beilleszkedni, holott nem kellett volna, ha Pein idegesítően aprólékos, és számunkra még félig ismeretlen tervében nem lenne kulcsfontosságú jelentősége a jelenlétének.
Nem mintha érdekelne tovább. Úgy tűnik, holott láthatóan még nem megy minden simán köztük Itachival, mégis arra vannak kényszerülve, hogy egy csapatban tevékenykedjenek. A vak is látja, hogy van valami köztük, csak a szikráktól nem látszódik tisztán, hogy ellenszenv, szenvedély, vagy éppen mindkettő egyszerre.
Ilyesfajta mélyen szántó gondolatokkal töltöm ki a felesleges időmet, amikor kopognak.
- Van kedved naplementét nézni? - kérdezi az ajtómban felbukkanó vörös buksi tulajdonosa, én pedig úgy nézek rá, mint aki megőrült.
- Hajnali három óra - világosítom fel, hogy egy kicsit elkésett az ajánlattal.
Megvonja a vállát, úgy tűnik, a program lehetetlensége nem veszi el a kedvét.
- Főztem neked - próbálkozik újra.
- Nem vagyok éhes - ülök fel és már szemtelenül mosolygok rá. - Meleg van, nem kívánom az ételt.
Megforgatja a szemét, én pedig a hátamra terítem a köpenyemet. Nem mintha félnék, hogy ki les meg egy kihalt faluban, de nő vagyok, nem kell indok, hogy indokolatlan dolgokat cselekedjek.
- De a társaságomat kívánhatnád - mutat rá Sasori az egyértelműre.
- Nem véletlenül öltözök fel - mosolygok rá.
Csak addig szakad az eső, amíg kiérünk Amegakure körzetéből, fogalmam sincs, hogy ez amúgy ilyen falubéli sajátosság, vagy valamiért itt nagyobb valószínűséggel gyűlik fel a felhő, de marha idegesítő, hogy naponta legalább egyszer el kell áznom, ha el akarom hagyni a főépületünket.
Egyébként szép éjszakánk van, meleg és kellemesen tiszta, így nem habozok ledobni magamról az idegesítően vastag varratú köpenyt és engedni, hogy az éjszakával járó, kellemes szellő megérintse az immár jóval meztelenebb bőrömet. Egy fehér, egybeszőtt anyag takar csak, nem a kirívóság a célom vele, egyszerűen praktikus.
- Éjszakára nem romlott a látásod? - veszi le ő is köpenyét, és így látni engedi a testét. Már ami maradt belőle, mert a szívét rejtő jelen kívül más nem. A faragott testrészeken jobban csillog a hold fénye, mint az én emberi bőrömön. Látszólag nem érdekli. Helyes, mert engem se túlságosan.
Mostmár játszi könnyedséggel lépek a vízre, hiszen rég megtanultam, hogy kell. Kismaki koromban még elképzelhetetlennek tűnt az egész, ma pedig már figyelnem sem kell rá.
- Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel - kezdi Sasori, én pedig felé fordulok. - Késő van már a kirándulgatásokhoz.
- Nem igazán voltam amúgy sem álmos - vonom meg a vállam.
- Még nem mesélted, mit találtál a tekercsekben, amiket elloptál a városrészetekből - jön utánam a vízre, habár biztos vagyok benne, hogy nem érti, mit csinálok éppen.
- Semmi különleges - hazudom, majd úgy vagyok vele, végülis, mit veszíthetek. - Az apám, nem az apám és úgy tűnik, erről senki se tudott eddig. Próbálom összecsoportosítani az agyamban az információkat, és nagyon remélem, hogy Daiksuke a lehető legtermészetesebb úton halt meg, és nincs köze ahhoz, hogy mondjuk ezt megtudta...
- Nem kell feleslegesen variálni, mert csak a saját dolgodat nehezíted meg - csóválja a fejét. - Részvétem a bátyád miatt. Elsirattad?
Finoman rámosolyogok.
- A bátyám mindig azt mondta nekem, hogy én vagyok az én szuperhőse és... És a szuperhősök nem sírnak.
Elkapom a tekintetét, és mintha felfelé ívelne a szája széle. Sasori mindig rendes volt velem, ellenben a többiekkel - nem tudom, mivel érdemeltem ki a figyelmét, de bizonyos idő eltelte után folyamatosan azt mondta, hogy meg fogom váltani a világot, csak figyeljek és higgyek magamban annyira, mint amennyire ő hisz benne. Azt hiszem, ő a legjobb barátom.
- És öhm... - kezdem, hogy megtörjem a kínos csendet.
- Holnap el kell mennünk Deidarával - vág közbe habozás nélkül. Tudja, hogy csak kellemetlenül éreztem magam. - Elkezdjük, amit Pein akart. El kell kapnunk az Egyfarkút.
A fülem mögé tűröm a hajam, habár mivel éjszaka van, mindent nagyon élesen látok. Talán ezért is élek fordított életmódot és játszom azt, hogy bagoly vagyok.
- Gondolom, az új lánynak nem szóltatok róla - gondolkodom el, és megrázza a fejét. Mea Sunából való és ha az információim nem csalnak, közvetlen tanár-diák kapcsolat volt közte és Sabaku no Gaara között.
- Nem venné jó néven, ha megölnénk a mesterét, szóval nagyon óvatosnak kell lennünk ezzel az információval...
Most én intem le. Jelenleg, nem érdekel ez a probléma.
- Főleg nektek kell annak lennetek. - Megforgatja a szemét. - Örülnék, ha nem vennéd félvállról ezt a dolgot. Marhára nincs kedvem rossz híreket kapni.
- Nem fogsz rossz híreket kapni - csóválja a fejét. - Csak pár gyerekről van szó. Élet és harctapasztalat híján vannak, nem fognak tudni olyat mutatni, amit ne láttam volna még.
Úgy döntök, hogy akkor ideje elengedni ezt a témát. Azért magamban aggódhatok, azt nem tilthatja meg.
- Mindig elfelejtem, milyen vén vagy - puffogok rá, ő pedig felnevet, ahogy megyek egy kört a vízen.
- Nem tagadhatom - vonja meg a vállát. - Nem is emlékszem, milyen volt, mielőtt idekerültem volna. Sok minden nem rémlik, milyen volt életem első harca, első csókja, amikor először féltem... Ezek a dolgok elhalványulnak, ha félig bábbá alakítod magad.
Csak nézem a tipikus, kisfiús márványarcát, és annyira, de annyira könnyű dolgom van, mert egymagasak vagyunk. Ő pedig érezhetően meglepődik, mert ilyesmit nem szokott meg tőlem és viszont - nem mindennapi dolog, hogy ebben az életben, és főleg az Akatsuki tagok csókolóznának. Meg hát, nem vagyok túl jó benne, előfordult már, de utoljára azt hiszem egy-két éve történhetett. Szóval, bénák vagyunk, de nem érzem magam rosszul tőle. Hiszen ennek most és itt helye van.
- És most? Olyan, mintha megtanultál volna repülni? - pimaszkodom.
- Tök felesleges búcsúzkodni - néz a szemembe, de túl messzire nem enged a szájával. - De ha visszajövök, ebből csinálhatunk rendszert is.

Úgy érzem magam, mintha kimostak volna. A tegnapi bijuu szívás még hologramon keresztül is lefárasztott, mi lesz, ha élőben kell csinálnom? Álmosan, de legalább felöltözve támolygok a folyosókon, de egyre kellemetlenebb a helyzet, főleg akkor, mikor az új lány jön velem szemben.
Nekem kéne sajnálnom őt, hiszen éppen rituálisan kivégeztük a volt tanárát, amiről még csak nem is tud, de helyette ő néz rám sajnálkozva. Egy pillanatra megtorpanok, mielőtt belépnék a többiekhez.
Deidara ott van, bár két karral kevesebbel, mint ahogyan elindult, és magyaráznak nekem valamit arról, hogy Sasori nem tudta megcsinálni, de már nem hallom, mert a fülemben dobog a szívem. Megköszönöm az információt, és még az ajtót is becsukom magam tán, mert a bátyám szavai csöngenek a fülemben.
"A szuperhősök nem sírnak."
És nem is, de a kezembe temetem az arcom és arra gondolok, hogy búcsúzkodnom kellett volna. 

paletta - | VII. színtelenek 1. |

színtelenek - avagy az első filler rész
(a végén a jelenbe kapcsolva)

Watanabe Miki szemszögéből:

A mai napig a fülemben csengenek azok a szavak, amiket Daisuke ejtett ki a száján, amikor anyáék először hazahozták az idősebbik húgunkat. "Hogy lehet, hogy nem olyan csúnya, mint te voltál?" Mert hát persze. Kayda örökölt mindent, amit én szerettem volna: édesanyánk világító sárga szemeit és azt a titokzatos fehér hajkoronát, ami fene se tudja, honnan eredetezhető. Feltűnő jelenség, mindenki a csodájára jár, még akkor is, ha ő ezt látszólag nem kívánja. De valószínű, csak álszentség.
- Már megint azt a csúnya, irigy arcodat vágod - szólal meg mellettem a bátyám, akit amúgy lehet szeretnem kéne, de most egyik porcikám sem kívánja a társaságát. Miért tenném? Daisuke ugyanolyan vak követője és csodálója a húgunknak, mint bárki más.
- Amúgy is csúnya az arcom, nem? - Rá se nézek, mert nincs kedvem bámulni az önelégült képét.
- Hát nem egy szép látvány - nyújt nyelvet.
Daisuke 12 éves létére, feltűnően magas a kortársaihoz képest és valami agyament ötlet folytán növeszti a haját.
- Az sem, hogy lassan úgy nézel ki, mint egy lány - vágok vissza, és most először felé fordulok. Pirosak az arcai, szóval elégedetten elmosolyodom. - De a lányok nem lehetnek szerelmesek Kaydéba, bár még fiúként is elég gusztustalan dolog a saját húgod...
Csatt. Most nekem ég az arcom, a bátyám kezei által, de csak kicsit könnyezek, inkább erősebbet ütök vissza, míg meg nem hallom anyám kiáltásait a távolból.

❈

- Nem akarok vigyázni rá - vetem ellen, ahogy a fotelben idegesítő nyugalommal ülő húgomra nézem. - Elég nagylány már, hogy saját magára vigyázzon, nem? Úgyis mindenki oda és vissza van érte!
- Nem kértem - csóválja anyám a fejét, miközben összeköti a haját egy copfba. - Daisuke a vizsgájára készül, nem tud figyelni rá és csak Nishi-t tudjuk magunkkal vinni, pedig hidd el, ő is jelenteni fog elég gondot. Vedd le a vállamról ezt a terhet.
- Akkor nem is kellett volna megszülni - csattanok fel.
Mély csend telepedig ránk, ahogy anyám lassan felém néz. Ilyenkor mindig félek tőle kicsit - kimért, nyugodt, és gyönyörű nő, apánk mindig azt mondja rá, hogy veszélyes, és ilyenkor érzem az aurájából, hogy miért használja rá ezt a kifejezést.
- Nem kértem, Miki - ismétli meg magát.
Csendben maradok, és Kaydára nézek. Mintha itt sem lenne, bámul ki az ablakon, és nem köszön el anyánktól, mikor az elhagyja a szobát. Olvasni kezdek, hogy ne maradjak le az akadémián.
- Lehet neked is tanulnod kéne - vetem oda a húgomnak.
Felém se néz. Meg se mozdul.
- Én vigyázok rád, szóval azt parancsolom, hogy tanulj.
És elmosolyodik. Felforr bennem a hirtelen düh, legszívesebben megütném, de belém fagy a szó és a tett a meglepettségtől, mikor megszólal.
- Bolondok kezébe sose adj hatalmat.
Úgy viselkedik, mintha felnőtt lenne, mintha annyira okos lenne, közben csak egy nyamvadt hat éves, és én vagyok a nővére.
Szóval végül csak megütöm.

❈

Nagyon csendben kell lopóznom, hogy ne keltsek fel senkit. Ilyenkor már nem szabadna a folyosón lennem, de porzik a torkom, muszáj innom egy pohár vizet. A konyha felé veszem az irányt, de megtorpanok és egészen megijedek, amikor meghallom a szüleim hangját. Miért vannak fent ilyen későn? Pedig már hajnali három körül lehet az idő.
- Miért ragaszkodsz annyira Kaydához? - üti meg a fülem apám hangja, bennem pedig felfut a pulykaméreg, ahogy meghallom megint ezt a nevet.
Mindig csak ez a név.
- Egyszerű, Daisuke rebellis fajta, még a végén romba döntene mindent amit eddig felépítettünk. Miki hirtelen haragú, forró fejű, szintén képtelen lenne a feladatra. Kayda...
- Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy Mikivel? - vág közbe apám. - Szerintem túl kevés lehetőséget adsz neki. Úgy viselkedsz Kaydával, mintha különb lenne a többinél, mintha jobb lenne, pedig Miki iskolai eredményei sokkal jobbak!
Anyám nem válaszol.
- Tudom, hogy a lányom, és szeretem is, de Kayda semmiben sem különlegesebb, mint a másik három. Igazságtalanul gyakran rajta tartod a szemed.
Megcsikordul a szék, ahogy anyám feláll, gondolom befejezettnek tekinti a beszélgetést. És én is eleget hallottam, döntöm el, és könnytől szúrós szemekkel visszaballagok a szobámba.

❈

15 évvel később:

- Mit művelsz, Miki? - suttogja a húgom, és én lopva rákacsintok.
Nishi egészen nőies kislány lett az évek alatt. Ugyan alacsony marad, de nagy, ijedt szemei már csillogó zöld színben pompáznak, fénylő barna haja pedig leér egészen a fenekéig. El sem hiszem, hogy már chunnin, és milyen veszélyes kis kunoichi vált belőle.
És akkor még magamról nem is beszéltem...
- Úgy se tudják meg - vigyorgok rá. - Te nem vagy kíváncsi pár szaftos kis részletre a családunkról?
- Néha a kíváncsiság fel nem mért károkat okozhat - okoskodik, mire rágrimaszolok. - Én nem veszek ebben részt. Inkább csinálok ebédet, mit szólsz hozzá?
A húgom ijedős, félénk lány, és nem várhatom el tőle, hogy csatlakozzon az én őrültségeimhez. Főleg, mióta Daisuke meghalt, azóta valahogy sehol sem találja a helyét.
- Persze. Mindjárt megyek és segítek neked, oké?
Bólint, megenged magának egy apró mosolyt, és már ott sincs. Olyan halkan és piciket lépked, hogy meg sem hallom a zaját.
Újra beleásom magam a papírokba. Megtalálom a saját tekercsem, ami a születésem körülményeit igazolja. Persze, persze, ezeket mindet tudom. Átnézem a többiekét is, és azt hiszem, a húgomnak igaza volt.
Néha nem várt dolgokat fedez fel az ember. Azt hiszem, ideje elbeszélgetnem anyámmal. 

paletta | VI. - méregzöld |

Hát, ez kínos - ez az első gondolatom, ahogy meglepetést színlelve (igazából tényleg össze vagyok zavarodva) végignézek rajta.
- Ne haragudj, hogy a semmiből leszólítottalak - szabadkozik, míg elzárja a folyó vizet. - Nem akartam fura vénasszony benyomását kelteni.
Akkor vajon én most hogy nézhetek rá? Csak mert az első napon belebotlok abba a nőbe, aki amúgy bijuu hordozó és nem mellesleg a prédánk. Ha ez nem lenne elég, még beszélgetésbe is elegyedik velem, és most épp azt nézem, ahogy még egyszer bocsánatot kér és elkezdje elhagyni az illemhelyiséget.
Az én lesokkolt agyam pedig kapcsol, hogy hé, talán ezt nem kéne hagyni, szóval a fulladozó utolsó kapaszkodójával vetem magam utána, és csüngök rá úgy a csuklójára, hogy szerintem fáj neki.
- Nii Yugito? - csúszik ki a számon. - Mármint, izé. Sokat hallottam magáról. Egyáltalán nem zavart, sőt, titokban reménykedtem is benne, hogy összefutunk a fesztivál alatt. Mindig is felnéztem magára... - Sokat nem hazudtam. Tényleg el akartam kapni, de hogy miért, az amúgy sem lényeges. - Válthatnánk pár szót?
- Hű, ez nagyon hirtelen jött - nevet zavartan, végül pedig mosolyogva megvonja a vállát. - Persze, de szerintem ez a nem a legmegfelelőbb hely rá. Van pár nyugodt utca, keressünk egyet, és közben, meghívlak valamire.
Rábólintok, és hihetetlen erőfeszítés adni az ártatatlan, csodálkozó tekintetet, de muszáj. Ahogy elindulunk édes kettesben, a tekintetem belefut Hidanéba, aki eltátja a száját, és már világgá ordítaná, hogy kapásom van, de Itachi még időben betapasztja a tenyerével. Megkönnyebbülés fut át az izmaimon, aprót intek a fejemmel, hogy kövessenek. Nem lesz második lehetőségünk.
Tényleg elhagyatott helyre visz, ha férfi lenne, még a szüzességem is félteném, de így könnyedén, csak enyhén figyelmesen ülök le vele szemben egy szimpatikus padra.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdezi, és kész mesélni.
Oké, a világ összes ügyetlen kérdését felteszem. Mióta hordozó, mennyire tudja befolyásolni a viselkedést, az előhívást, az erejét. Bármit, hogy időt nyerjek annak a csapat idiótának, ha már kineveztem magam önkéntes csalinak.
Hamarosan fel is bukkannak, frissen, ropogósan, Akatsuki köpenyben. De valami zavar. Mivel sötét van, mindent látok magam körül, és megállapítom, hogy rossz a helyszín.
- Ideje abbahagyni a dögunalmas csevejt - morogja Kakuzu.
Hiába csóválom a fejem a felpattant nő mögött, csak nem veszik az adást. Lemondóan sóhajtok, és mikor támadnak, egy egyszerű jutsuval kivédem a támadásaikat. Igen, Kakuzu, ezt a technikát még te tanítottad.
Nem értik mi van. Pedig annyira egyszerű - nyitott tér, közel a rohadt vásárhoz, könnyű erősítést hívni, nincs víz Kisaménak, egyáltalán nem jó a helyszín. Így elkapom Yuugito kezét.
- Erre - kiabálok rá, és húzni kezdem magam után. Fogalmam sincs, merre futok, csak keresek, és meg is találom. Egy folyó barlangja. Tökéletesebb nem is lehetne.
- Bújj el valahová - fordul felém odabent. - Én meg tudom védeni mindkettőnket - mosolyog rám bizakodóan.
Nem is tudom. Kicsit talán sajnálom, de teszem, amit mond. A harc viszonylag rövid, de pont elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy milyen halál bénák a csapattársaim. A fenébe már, négyen küzdenek egy, oké, igaz, már bőven átalakult jinchuriki ellen, de hogy Hidan is mindig elvéti a rohadt célzásait!
Itachi kapcsol először, hogy a végtelenségig húzhatja a harcot, de túl sok értelme nincs. Hagyja magát legyőzni, a többieket pedig le is tudja győzni. Szóval megint nekem kell elintézni a piszkos munkát.
Nii Yugito eltünteti a bijuu erejét, leeresztve az összes védelmét. Előbújok a rejtekhelyemként szolgáló kis barlangból, és lassan mögé sétálok.
- Csodálatos munka - dicsérem meg halkan, míg benyúlok a ruhám karjába.
Nem néz felém, büszkén néz végig a művén. Az emberek a legtöbbször olyan esetlenek, olyan gyermekded dolgokon buknak el, mint a büszkeség, a túlzott magabiztosság, és, hogy sosem néznek a hátuk mögé. Észre sem veszi a kezemben a kést.
- Nem nagy dolog - fújja ki a levegőt. - A Sharinganossal volt csak baj, de ő...
Elhallgat. Ide hallom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében. Azt hiszi, hirtelen mozdul, de már számítok rá, és mielőtt felém fordulna, átvágom a sarkát. Amikor pedig a fájdalomtól nem figyel, a másikat is.
Nem tud járni, elesik, egyenesen hasra, onnan néz fel rám.
- Mindig ezek a legrosszabbak - vágja hozzám a szavait, én közben ráérősen előszedem az injekciót, amit még Sasoritól kaptam. Ő is félti a szüzességem. - Akik másnak adják ki magukat! Akik hazudnak és csalnak.
- Nem mondtam magamról semmit - vágok közbe. - Nem kérdeztél, csak mondtál. Én kérdeztem, így több gyengepontod ismerem, mint te nekem.
Rámosolygok.
- Tudtad, hogy ha nappalig vársz, fél perc alatt meg tudtál volna ölni? - húzom le a védőburkot a tűről. - Van egy ritka szembetegségem, amivel nem látok erős napfényben. Ha így folytatódik, valószínűleg pár éven belül megvakulok - guggolok le hozzá. - De te ezt nem kérdezted meg, mert nem érdekelt.
Csikorgatja a fogát, elkapja a lábam és keresi a fegyverét. De nem adok rá időt, az injekcióban lévő idegméreg gyorsan lebénítja. Felállok és megcsóválom a fejem.
- Butus lány. Sokat kellett volna még tanulnod.

Nem szeretem, amikor ennyire a szemembe világít a hülye lámpájával, de sajnos nincs más választásom.
- Lassan elkezdheted gyakorolni a kötött szemes verekedést - sóhajtja Kakuzu, és végre elenged. Minden színes foltokban táncol előttem, muszáj pislognom, hogy kicsit élesedjen a kép. - Azt se tudom, mennyi időt adjak neked.
- Kár -  cuppogok csalódottan. - Mindig az a kedvenc részem, mikor baljóslatúan azt mondod, hogy "már megint kicsit kevesebb".
- Nem kéne ebből viccet csinálnod - áll fel és megy az asztalához.
- Miért, ha nem csinálok, akkor nem történik meg? - vágok vissza.
Hosszasan néz, és látom, mert egész kedvesen besötétítőzte a szobát. Talán egy kicsit sajnál?
- Nem meghalni fogok - szólalok meg ismét.
Lesajnálóan felmorran, és ledobja magát velem szembe.
- Shinobi szempontból, a szemed nélkül, vakon, halott vagy.

rövid bejegyzés arról, hogy állok a fejezetekkel és az új bloggal.

sehogy.

thanks for coming to my ted talk.

és most visszamegyek Lolozni. 

paletta | V. - fakószőke |

Előfordul néhanapján, hogy Kakuzu egyszerűen csak túl vastag fába vágja a fejszéjét. Ilyenkor jön a probléma, miszerint a mi három fős, együttműködésre sokszor teljesen képtelen csapatunk nem bizonyul elégnek egy küldetés végrehajtásához. Így történt ez most is - nem az volt a fő probléma, hogy el kell fognunk Nii Yugito-t, a kétfarkú hordozóját, hanem, hogy miket kell bevállalnunk érte. Ugyan soha életemben nem voltam még Kumogakuréban, de még én is pontosan tudtam, hogy a falu vezetőjével, a Raikage-val nem igazán érdemes ujjat húzni. Így már hírből is kerülnünk kellett a feltűnő akciókat, nem vállalhattuk a kockázatot, hogy lebukjunk és nem kívánatos banzájt rittyentsünk a falu kellős közepére. Akkor jött az ötlet: mi lenne, ha amúgy elkezdenénk csapat munkát gyakorolni? Menjünk hatan és oldjuk meg, ha ilyen sokan vagyunk, csak nem ölnek meg mindannyiunkat. Mondani se kell, hogy Pein nem a gondoskodó, aggódó vezérek mintapéldánya.
Szerintem a hat fős társaságból egyedül Kisame örül ennek az egész csapatosdinak, mert az ő arcán trónöl egy idegesítően fültől fülig érő vigyor. Annyit beszél és olyan minőségben, hogy lassan Hidan is rájön, hogy ez az ő alsó szintjének megfelelő, és belecsatlakozik a társalgásba, így nem öt, hanem mindjárt tíz agysejtem hal szörnyű halált. Kakuzu meglepő módon nem akad azonnal ki, kell neki egy jó három óra, mikor ráordít a két jómadárra, hogy legyenek szívesek megkímélni őt a folyamatos pofázástól. Itachinak a szeme se rebben, az új lány még nem szokta meg a férfi ilyesfajta kirohanásait, gondolom az amúgy sem biztonságot sugárzó arca nem segít a helyzeten. Muszáj vagyok mosolyogni a nem létező bajszom alatt.
Mielőtt még szállást keresnénk éjjelre (ami Kisame szerint egy jól megtermett barlang, de azonnal lebeszéltem az ötletről), gondosan elrejtjük az Akatsuki köpenyeket és megpróbálunk változtatni a külsőnkön. Ugyan Mea ebben a faluban még nem olyan hírhedt, mint mi, de ő is átöltözik, ahogy mindannyian, én pedig olyat teszek, amit még soha életemben: felkötöm a hajam. Majdnem mindenki felismerhetetlen: Hidanon van ruha, ami önmagában csodának számít -oké, ne számoljuk bele, hogy a mellkasa közepéig ki van gombolva az ing-, Itachi nem tudom, honnan szedett fehér felsőt, de jól áll neki, ahogy a leengedett haj is, Kakuzu levette a maszkját, Kisame pedig hajlandó volt elrejteni Samehadat a föld alá, Kakuzu segítségével. Rajta sok minden mást nem tudunk változtatni.
Még így is eléggé gyanakvóan méreget minket az idős recepciós nő, miután a fiatalabbat arrébb tessékelte, az ugyanis képtelen volt kinyögni egy épkézláb mondatot. Mielőtt a fiúk nagyon válogatni kezdtek volna szobaügyileg, a kezembe vettem a dolgot, ezzel elérve, hogy kapjunk egy egyszerű, félig lepukkant szobát, amiben hat ágy van. Senkinek nem tetszik, de Kakuzu nem hajlandó többet költeni "felesleges dolgokra".
Nem mellékesen, a faluban éppen ünnepség van és Kisame, Hidan segítségével próbál rábeszélni minket, hogy ugyan nézzünk már le. Nem nagyon sikerül a meggyőzés addig a pontig, hogy "most lehetne a sok ember között a felsimább módon elkapni és kiütni a jinchuurikit". Szóval abban maradunk, hogy Kakuzu távolról figyel minket, mi pedig úgy teszünk, mintha teljesen átlagos ninják lennénk, még átlagosabb ambícióval: mindent a kikapcsolódásért.
Nem vagyok hajlandó még ennél is jobban kiöltözni, döntöm el.
- Ugyan már - nyaggat a szürke hajú, én pedig kitartóan úgy teszek, mintha nem létezne és minden idegsejtem leköti, hogy normális, kiálló hajszálakkal nélküli lófarkat varázsoljak Mea fejére. - Egyszer az életben tehetnél úgy, mintha igazi nő lennél!
Ezzel csak ront a helyzeten, és erről nem más világosítja fel, mint Itachi, aki a vállára teszi a kezét és megcsóválja a fejét. Persze Hidan az mindig is Hidan marad: így nem hagyja abba, és továbbra is ömlik ki a szájából a szar.
Nagyon régen voltam már ennyi ember között. Őszintén megilletődök a helyzettől és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy két férfiember között maradjak és ne folyjak el a tömeggel. Mindenki boldog körülöttem, mindenki ünnepel: kimonós gyerekek szaladgálnak össze-vissza és szintén kimonós szülők vetik magukat utánuk, nehogy az ominózus csöppség olyan helyen, olyan emberekkel kössön ki, ami nem tesz jót a fejlődésének. Kisame vesz nekünk enni és ráveszi a másik hasonlóan nagy idiótát, mint ő, hogy valami idétlen horgászós játékkal játsszanak, amivel természetesen egyikük sem nyer.
Muszáj vagyok szünetet tartani, épp ezért elindulok egy nyilvános mosdó felé. Megmosom az arcomat a még nem olyan vészes állapotban lévő csapnál, ami kicsit magamhoz térít. Nem figyelek arra, ki lép mellém, csak akkor kapom oda a tekintetem, amikor megszólal.
- Jó nagy a felfordulás odakint, igaz? - nevet halkan.
A nő körülbelül harminc év körüli. Hosszú, fakószőke haját egyetlen egy fonatban hordja, ajkán halványpiros szájfény tetszik. Sötét szemei játékosan csillanak rám, én pedig pár másodpercig képtelen vagyok neki válaszolni.
Nii Yugito áll előttem. 

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

४

i have to get off this planet.

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

Freya pontosan tudta, hogy közel kerülni valakihez, aki méretes falak közé rejtette az érzéseit, milyen nehéz. Épp ezért azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy milyen irdatlan feladat lesz elnyernie az isten bizalmát és kicsalni belőle azokat a szavakat, amiket egész életében le kellett erőltetnie a (szerinte) nem létező lelke legsötétebb zugába, hogy soha senki ne használhassa fel ellene. Mondják, hogy a türelem rózsát terem és valószínűleg a nő egész életében soha semmire nem várt még annyit, mint arra, hogy a férfi beengedje a gondolatainak sűrű hálójába. Ő maga is eléggé nagy fenntartásokkal kezelte, kinek mit fecseg el magáról, a titkainak lakatja mindig is nagy volt, acélból készült, a kulcsot pedig úgy rejtette el, hogy csak azok tudhassák a helyét, akiknek ő maga akarta elárulni.
Kapcsolatban lenni Lokival nem egy egyszerű feladat. Tekintve az apró tényt, hogy az Asgardban nevelkedett, Odin fiaként, enged következtetni arra, hogy a férfi enyhén el lett kényeztetve - még ha a sorsa máshogy is alakult, és később neki kellett hatalmas erőfeszítéseket tennie, hogy elérje a céljait. A királyi neveltetés néha még így is előbukkan, Freyának sokszor emlékeztetnie kell, hogy ő maga nem a cselédje, hanem a szeretője, és ha parancsol se fog magától odavándorolni hozzá a teája, fel kell emelnie hozzá a bőrnadrágban egyébként kifejezetten kellemes látványt nyújtó tomporát.
Mindezek ellenére Loki nem mondhatta, hogy amikor meglátogatta kedvesét, akkor ne lett volna az egekig elkényeztetve. Részben azért, mert igazodni kellett az apró szeszélyeihez, más szempontból viszont: ez a szeretők dolga, nem? Attól a naptól kezdve, mikor a pár mindkét tagja bevallotta főleg magának, de a másiknak is, hogy ami kettejük között van az minden, csak nem múló szenvedély, arra voltak ítélve, hogy igazodjanak a másikhoz. Egyikük sem ismerte hírből sem a simulékonyságot: az egyik egy orgyilkos volt, aki a megkapott feladata után a saját feje után ment, a másik pedig egy isten... Ezt nem is szükséges tovább taglalni.
Freya sokat gondolkodott azon, hogy vajon Frigga elfogadná-e. Tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul ember volt, egyszerű midgardi szuperhős, aki ugyan kapott pár adottságot, de egyik sejtjében sem volt semmi, ami az istenségek szintjére emelte volna. Ő maga soha nem hozta fel a témát kettejük között, itt és ott kapott egy-egy gondolatfoszlányt a férfi szájából az anyjáról. Freya sikeresen összerakta a képet, miszerint a nő meghalt és, hogy Loki, még ha nyíltan nem is mondta ki, de bánja, hogy úgy váltak el, ahogy. Ilyenkor mindig szomorú lett - ugyan az arcára fagyott az álcája, de az aurája megváltozott. 

४

Már megint itt vagyunk. Megint távolságot tart, és ernyedt lassúsággal kavargatja a teáját, ami mostanra egészen biztosan kihűlt. A konyhaszekrénynek dőlve törlöm szárazra a kezem mosogatás után, úgy nézem elgondolkodva a kissé meggörnyedt alakját. A haja, ami máskor mindig gondosan formázva pihen a hátára hullva, most enyhén hullámosodik a zuhanynak köszönhetően, ahová elviharzott azonnal, amint megérkezett. Zöld, ragyogó fény jelezte a jövetelét, pár pillanatra betöltötte a szobát, majd ott volt ő, azokban a felháborítóan csinos, asgardi ruhadarabokban. Nem mondott semmit - rám nézett és elfoglalta a fürdőmet. Nehéz napja van, állapítottam meg és úgy tűnik, jól bele is trafáltam. Loki sosem volt kifejezetten romantikus alkat, de elég nagy addikciója alakult ki bizonyos dolgok iránt: mint például a nyakára kapott csókok vagy az együtt alvás. Nagyon ritkán viszonozta, de nem is volt rá soha szükség, mert ha már nem lökött el, az haladás.
Kellemetlen helyzetbe hoz, mert nem tudom, mit kéne tennem. Az ember ilyenkor általában megijed, és nem közeledik, de én akarok, mert tudom, hogy szüksége van rá. Csak azt kéne még kitalálnom, hogy kezdjek hozzá. Végül a spontaneitásban bízom; mögé lépek, és csak hozzá érek a fekete tincsekhez. Alig érezhetően összerezzen, és amikor a vállára csúszik a tenyerem, odanyúl, hogy megfogja azt. Lehunyom a szemem, ahogy a fejére döntöm az enyémet, kókusz és menta illata van, a bőre pedig a forró zuhany után is jéghideg.
- Köpd ki, Loki - kérem halkan, mire megszorítja a kezem.
Hosszas csend telepedik ránk, de én tudok várni.
- Kihűlt a teám - nyögi ki végül és hihetetlen, hogy ilyen láthatólag is pocsék állapotban is képes kötekedni velem.
- No shit, Sherlock - forgatom a szemem.
- Ki az a Sherlock? - fordul hátra, feltűnően frusztráltan, hogy egy másik férfi nevét ejtem ki a jelenlétében. Felnevetek és megrázom a fejem, majd elé sétálva ismételten a kezei után nyúlok. Kis hezitálás után elfogadja, én pedig felhúzom, hogy aztán úgy dönthessek, a hálószobában folytassuk a beszélgetést.
De nem folytatjuk. Mert hallgatásba burkolózik, én pedig úgy határozok, akkor nem faggatom tovább. Hagyom, hogy ő feküdjön először be az ágyba. Elfordul tőlem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy hátulról átöleljem és hozzá bújjak. Mély, nyomasztó csend van, én mégis majdnem elalszok, amikor kirángat az álom szerű kábulatból, hogy egyre jobban fázom. Közelebb simulok hozzá, hogy hátha így termelődik egy kis hő, de nem telik bele sok időbe, míg rájövök, hogy a hideg belőle sugárzik.
- Loki... - nyöszörgöm zavartan, de nem tudok elhúzódni, mert tartja a karom, amivel átölelem, magánál tartva ezzel.
- Csukd be a szemed.
Egyszerű parancs, ebben még engedelmeskedem is neki. Kicsit lazítok a szorításomon, ő is így tesz, majd érzem, ahogy lassan felém fordul. Minden porcikám reszket a hidegtől, főleg, ahogy még egy kis plusz védelemért a tenyere a már lezárt szemhéjaimra csúszik. A lehelete fagyos, a szám elzsibbad az övén, de kitartok, mert amikor végzünk, végre felnézhetek rá.
És elakad tőle a lélegzetem.
Mert nem csak a kisugárzása, hanem a kinézete is más. A bőre most jégkék, rajta isten se tudja milyen, hófehér mintákkal, a szeme pedig, ami mindig le szokott nyűgözni a földöntúli zöldes-kékes árnyalatával, most vérvörösen pásztázza az enyémeket. Mond valamit arról, hogy ez az igazi formája, vagyis, a másik formája, mert ő maga se tudja, melyik a valódi, de alig fogom fel, mert le vagyok foglalva azzal, hogy a dermedtté vált ujjaimmal végigrajzoljam az arcán lévő krikszkrakszokat.
- Most már érted... - kezdi kicsit erőlteljesebben, hogy visszakapja a figyelmemet. - hogy miért nem lehettem egyenlő? Hogy kerülne egy jégóriás Asgard trónjára?
Minden értelmet nyer, amit eddig félmondatokból tudtam csak. Lassan visszaveszi azt a külsőt, amit mindig látok, és bár nem lesz azonnal meleg körülöttem, mostmár sokkal szívesebben fogom meg a kezét, ami egy kissé mintha remegne.
- Nem kell elrejtened - suttogom.
- De el kell - vet nekem ellent. - Néha úgy érzem magam, mintha én lennék a szörny, amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeiket és...
- Gyönyörű vagy.
Elakad a szava és meredten figyeli az arcomat, amit nem tudom, mennyire láthat félhomályban. De nem tétlenkedek és közelebb húzom magam hozzá, hogy belemosolyogjak a reszkető szájába.
- Gyönyörű vagy, Loki. 

az isten, aki hozzám nőtt.

i have to get off this planet. 

az isten, aki hozzám nőtt.

"Fáradtan dobja le magáról a néhol koszos, több helyes véres ruhadarabokat és trehány módon otthagyja a szoba közepén, mert a fejében már a forró zuhany selymes gondolata játszik. Nem mintha szeretné a meleget, sokkal jobban preferálja a hűvös érintéseket, de néha muszáj kivételt tegyen. Megfáradt testének minden sajgó izma megváltásért könyörög, a vállában olyan görcs van, hogy nem hiszi, hogy ez mostanában el fognak tűnni, de egy próbát megér az egész. Meztelenül lép be a fürdőszobába, talpa halkan csattog a padlón, egyenesen megy a célja felé. Mindig barack illata van - mondja neki Ő, és ha már megszerettette vele ezt a fajta aromát, nem fog egykönnyen lemondani róla. Immár tisztán, ellazultan és fáradtan visszalibben a szobába, bódító gőzt engedve a fehér falak közé. Amikor végighordozza acélszürke szemeit a környezetén, rendet talál. Halványpiros ajkain játékos mosoly húzódik, az elméjében mintha felkapcsolták volna a villanyt, és máris motivációt érez, hogy bugyit és pólót húzzon, majd a papucsába bújva átsétáljon a konyhájába. 

És ott van Ő. Magas, szikár alak rajzolódik ki a kislámpának köszönhető félhomályban, ahogy a férfi a nem evilági bőrruhájában támaszkodik a konyhapultnak, és mivel valószínűleg sejtette, nem is, tudta, hogy úgyis kijön, felé van fordulva. Félhosszú, hollófekete haja egybeolvad a sötétséggel, ám szikrázó, méregzöld szemei veszélyesen villognak, ahogy végignéz az előtte álló törékeny nőalakon. 

A nő, aki előtte áll, most a legkevésbé se látszik orgyilkosnak. Minden pulzusában emberinek, halandónak tűnik (mert egyébként az is, oly' egyszerűen el lehetne pusztítani, és hiába nem tenné meg soha, valahol belül ég a vágytól, hogy elvágja a torkát), nem is gondolna rá senki, hogy mekkora erő lakozik benne. Ő maga, ő, aki isten is beleesett ebbe a csapdába az elején. És mi tagadás, a mai napig is a nő béklyói között vergődik. 

Ha megkérdeznék a férfit, hogy miért jár le ennyi semmirekellő ember közé, csak, hogy vele találkozhasson, valószínűleg nem válaszolna rá. Őszintén, fogalma sincs. Kismilliószor feltette már a kérdést, és mégsem képes bevallani magának az igazságot. Nem beszélhetünk arról, hogy ők ketten az első pillantástól el lennének ragadtatva a másiktól, mert nem - hosszas harc és mély, zsigeri gyűlölet kötötte össze őket először; ott szúrták hátba a másikat, ahol csak tudták. 

És a férfi, és a női is tudta, hogy a másik tüzes ölelésében fognak elégni éjszaka, meghosszabbítva ezzel az egymásnak okozott gyötrődés kellemesen elreppenő másodperceit."

"A bilincsek leverője" - ezzel a kifejezéssel illették őt olyan különböző népek, akik közé el kellett vegyülnie élete során. Huszonhárom éves, megannyi emberért küzdött, és még több életet mentett meg. Méltatlan vezetőket végzett ki, diktátorokat taszított enyészetbe, és mégis... Freya Lilianne Archer soha életében nem találkozott még olyan makacsul idegesítő lénnyel, mint a Csínyek Istene. Valójában minden egyes reggel, amikor mellette találja magát és végignézi a darabos ébredését, a reggeli affektálását rádöbben, hogy mennyire egyszerű lenne az élete, ha a férfit egyszerűen kitenné az ajtó elé, ki az életéből. Amikor az nyüszög, mert megégeti a nyelvét a frissen kész kávéval, amikor nincs elég gyorsan előtte a meglepően ízletes midgardi reggelije és amikor képtelen beállítani megfelelő hőmérsékletűre a zuhanyt, mert nem ért hozzá. Ez Freya reggeli rituáléja - első sorból tekintheti meg a szeretőjének szánalmasan gyerekes mutatványait, és amíg egyikőjüknek nem akad valami halaszthatatlan dolga, "élvezik" egymás társaságát. Nem mintha bánná; büszkén állíthatja, hogy volt ideje és türelme is kitanulni ezeket a kirohanásokat és a maga furcsa, emberi szlengjével olykor jól be is szól a Hazugságok (főleg önjelölt) hercegének. 

És mégis...
Amikor Loki, a szétfeküdt, kócos hajával ásít az egyik széken, és tagadhatatlanul elengedve magát próbálja kirázni magából az álmosság utolsó megmaradt cseppjeit, majd ránéz, a homályosan látó szemeivel és minden szó nélkül felé nyúl, Freya elmosolyodik. Elfogadja a hűvös kezet, hagyja közelebb húzni magát és élvezi a derekába mélyedő ujjakat. Miközben az ő személyes istene forró csókokkal borítja el a szája minden szegmensét, a reggeli napsugarak tengerében lebegő porcsillámok játékosan térnek ki a kapkodó kezek mozdulatai elől. 

paletta | IV. - csokoládébarna |

♫

Nem zavarna amúgy, hogy átmenetileg vannak rajtam kívül a szobában. Nem mintha különösen sok időt töltenék ott, a szabad ég alatt szívesebben időzök, de akkor akár órákat is. Most mégsem veszem jó szemmel, hogy az újoncunk nálam ragadt, míg használható állapotba nem pofozzák a szobáját. Saját, nagyszabású tervre készülök, és ennek a kidolgozásához nyugalom kell és zavartalan csend. Egyébként nem szólal meg, mikor látja, hogy mély munkában vagyok, csak amikor óránként egyszer kinyújtózom próbál érdeklődni. Alap dolgokról. És nem azért vagyok vele végtelenül egyhangú, mert a személyisége zavarna, hanem, mert nem vagyok beszélgetős kedvemben. Egy idő után megérti. Én pedig bocsánatot kérek, átveszem a küldetésre szánt ruhámat -kivételesen az Akatsuki feltűnő köpenye és sapkája most kimarad- és egyszerűen felé fordulok. 

- Szeretném, ha a többiek nem tudnának az eltűnésemről - tisztázom le nyersen és röviden. - Szóval legyél szíves nem kötni az orrukra. Reggelre itt leszek - "köszönök" el, majd ugrok ki az ablakon. Kora este van, minden majdnem tökéletesen rajzolódik ki előttem. Pont ideális időpont a felszívódásomra is. Ilyenkor szoktam elmenekülni a világ elől, mert ebben az időszakban a legnagyobb a felfordulás, így még csak nem is lesz furcsa, miért nem dugom ki az orrom a szobából, vagy éppen mi okból tűntem el a közelben lévő erdő sűrű lombjai között. 

Persze, eszem ágában sincsen lefeküdni valamelyik szimpatikus ágra pihenni, hanem Konoha felé veszem az irányt. Alap tempóban nem túl rövid út, de én nem véletlenül lustálkodtam ma egész nap, valamint a chakrakészletemet is kíméltem, hogy meghajtsam kicsit a tempót. Ahogy haladok, egyre sötétebb lesz, a látásom minősége kimondottan javul, a levegő hűvösödik, a hangok felerősödnek. Egy lélek sincs rajtam kívül, és ha jól időzítek, a faluba is gond nélkül bejutok. 

Éjfélkor van őrségváltás. A két jómadár ilyenkor kivesézi az egész napját, pont elég időt biztosítva nekem, hogy egyszerűen besurranjak a hatalmas falak közé. Minden kihalt és békés, a lámpák majdnem mindenhol lekapcsolva, így kicsit fellélegezhetek. 

A családom mindig is szerette a csicsát és a feltűnést. Így a kerületünk olyan, mintha egy ízlésficamos kislány díszítette volna fel és így évekkel később is hányingerem van tőle. Ha nem tudnám, hogy hangos, biztos belekarcolnék a fémlemezbe, amin a családnév virít, nem mintha nem tudná bárki, aki erre téved, hogy milyen élettelen sznobok laknak erre. 

Itt már nehezebb dolgom van a besurranással. A mi őreink jóval éberebbek, nem csoda, anyám maga fejeztetné le őket, ha nem így lenne. De ha tizenkét éves koromban ki-be jártam anélkül, hogy ez a két mamlasz bármit is észrevett volna, akkor most is sikerülnie kell. Ezért lehetséges, hogy büszke mosollyal sétálok végig a bársony vörös szőnyegen, ami szerintem teljesen felesleges egy sima folyosóra, de szerintük nem. A nővérem szobája előtt megállok és rásimítom a kezem az ajtajára. Elsuttogom a jutsut, amit borzasztóan ritkán használok, mert túlságosan pusztító hatású. Amikor belépek a helyiségbe, minden tiszta jég, a leheletem is meglátszik a levegőben. A testvérem maga is megfagyva fekszik az ágyon, így nem késlekedhetek, mert ha így marad, abba belehal. A kezéről lassan lemászik a fagy, én pedig az egyik ujját egy gyors, kíméletes mozdulattal levágom. 

Nem vagyok jó a gyógyító jutsukban, így nemes egyszerűséggel egy világbéna kötés kerül rá, majd feloldom a jutsut. A fájdalomtól tér magához, de mielőtt elkezdene sikítani, vagy egyáltalán felismerne, nemes egyszerűséggel úgy ütöm meg, hogy eszméletét veszítse. 

Egy zsepiben fogom meg az ujjat, hogy elhagyva a helyiséget egy másikat keressek fel, ahová a zsákmány és némi vér segítségével játszi könnyedséggel bejutok. A dolgom innentől hihetetlenül egyszerű - előkaparni azokat az ősrégi tekercseket, amelyek a családunk múltját őrzik. Mert igen. Van klánképességem, de a mai napig nem tudom használni. Rá akarok jönni, hogy miképpen tudnám üzembe helyezni, de ez egyedül, hasracsapás szerűen nem megy. Ezért kell az a sok-sok tekercs, amit most ráerősítek az övemre. Ahogy kutakodok, beütöm a kezem valami sokkal keményebbe. Egy vasláda, viszont valami jutsuval lehet lezárva, ugyanis akárhogy feszegetem, nem bírom felnyitni.
Hirtelen hasít a levegőbe a halk sikoly, én pedig azonnal felismerem a húgom hangját. Pánikba esek, beletuszakolom a hátizsákomba a ládát. Kirohanok a folyosóra és kiugrom az első ablakon ami szembe jön velem. Nem szeretem ezt az irányt, mert a temetőbe vezet, de most nincs más választásom, mint azon is átrohanni. Ahogy futok, megakad a szemem valamin. A sír friss, agyon van díszítve, ahogy az a családtól várható. A világító, arany betűkkel pedig a bátyám neve van belevésve a kőbe.

Csapzottan és fáradtan érek vissza Amegakurébe. Az út közepén elkapott az eső, szóval marhára nincs jó kedvem. Mikor visszajutok a szobámba, csend van, a lány már alszik. Irigylem érte. A zsákmányomat elpakolom a szekrényembe, utána egyszerűen elmegyek zuhanyozni. A forró víz nem esik jól a fájdalomtól pulzáló, égő szememnek, de a testemet kicsit felmelegíti a hideg után. Félig törölközök csak meg, pizsamát veszek fel, és ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszok is.
Mikor újra magamhoz térek, már beszökik a nap sugara a két sötétítő között. Nyögve ránézek az órára, ami délután négyet mutat, és már igazán meg sem lepődök. Kinyújtózom, nagy nehezen összeszedem magam. Lezuhanyzok, és mivel a nap további részében sem tervezek semmit se csinálni, ezért egy egyszerű pamutnadrágot húzok, és egy testhez simuló garbót. Ásítozva lépkedek a konyha felé, ahonnan eszeveszett, visítós röhögés hallatszik ki. Ahogy belépek, elém tárul a jelenet, ahogy Hidan lefogja Daidarát, de úgy, hogy éppen rajta ül, közben Sasori valami jutsut aktivál, aminek hatására drótfonalak körbe szegény srác testét. Kisame erre fütyül és tapsol, a többiek csak forgatják a szemüket, az új lány pedig megszeppenve áll az asztal mellett.
- Áh, jókor jöttél - örül meg nekem Itachi csapattársa és a kezembe nyom egy csésze, friss, meleg kávét. - Ha nem jössz, felkeltettelek volna.
Megszólalnék, de nem hagyják.
- Most végignézheted, hogy az újoncunk hogyan püfföli ki Deidarából az egót. Jó kis műsor lesz - néz rám jelentőségteljesen Sasori.
Megvonom a vállam, ez nekem csak jó, és kiindulok az udvarra. Megannyi Akatsuki tag pedig vígan követ, a lánynak pedig megint nincs sok választási lehetősége, mert ha innentől nemet mond, az laza gyávaságnak és megfutamodásnak minősül a fiúk szemében.
- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet. Innentől Deidarának nem sok lehetősége van, innentől nyakig benne van a harcban, ami kialakul lassan köztük. Ami azonnal jó információ, hogy a lány is képes három elemmel bánni, bár mással, mint én. A nagyobb döbbenet az az, hogy amikor már mindketten kellően kifáradtak, megjelenik a szemében valami furcsa. Hasonló a sharinganhoz, mégis teljesen más, de a végeredmény ugyanaz: Deidara kikerekedett szemekkel térdre esik. Sasori keze pár pillanatra megáll a hátamon, én pedig ezt kihasználva állok fel, fordítok hátat és megyek vissza a főépületbe.