Az én Uchihám (5.Fejezet)

Kivételesen nem az óra csörgő hangja ébreszt fel mély álmomból, hanem a vinnyogó akita, aki hajnali kilenckor rám tehénkedik. Mondanom sem kell, örülök neki, mint a majom a farkának.Főleg amikor Poku hosszas csókokkal borítja el a jobb pofazacskómat. Keservesen könyörgök neki, hogy hagyjon békén, de a kutya nem kegyelmez.
- Poku! - kiáltok rá, amikor már elszakadt türelmem vékony - nagyon vékony - cérnája, mire az eb leszáll rólam, és mellém vágódik. Helyes, így kell ezt. Mikor azt hiszem, nyugodtan aludhatok tovább, nyílik az ajtó, majd egy Sasuke vetődik rám. Felsikíta...nék, ha a levegő nem szökne ki pizzalapvékonyra összenyomott tüdőmből. Erre még rárak egy lapáttal, hogy megcsókol, így már gondolkozom azon, hogy mi lesz az utolsó szavam, ha fulladásban meghalok. Sasuke észreveszi kínlódásom, miközben nyelve a számba csúszik, levegőt is fúj át. Máris más. A nyaka köré fonom a karjaim. Ebben a pillanatban Poku mérges ugatással ugrik a fiúra, aki ordítva vált egy cuppanós csókot a földdel. Hisztérikusan röhögök fel, olyan aberált nevetést még nem produkáltam. Ide-oda gurulok az ágyon, és erre a jelenetre toppan be az Akatsuki.

- Ősök? - kérdezem Sasoritól, miközben a hátán utazva jutok le a földszintre.
- Három napra elmentek - tájékoztat bátyám, miközben lelök magáról egyenesen a kanapéra.
- Vii! Istenkirályság! - ugrál Mea.
- Nem, ez  még csak a Watanabe ház - kuncogok, mire kedves barátnőm bosszúból csikizni kezd. Visítva tiltakozok, a nevetéstől könnyek gyűlnek a szememben. - Létszíves ne! Hagyd abba! Könyörülj!
A Tenshi lány megszán, abbahagyja terrorizálásomat, mire hálásan rámosolygok. Felhúz ülésbe, majd betol a konyhába.
- Mit kérsz reggelire? - kezd előpakolni.
- Nem vagyok é... - kezdem.
- Eszel!! - vág közbe.
- Igenis! - vágom magam haptákba. - Akkor amerikai palacsintát kérek!
- Máris - kacsint, majd elkezdi csinálni.
- Segíthetek? - kérdezem félénken.
- Ha szeretnél - vigyorog rám. Együtt készítünk el egy seregnek is elég reggelit. Komolyan mondom, a Hadseregben megirigyelték volna ezt a mennyiséget, amit az Akatsuki bevágott. Csoda, hogy nem törtek ránk, hogy "Ide a kaját, bazdmeg!".
- Finom - nyammog Deidara, miközben bekap egy keveset az ételből.
- Az az enyém volt! - hőbörög Hidan.
- Csak volt - vigyorog a szöszi, mire a szürke aurája még sötétebbé válik. Szép kis verekedés alakul ki, majdnem egy asztali lámpa látja kárát. Hirtelen nyílik majd csukódik az ajtó, a hiányzó tag suhan be az étkezőbe. Zihálva fékez le, vörös haja ezerfelé áll.
- Gye... gyerek... - lihegi Nagato.
- Apa lettél?! És nem tőlem?! - pattan fel kiakadva Konan.
- Ne-Nem! Na-Nagy... - próbál levegőhöz jutni az Uzumaki.
- Egy nagy gyerek megkergetett? - találgat Kisame.
- Nem! Azt akartam mondani, hogy nagy hírem van, gyerekek!

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium II. /A múlt emlékei/ - Első könnycsepp

A nap vörösre festi az eget, ahogy lassan leereszkedik az éjszaka. Sakurami város lakói elcsendesednek egy idõre, hogy aztán megújult erõvel vághassanak az éjszakának. A szórakozóhelyekrõl hangos zene szûrõdik ki, részeg fiatalok dülöngélnek az utcán röhögcsélve és hangoskodva. Két alak viszont teljes józansággal halad a Hanzai iskola felé. Mindkettõn látszik, hogy nõ. Az egyik alacsony, úgy 140 cm, kapucnival takarja a két aprócska szarvat. Néhány egyenes, sötétzöld tincs keresztezi angyalarcát, valamint egyenesre vágott frufru takarja homlokát. A másik, a már néhány lépéssel elõrébb járó már magas, 172 cm, haja a dereka alját cirógatja és vérvörös színûre sötétedett. Szeme mélybarna, fentrõl lefelé fakul. Meg sem próbálja elrejteni a két jóval nagyobb szarvat.

Nichi:

Vegyes érzések keringenek bennem, ahogy egyre mélyebbre jutok a városban. Érzések… lehunyom a szemem, ahogy egy könnycsepp kiszalad rajta, majd végigsimítva az arcom, esik a porba. Sok ismerõs arc, hely…
- Usagi – szólítom meg a mögöttem lépkedõ lányt, mire ijedten összerezzen. Megforgatom a szemem. – Menj elõre… nemsoká megyek.
Elindulok az ismerõs chakra irányába. A lányra nézek. Kicsit magasabb lett, barna haja nyílegyenes, és most fel van kötve. Oldalfrufruját a szél táncoltatja. Egy hatalmas sírbolt elõtt áll, szeme a semmibe réved. Közelebb lépkedek, meghallja a cipõmet. Hátrafordulva lepõdik meg, hogy itt lát, szemeiben könnyek gyûlnek, amik szép lassan végigfolynak az arcán. Barna szemei csillognak, majd már a nyakamba is veti magát.
- Mea… - suttogom a nevét, sírásomat leplezve arcom a vállába fúrom.

Kicsivel késõbb már mindketten kisírt szemmel ülünk a lépcsõn, és gondolkodunk.
- Én… - kezdjük egyszerre, mint régen annyiszor, majd halkan felkuncogunk.
- Mond – mosolygok rá gyengéden.
- Jó – bólint. – Én nagyon örülök neked, Nii. Annyira nagyon! De nem bírnám ki, ha még egyszer elmennél.
Szavainak hatására elkomorodom.
- Engem… azért teremtettek hogy emberek öljek – kezdem, mire rámkapja a tekintetét. – Mindennek amit teszek, oka van. Öt év… öt év múlva a gyerekek nagy részét hozzám hasonlóvá fogják tenni. És ha a világ ilyen lesz… te sem tudsz majd benne élni. Te olyan… hirtelen bukkantál fel… ebben a Pokolban… az álmom vált valóra – villantok szemlecsukós, nagyon apró mosolyt. – Azon a napon… amikor leromboltam az iskolát… én… - elfordulok. – Én mindig… Bocsánatot akartam kérni tõled. Csak ezért… ezért tudtam kibírni azt a sok szenvedést… - hajtom fejemet a térdemre, zokogok. – Ezért is jöttem vissza.
Mea lefagyva hallgatja a mondanivalóm, és mikor végzek, felállok, és elindulok. Nõvérem viszont elkapja a csuklóm.
- Ne menj! – kéri már könnyezve.
- Miért? Megöltem mindenkit… - kezdem.
- Nem érdekel! – kiabál közbe. Meglepetten nézek rá. – Nem érdekel, hogy mit tettél! Csak az, hogy maradj velem.
Most rajtam a sor, hogy a nyakába vessem magam.
- Ha azt akarod, maradok.
- Köszönöm.

- Biztos? – kérdezem meg századjára a kastély kapuja elõtt toporogva. Ugyan tudom, hogy a Tenshi lány tûrõképessége határán van, szinte kibukik belõlem ez a szó, hisz nem akarok zavarni. Fõleg nem egy vámpírokkal teli kégliben. Öltözetem sem megfelelõ, hisz csak egy egyszerû fekete ruha van rajtam, és egy cipõ. Út közben szereztem. Usagi is félénken toporog mögöttem, õ se nagyon szándékozik bemennem.
- Gye-re már! – kezd el beráncigálni minket Mea az ajtón. Döbbenten érzem, hogy baromi erõs, szerintem erõsebb mint bárki, akivel dolgom volt eddig. Nem semmi. Szó nélkül cibál be minket egy-egy szobába. Mondanom se kell, a zöld hajú lányka halálra ijed az ágy láttán, hangosan visítozva rohan utánam, hogy õ márpedig nem lesz egy szobában egy szörnyeteggel. Enyhén lesajnálóan nézek a remegõ csöppségre, majd sóhajtva ajánlom fel neki, hogy aludjon nálam. Usagi le is csap az ajánlatra, mire Mea ugrálva adja tudatomra, hogy márpedig akkor ma pizsibulit tartunk.

- Usagi… ki?
Kezemben megáll az evõpálca, elkomorodva nézek magam elé.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium II. /A múlt emlékei/ - Bevezető

Megközelítõleg három év telt el a pusztítás óta. A Hanzai újraépült, a diákokat is feltámasztották. Tsunade öregségben meghalt, helyét Naruto anyja vette át, Namikaze Kushina, aki összeházasodott Namikaze Minatóval. Kakashi még mindig a volt harmadikosok osztályfõnöke, akik azóta ismét boldogok. Vagyis... a többség. Az Akatsuki újra összeállt, és világhatalomra törő szervezett lett, társszervezetével, a Takával. Mea párt lelt, Sabaku no Gaara mellett, aki megértette a lány érzéseit és lelki támaszként mindig mellette állt. A lány minden nap kijárt egyedül a Kaede emlékére felállított sírbolthoz, ugyan õ tudta, hogy a Leszármazott közel sem halott. Naponta kétszer kérdezte meg osztályfõnökét, hogy jött-e már hír fogadott húgáról, de a válasz három év óta is ugyan az. Hidan pár lelt Naruko személyében, és ugyan fülig szerelmes a lányba, nem ugyanaz Kaede eltûnése óta.

Kaede ugyan regenerálódott, de elzárva tartják egy szigeten, a UNQUMon. Azonban egy nap a tv és a rádió érdekes híreket közöl, amire még a Hanzai érettségit író diákjai is felfigyelnek.
„A tegnapi nap folyamán a dicloniust, Kaedét õrzõ sziget megsemmisült, és a lány titokzatos módon eltûnt…”. A pánik eluralkodik az iskolán, és a városon, amikor felbukkan a vérvörös hajkorona, és a két, semmivel sem összetéveszthetõ szarv.

Vajon Kaede újra lerombolja az iskolát, vagy valami más hátsószándékkal tér vissza? És vajon ki az az utána koslató, zöld hajú lányka? A Hanzai megéri a 100. születésnapját? Mea a vámpírok hercegnõje lesz? Mit tesz Naruko amikor Hidan otthagyja? Milyen titok bújik meg a dicloniusok múltjában? Fel tudják újra támasztani a fajt? Vagy az örökre elmerül a feledésben? Kaede teljesíti a rá háruló jóslatot? Vagy meghal? Esetleg elfelejti anyja kérését?

Bûnözõ és Gyilkosképzõ Gimnázium II. /A múlt emlékei/

Az Akatsukisok élete avagy betekintõ a bolondok házába /14. Fájdalom/

Hinata POV.:

Mikor magamhoz térek, nem látok semmi a sötétségen kívül. Beletelik pár percbe, míg leesik, hogy be van kötve a szemem. Meglepõdök saját zsenialitásomon. Érzem, hogy a lábaim is a kezeim is össze vannak kötve. Nemsoká nyílik az ajtó, nehéz bakancsok lépéseinek a hangját hallom felém közeledni. Gyomrom összeszorul a félelemtõl, hogy vajon mibe keveredtem megint.
- Hyuuga Hinata. Végre megvagy – hallok meg egy régrõl ismerõs hangot. Vajon…? Hát persze!
- Ibiki-sama – cincogom. – Kérem segítsen.
- Egy bûnözõnek? Álmodban. – Elõször nem értem, miért mondja ezt, de aztán felfogom. Hisz Akatsuki tag vagyok! Biztos rajtam van a köpeny…
Életemben még nem fájt fizikailag semmi, mint az a kínzás.

- Itt van – nyit be a vizsgáltató a szõke férfihez, aki a fejét fogva ismer fel.
- De hisz ez Hinata-chan! – csápol a férfi, mint aki el akar repülni. Kissé megszeppenek a hadonászó illetõ láttán, amikor véletlen leüti az egyik emberét. Mentõt, emberek!
- Jó a szemed – dörmögi Ibiki, majd krumpliszsák módjára dob le a Yamanaka férfi elé. – Vizsgáld át az agyát.
- Igenis! – Inochi leül velem szemben, kezét a fejemre helyezi. Nem aggódok, a Byakugannal minden Akatsukis infót elzártam, szerintem ezt õ is érzi. Miután nem talált semmi használhatót, csalódottan sóhajt fel, abbahagyja a fejbúbom tapizását. – Hinata-chan, jobb lenne, ha mindent elmondanál a szervezetrõl.
- Nem – felelem határozotta. Mindkettõ sóhajt, majd egy olyan illetõ lép be, aki nekem kedves kéne hogy legyen, de csak fájdalom fûz hozzá. Az apám. Inochi és Ibiki felismerik a helyzetet, így jobbnak látják ha lelépnek, és kisurrannak az ajtón. Dermedten nézem végig, ahogy Hiashi közelebb jön, majd még pislogni se marad idõm, visszakézbõl pofon vág. A kézfején lévõ vasdarab felsebzi a szám, a vért a földre köpöm le.
- Ki vagy tagadva – sziszegi. Ettõl a szótól a sok éves felgyülemlett szenvedés dühe kirobban belõlem.
- Köszönöm – kezdenek el potyogni a könnyeim, mire meglepõdik. – Köszönöm, hogy azzal a sok fájdalommal elég erõssé tettél az élethez. Miért? Miért nem segítettél inkább? Miért csak bántottál? Csak fájdalmat kaptam tõled! Pedig az apám vagy! Hanabi csak azért volt jobb nálam mert õt támogattad! Engem miért nem?! Rossz ember vagy! Egy szörnyeteg! Még Nejit is többre tartod nálam! Pedig õ nem is a gyermeked! Boldog vagyok, hogy kitagadtál! Legalább nem kell egy olyan ember lányának neveznem magam, mint amilyen te vagy!
Hiashi feje elvörösödik a méregtõl, majd már adná a második az ütés, amikor kicsapódik az ajtó és egy aranyszõke buksi bukkan fel. Ezt a hajkoronát és a ragyogóan égkék szemeket bárhol felismerném.
- Hiashi-sama. Benne van, hogy Hinatát kivégezzék? – kérdezi Naruto mire szívem összefacsarodik. „Apám” lenézõen emeli rám tekintetét.
- Benne.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Utolsó lövés

Egy katana süvít el a fejem mellett, felsebzi az arcom. Tudom, ki áll mögöttem, villódzó szemekkel fordulok ex-igazgatóm felé.
- Te… - hörgi, ahogy elhalad Jiraya holtteste mellett. – Pontosan ugyan olyan vagy,mint anyád volt. Mit törődsz te az emberek sorsával?
- Igazad van, Tsunade – fordulok teljes testtel felé, mire egyet hátra lép. – Nem érdekel az emberek jövője – nézek fel az égre. Minden tele van repülőkkel, mindenkit lelőnek, nem tudják ki a diclonius. Lehunyom a szemem, majd ismét a Senju nőre villantom azt. – Maga is csak egy ember. Sose fogja megérteni azt a szenvedést, amit a dicloniusoknak kellett átélniük évszázadokon keresztül. Tudja, milyen, amikor elmegy valaki mellett, és köpnek egyet, csak mert nem ugyanaz a faj?!
- Mindig is öltétek az embereket! – felesel a nő. – Mindig is gyilkosok voltatok.
Itt szakad el türelmem vékony cérnája. Az egyik vektor a teste köré fonódik, fuldokolni kezd.
- Ezt anyámért. – Ebben a pillanatban szorítja össze a végtag a nőt annyira, hogy a nyomástól felrobbanjon a teste.
- OTT VAN! – hallom meg az ordítást, a katonák körülvesznek. Nem mozdulok, nem is tudnék. Szememmel mérem fel a létszámukat. Sóhajtva hajtom le a fejem, a vektorok is teszik a dolgukat. Csak egy villanás, és a testek már két darabra szakadva hullnak szét.
Csupasz talppal lépkedek ki a Hanzai vaskapuján, magam mögött hagyva a romot és az emlékeket. Szemem fátyolos, alig állok a lábamon, de tovább megyek. Nemsokára egy ismerős hangot hallok meg magam mögül.
- Nichi! – kiabál utánam Mea. Hangja most mélyebb, hörgőbb.
Hátrafordulok, tekintetem semmit mondó.
- Igen? – kérdezem kimérten, fejemmel odanézve vállamon keresztül.
- Állj le! Most, míg nem követsz el nagyobb hibát! – kiabál, néhány lépést tesz felém.
- Annál nagyobb hibát, hogy az emberiség létrejött, nem lehet elkövetni.
- Nii, ez nem te vagy! – próbál megütni egy kedvesebb hangot, azonban még mindig hörög, és a szemein is látom, hogy a vámpír tombol benne.
- Tévedsz. Ez vagyok én – fordulok el. – Menj el.
Ismét elindulok.
- Ha bántani akarod az embereket… a barátainkat – nyomja meg a szót. – Akkor előbb velem kell végezned! – kiabál utánam.
Megtorpanva gondolkodok el a szavain.
- Barátom, mi? Ahogy Tsunade elrendelte a riadót, mind meg akart ölni. – Lehajtom a fejem. – Te vagy az egyetlen, akit nem akarok eltörölni a földről.
- Nichi, ki akarod irtani az embereket. Felfogtad ezt? – Hallom közeledő lépteit, majd megérzem kezét a vállamon. – Nem teheted ezt! Csak miután megöltél engem!
A kezeire nézek egy percig gondolkodok, majd a szemébe nézek. Megpördülve ölelem magamhoz, miközben meghallom azt a hangot. „Öld meg!”
- Köszönök mindent.
A következő pillanatban a lány elrepül. Végignézem, ahogy a földnek csapódik, majd felkel.
- Ha ezt választod, úgy te már nem vagy többé a húgom! – mondja ki a szavakat hörögve és vicsorogva. Nagyot sóhajtok, így próbálom elűzni a szívembe maró fájdalmat, majd megfordulva ismét elindulok. Erős szelet érzek a bal oldalamnál, de időm sincs arra nézni, már előttem áll a Tenshi lány. A jegesen csillogó vörös íriszekbe nézek, amik régen barnán és kedvesen csillogtak rám.
- Csak hagyj elmenni. És életbe maradsz – közlöm vele karcos, mély hangomon. – Vagy… ölj meg és mentsd meg a világot.
- A húgom nélkül nem tudok élni, te is tudod! Itt vagyok! – tárja szét a karját. –Ölj meg! És utána megölhetsz mindenkit aki valaha is veled volt.
Egy ideig nézem.
- Harcolj velem. Ha legyőzöl, abbahagyom.
Látom szemeiben a fájdalmat, karjait maga mellé ereszti.
- Ha tényleg ezt akarod… - mondja félhangosan.
Nem. Nem akarom,és sose akartam. Nem akarom bántani. Meg akarom védeni. Épp ezért teszem. Hogy ne kelljen ilyen mocskos világban élnie.
- Adj bele mindent – kérem.
- Emiatt ne aggódj, nekem már úgy is mindegy! – hörgi. – Ölj meg! Ne törődj a múltunkkal! Csak ölj meg! Kínozz meg!
- Nem. Ahhoz túlságosan is szeretlek.
- Igen, tudom. – A vörös íriszeket felváltja a barna, vámpírfogai eltűnnek. Most olyan gyengének tűnik, akár egy ember. – De kénytelen leszel. Most én is csak ember vagyok. A vámpír képességeim nélkül pont olyan vagyok, mint az emberek. Ha őket meg akarod ölni, ölj meg engem is!
Már épp szólalnék meg, mikor katonák százai sereglenek oda, majd lövik meg Meát. Szemem kikerekedik, majd ár gondolkodni sem tudok. Magamhoz szorítom a lányt, majd kb. ötven, több kilométeres vektort engedek ki a világra. Lehunyom a szemem, miközben úgy fordítom a lányt, hogy a jelenetből ne lásson semmit se.
- Ne nyisd ki a szemed, míg nem szólok! - A vektorok szint önállóan pusztítják el a körülöttünk lévő fegyvereseket, épületeket, repülőket. – Kinyithatod.
Körülöttünk minden és mindenki elpusztítva. Azonban meghallok egy furcsa hangot. A kézfejem leválik a kezemről, olyan, mintha leolvadna. A bőröm és a csontom elfolyékonyosodva csöpög a véremmel együtt. Undorító látvány, és iszonyatosan fáj is. Mea szemei elkerekednek, lábai a földbe gyökereznek.
- Nichi! – sikítja, könnyei megerednek.
- Fordulj el! Vagy hagyj itt, kérlek! – nézek rá, majd felordítva fogom meg a fejem. Szétreped a homlokom, annyira fáj. Összegörnyedek, majd hírtelen kirúgom Mea lábát, így elesik. Ugyanebben a pillanatban szabadulnak el a vektorok ismét, és olvad le az egyik lábam is. Testem már rég nem én uralom. A fájdalomtól nyöszörögve emelem fel a fejem, hogy szemtanúja legyek a pusztításnak, amit én okoztam. A város romokban, rengeteg robbanás és tűz van. Repülőmaradványok csapódnak a házakba. Nem sokkal messzebb, már a kikötőben hajók süllyednek el, robbannak fel. Látom Kisamét, amint elkeseredetten harcol az egyik vektorral, azonban feje hamar leválik a helyéről.
- Ne… - suttogom könnyezve.
- Nii! Állítsd le őket! – kiabálja Mea.
Lehunyom a szemem, ahogy bal karom teljes egészében leválik. A vektorok megvastagodnak, már lassan elérik Tokiót is. Most nem állhatok meg. Nem hátrálhatok meg, pont most.
„Ölj. Pusztítsd el ezt a világot!” Arcom jobb oldala elkezd olvadni. Ez az a pillanat, amikor már Mea idegei se bírják. A lány elájul.

E/3.:

A barna hajú lány felnyitja szemeit, majd szétnéz. Legutolsó emléke az olvadt bőr, aminek a hatására az ágy melletti lavórba hány. Miután mindent kiadott magából, kimossa a száját, majd szétnéz. Kórházban van, ez minden kétséget felülmúl.
- Nii – suttogja, majd kifut a folyosóra, beleütközve az akkor megjelenő Kakashiba. – Sensei. Sensei, mi van…?
- Kaedével?
Mea megborzong a név hallatára, még mindig nehéz elhinnie, hogy húga a megjövendölt, pusztító diclonius.
- Igen – suttogja végül.
- Nos, miután elájultál, folytatta a pusztítást, aminek az lett a vége, hogy ez lett belőle – mutat fel egy felismerhetetlenné torzult testet egy fényképen. A lányra ismét rájön a hányinger, könnyezni kezdik.
- Meghalt, igaz? – rogy le az ágyra.
- Nem.
A szóra a Tenshi lány felkapja a fejét, hitetlenkedve néz volt tanárára.
- Hogy-hogy? – pattan fel.
- A szervei nem voltak szétroncsolódott állapotban, így mindent, ami maradt belőle, összeszedtük, és elzártuk. Ha minden igaz, nemsoká regenerálódik – tájékoztatja a lányt, mire az bólint, és elmosolyodik. – De. Meg kell változtatnunk. Ki kell ölnünk belőle a diclonist.
- És a Hanzaial mi lesz? – kérdez rá Mea.
- Újraépítjük. Feltámasztjuk a diákokat, hisz tudod, milyen modern gépeink vannak. Minden visszatér a rendes kerékvágásba.
- Remélem.

/A szigeten, ahol elzárták Kaedet./

- Fáj…dalom… fáj… dalom…
Sötétség borul a szobára, csak a halk motoszkáló hangot lehet hallani, meg azt, amikor a csontok összeforrnak. Valamint egy mély, kínokkal teli női hörgést.
- Fáj…dalom… fáj… dalom… annyira… fáj…
Cuppogó hang hallatszik, ahogy megvillan egy szem. Az szétnéz, végignéz a szétolvadt végtagokon is. Megrezzen, majd továbbsiklik. Megpillant egy halvány fénysugarat, arra koncentrál. Az ablakban egy virág van, egy csodálatosan szép, de gyilkos virág.
- Liliom.

Vége

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Kilencedik lövés

Nichi:

- Beszélnem kell veled.
Hidan megrezzen a mondatra, érzi hangomon a komolyságot. Lehajtom a fejem, hajam szinte az egész arcomat takarja.
- Szeretném, ha hazamennél. És azt is, hogyha Meát is magaddal vinnéd.
Hangom halk, alig több a suttogásnál, mégis határozott, mély és karcos. Olyan, mintha nem is én mondanám a szavakat. Fogalmam sincs, miért teszem, amit teszek, miért küldöm őket haza, mikor van még három óránk.
- Miért? – néz mélyen a szemembe Hidan, írisze szinte megbabonáz, magával ragad, bebörtönöz, és többé nem enged. Csak azt tudom, hogy képtelen lennék őt és Meát bántani. Még akkor se tenném, ha meg akarnának ölni. – Nichi…
Összeszorítom a szemem. Ő nem engem szeret, hanem azt, aki előtte voltam 17 évig. Leesik egy hópehely, a kezem nyújtom érte. Ugyan alig ér a bőrömhöz, máris elolvad, de boldogsággal tölt el, hogy enyém az első. Átölelem Hidan nyakát, forró csókra húzom, és ő magához szorítva csúsztatja nyelvét a számba. Felsóhatjok, majd eltolom magamtól. Ő elindul be, majd nemsokára kivonszolja nővéremet a kapun. Valamit érzek végigsimítani az arcomon, odarakom kezem, megérzem meleg könnyeimet végigívelni rajta. Lehunyom a szemem, majd immár gyilkos tekintettel fordulok a mögöttem álló Ann felé.
- Szóval… te vagy az. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel veled. Furcsálltam, hogy aki nem Watanabe, hogy rendelkezhet a képességekkel. – Szavai csöpögnek a gúnytól, hallom a hangján, mennyire megvet.
- Mostmár tudod – vágom hozzá, majd elindulok be, de így el kell mennem mellette.
- Nehogy azt hidd, hogy megéled a holnapot – horkant, mikor mellé érek. Megtorpanok, rálesek, és a gúnyosan vigyorog.
- Nem is terveztem.
Ebben a pillanatban ugrik a nyakamnak. Ütésre emeli a kezét, de lefogom, az egyik vektorom már a lába köré csavarodva szakítja le azt. Felsikít, most az én arcom torzul el az ördögi vigyortól, hisz a Watanabék képtelenek a regenerálódásra. Ann elesik, vére tócsába gyűlik össze alatta. A mellkasára taposva csapom a földbe, érzem, ahogy megreped a bordája. Azonban ő is mozgósítja magát, a telekinetikus képességével felém irányít egy kocsit. Felugrom a járműre, mire fejre fordítja azt, így egy nyekkenéssel csapódom a földbe. Nyöszörögve tápászkodom fel, lábam vérzik, ahogy a fejem is. Bele akar folyni a szemembe, így alig látok, viszont ösztönömmel érzem a támadást, így kicsit elhajolok. A láthatatlan kéz sebet ejt a nyakamon, felszisszenek, ahogy érzem életnedvemet csurdogálni. Pólómból tépek le egy kicsit, hogy kitöröljem a vörösséget a szememből, majd visszanyerve a látásomat tépem le a lilaság két karját, és a megmaradt lábát is. Benne akad a levegő a fájdalomtól. Felé lépkedek, megállok felette, feje a lábaim „közt”. Ugyan így jártam el a férfival is, szinte berögzülés, hogy hirdessem lenézőségemet az ellenfelemmel szemben.
- Feladod? – nézek le rá szememmel, fejem viszont egyenes, előrefelé fordul. Halkan nyöszörög, ami felér egy igennel. Feje labdaként gurul el. Meghallom a riadó jellegzetes a hangját, a Hanzai diákjai körém tömörülnek, az élen Jiraya áll.
- Tűz!  - ordítja el magát a fehér hajú férfi, mire lőni kezdenek rám. Lekuporodom a földre, vektoraim védelmezően ölelnek körül, visszapattintva és más felé terelve a töltényeket. Kevesen meghalnak, akik nem, azok megrettenve állnak egy helyben. Bár, rájuk se vár jobb sors. A körülöttem lévők hirtelen vágódnak ketté. Felállok, majd átlépkedve a holttesteket, elindulok az épület felé. Könnyes szemekkel nézem a falakat, elárasztanak az emlékek. Az első nap, az első buli, a gólyaavató, az edzések, az órák, a hülyülések, a küldetések…
- Köszönöm – suttogom az iskolának, majd egy, kb. két méter szélességű hatalmas vektort eresztek ki, ami ököllé szorulva „üt” rá az épületre. Hatalmas robbanás. A Hanzainak vége.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Nyolcadik lövés

Meghökkenve állok  a fiú karjai közt, miközben ő még mindig erősen szorít magához. Higgyek neki? Vagy el fog árulni? Lehet… Lehunyom a szemem, miközben magamhoz ölelem, talán most utoljára, majd kiszakítom magam karjai közül, és elindulok ki.

- Most hova mész? – jön utánam a srác, miközben rám terít egy köpenyt. Összehúzom magamon, majd megkötöm a derekamnál.

- Sétálni – adom a nyers választ.

- Veled megyek – követ.  Egy sóhajtással egyezek bele. Lesétálunk az udvarra. Süt a nap, a szellő lágyan fúj, táncra hívja a tincseimet. Hidan engem figyel, majd hozzám lépve csókol meg. Kikerekedik a szemem, ahogy emlékek öntik el az elmémet… de nem az én emlékeim. Lehunyom a szemem, élvezem a képeket és a puha ajkakat az enyémen. Egy dallamot hallok meg elmémben, egy gyönyörű női hang énekli a szöveget. „Os iusti meditabitur sapientiam / Et lingua eius loquetur indicum.” Minden kétséget kizárólag latin.

Elválok a fiútól, mire ő zihálva néz a szemembe. Homlokát az enyémnek dönti.

- Én is szeretlek, Hidan.

- Jajj, de cukorka! – hallok meg egy ismerős, gúnytól csöpögő hangot. Megfordulok, lesajnálóan tekintek Kisamére.

- Féltékeny vagy rám, mi? – vigyorodom el gonoszan, az Akatsuki banda kisebb röhögőgörcsöt kap. Deidarához megyek, átölelem. – Annyira sajnálom!

Könnyeim ütemesen buggyannak ki a szememből, eláztatva a szőke fiú pólóját.

- N-Nincs ba-baj… - dadogja a fiú. Alighanem tiszta piros. Csak nem szűz?! Ekkor leesik a Hanzai saját újjáélesztő programja, amit csak Edo Tenseiként ismernek.

- Ja, akkor jó – engedem el hirtelen, a srác hátravágódik. Kinevetjük szegényt, ő pedig lealázva fut az órájára.

E/3:

Egy lila hajú lány lépked be a Hanzai kapuján. Haja a derekát cirógatja, frufruja rövid, kusza. Két kis szarv látszik ki a tincsei alól, ahogy a szél lágyan megtépkedi a fürtöket. Egyenesen Tsunade irodájába megy, bekopog, majd amikor meghallja a beinvitálást, belép. A szőke nő elégedetten néz rajta végig.

- Ann  - ejti ki lassan a nevet a Senju.

- Igen – válaszol tömören.

- Te vagy az, akit küldtek?

- Kaede meggyilkolására? Igen – bólint

- Biztos menni fog? – sóhajt Tsunade. Hiába Ann a legerősebb Watanabe, de Kaede mégiscsak diclonius.

- Bízzon bennem – néz ki az ablakon a lila hajú nő. Szintén lila szemei szadistán csillannak meg. – Mire lemegy a nap, a Leszármazott halott lesz.

Az Akatsukisok élete avagy betekintő a hülyék házába: (13. Csapdába csalva)

"Mikor beléptem a szobába, az első amit megláttam, a hatalmas disznóól volt. Nem tudom, honnan szedték a fiút azt a pénzt, amivel a szobapincérnek fizettek, és azt sem tudom, hogy Hidan miként vette rá Kakuzut, hogy ilyen jelentéktelen dologra költség a maszkos szeretett ryuuit. Az első kérdésemre megvan a válasz, a másodikra nem is próbálok keresni. Inkább hagyom a francba, tudom, hogy csak felidegesíteném magam vele. Lerakom a szőrcsomót az ágyra, egyenesen az Akatsuki-köpenyből készült kis "fészek" közepébe, majd a fürdőbe suhanok. Nálam egy zuhanyzás is egy fél nap, hisz mivel víz elemű vagyok, gyakran látszok a zuhany alatt. Miután elhasználtam a szálloda meleg víz készletét, egy szál törölközőbe libbentem vissza az általam üresen otthagyott szobába. Csakhogy! Nem hallottam, amikor a kan bejött, és a kiscica nyűgös nyávogását sem. A barom állat a hátán lévő bőrénél fogva emelte fel a kisállatot, nálam meg a kelleténél jobban felment a pumpa.
- Rakd le azonnal!
A hím annyira megijedt, hogy kiejtette a macsekot. A szerencséje az volt, hogy gyorsan reagáltam, és elkaptam, ami nem volt épp a legjobb ötlet. Ugyanis, a mellemnél bedugott anyag szépen kicsúszott, és hang nélkül ért földet, megmutatva mindent. Fülig elvörösödtem, ahogy a férfi vágytól égő szemeibe néztem, és egy határozott ordítással behúztam neki, majd stílusosan kilöktem a szobából."
Ez az aranyos eset kb. három órája történt, azóta se merem kinyitni az ajtómat, pedig a kangörcs fél órája dörömböl rajta, hogy ez bizony az ő szobája, és illene beengednem. Azonban túlságosan is félek a szemébe nézni, hiába van rajtam már megközelítőleg hat rétegnyi ruha, ami elfedi meztelenségem.

Másnap reggelre elillan a szégyenem és felemelt fővel lépek ki a kis szoba ajtaján, mindig megajándékozva a szürkeséget, ha valami perverz megjegyzést tenni. Hajamat felkötöttem reggel, és a frufrumat is oldalra erőszakoltam, hogy ne zavarja annyira a küldetést. Az erdőben valami hihetetlen friss levegő van, édes virágillat keveredik az oxigénnel, szinte elkábulok tőle. A tollas kis dögök ontják magukból az idegesítő dallamokat, bár ez a hang inkább olyan, mint amikor a macskák párzanak. Neko-chan be is indult tőle rendesen. Tegnap este, amikor hátra vágta magát, szinte parancsolva, hogy "Vakargass, ribanc!", volt szerencsém megállapítani, hogy a csöppség fütyivel rendelkezik, így minden kérdést kizárva, nem nőstény. Aranyos dolog volt...
Miközben ezen mélázok, csak annyit veszek észre, hogy a nyakamat felsebzi valami, majd a karomat és az oldalamat is. Elhomályosul a világ, és már csak Kakuzu és Hidan fájdalmas nyögését hallom, majd elsötétül minden. Utolsó gondolatom, hogy ez a kunai bénítómérges volt. 

Szülinapi ajándék /Novella/ (+18)

Hangos zene szűrődik ki az Akatsuki-kecóból, szerintem még a Marson is hallják. Bent mindenki táncol, jól érzi magát, főleg a szülinapos. A párom, Hidan születésnapja van ma. Elég sokat ivott a szentem, bár ki nem? Mea és szerelme már egy órája eltűntek. Tippem van, hogy hova. Elvigyorodom, majd a Szürkémre nézve állok fel a kanapéról. Megfogom a kezét, ránézek.
- Csak nem terveid vannak? - suttogja a fülembe, majd lassan belenyal. A szobánk felé kezdem húzni, még látom, hogy felkap egy sakés üveget. Mit akar azzal?
Még alig érünk be a szobánkba, máris érzem a hátamat a falnak csapódni, majd egy nedves, forró nyelvet végigívelni a nyakam hajlatán. Felsóhajtva borzolok bele a szürke tincsekbe, mire méltatlankodó morgást hallat, és "bosszúból" fogait a nyakam érzékeny bőrébe mélyeszti. Körmeimet végighúzom fedetlen vállán, pirosodó csíkokat hagyva. Felnyög férfiasan rekedtes hangján, majd kibújtat a ruhából, amibe még ő erőszakolt bele a nap elején. Az ágyhoz hátrál, elfekszik rajta, így én rajta ülök. Tudom, mit kell tennem, mindig így jelez, ha azt akarja, hogy kényeztessem. Szememet forgatva tapadok az izmos mellkasra, miközben élvezem a sóhajait. Sokkal jobb, mintha engem kényeztetne. Nyelvemmel rajzolom körbe hasát a kockákat, majd finoman tolom bele nyelvem a köldökébe. Felnyögve túr most bele ő a hajamba, kissé lejjebb tolja a fejem. Tudom, hogy részeg, de megmondtam neki, hogy sose fogom orálisan kielégíteni.
- Szülinapom van - nyögi elkeseredetten és vágyakozva. A lila íriszekbe nézek, szinte beszippantanak. Így meg fog győzni! Ne! - Kérlek!
- Nem, Hidan! - morgok rá, majd hagyom, hogy letépje a nadrágomat. Hirtelen fordít, majd már fehérnemű sincs rajtam. Pislogva meredek rá, ahogy a szekrényről elveszi az alkoholt, majd kibontva azt, önt rám egy keveset. Ajkán perverz vigyor ül, ahogy elkezdi lenyalogatni rólam a bódító nedvet. Nyöszörögni kezdek, ahogy nyelve egyre lentebb halad a testemet. Ahogy ízlelőszerve megérinti az ágyékhajlatom, érzem, hogy belém tolja egy ujját. Felsikkantok, a takaróba markolok, hisz háta így is tiszta vér. Ő mondta, hogy szereti. Mikor viszonylag megtisztít, bár a bőröm még ragacsos, kihúzza ujját, majd azt besakézza. Jaj ne, ne perverzkedj Hidan, így is tiszta piros vagyok. De megteszi, a szemem láttára nyalja végig azt az ujját, ami egy perce még bennem volt. Ájulásszélen állok.
- Mi az? - vigyorodik el kajánul, majd az üveg szélét a legérzékenyebb pontomhoz érinti, de mielőtt belém nyomná, arrébb tolom a kezét, hogy azért mégse kéne túlzásokba esni. Morran, majd lentebb csúszva kezd nyelvével ingerelni. Sikkantva tépek a hajába, majd húzom fel magamhoz, hogy nyelveink szenvedélyes táncba kezdjenek. Már annyira felizgatott, hogy észre sem veszem, mikor belém csúsztatja az üveg kicsi részét. A vállába ütök, azonban testem élvezettel rángatózik a karjai között. Szemei elégedetten csillognak rám, majd kihúzva az üveg nyakát, és belém tolja magát. Lábaim a derekára fonódnak, ahogy lassan mozogni kezd. A fülébe nyögöm a nevét, mire gyorsabban, felhevültebben kezd mozogni. Erőseket lök, felsikkantok. Görcsösen kapaszkodok belé, ám mielőtt elérne a kielégülés, leáll. Kínlódva nézek rá, amint kicsúszik belőlem, majd mellém ül. Ülésbe tornáztat, majd magára enged, és én felnyögve fogadom magamba ismét. A vállába kapaszkodom, hogy ne boruljak el. Mivel megtartani sem tudom magam, ő mozgat magán karizomból. Mivel így ülve teljesen magamba tudom fogadni, és a lökéseinek a tempója is felér egy őrültével, hamar utolér az orgazmus, ami fehér fátyolként telepszik az agyamra. Szemem fennakad, rádőlök, és ő zihálva ölel magához.
- Boldog születésnapot - lihegem a fülébe.
- Köszönöm. Szeretlek - szorít magához.
- Én is téged, Hidan.

Az én Uchihám (4. fejezet)

- Meaaaaa, help meeee! – nyöszörgöm az ágyon vergődve.

- Azon vagyok, na. Egyébként meg… - néz rám, kikukkantva a szekrény ajtaja mögül. – Rémes angol kiejtésed van.

- Japán vagyok – közlöm a tényt.

Barátosném tovább túrja a szekrényemet.

- Milyen ruhára gondoltál?

- Oh, nem olyan cicomásra, de nem is sportosra. Laza és nőies, kényelmes és szexi. Sugalljon önbizalmat, de szerénységet is. Ne legyen olyan kihívó, de ne takarjon mindent, valamint…

- Létezik ilyen ruha egyáltalán a világon?! – szakít félbe Mea, szerintem már teljesen kiadakva. Na igen, személyes varázserő.

- Bármi lehetséges! – állok be superman pózba, majd a szekrényem elé mászva, teljsen belebújok. Nemsoká felbukkanok, kezemben győzedelmesen feltartom a fekete szaggatott farmerom és a piros toppom, egy szintén fekete, mell alá érő farmerdzsekivel. – Oh yeah!

- Perfecto!

- Ez milyen nyelv? – billentem oldalra a fejem.

- Szerintem spanyol, latin vagy brazil – nevet Mea. Na, ettől okosabb lettem.

- Akkor elmagyarázom még egyszer! – kel ki magából Sasuke. – Beledugod három ujjad, majd hátralendíted, és elgurítod! Nem nehéz!

- De az!

Előre tudtam, hogy nekem életveszélyes bowling golyót adni, és milyen igazam is lett. Amint hátralendítem a golyszlit, ropogós hang hallatszik. Nem törődve azzal elgurítom a böhöm nehéz gömböt, ami letarol minden bábut.

- Fakyeeee! – ugrálok, majd megpördülök, és a következő látvány tárul elém: Sasuke a földön térdel, keze a lába közét szorítja. Óóóó, akkor ez volt az a hang.

- Bassza meg! Ne haragudj – térdelek mellé. Ilyenkor mit kell tenni. Kezdjem el neki masszírozni? Ja, aztán elégítsem ki orálisan, mi? Na persze.

Segítek neki felállni.

- Bocsánat.

- Már nem fáj – nyugtat. A nap többi részét eljátszogatjuk, aminek a vége az lett, hogy a feketeség megvert. Méghozzá kibaszottul.

Lassan sétálgatunk, amikor elered az eső. Az Uchiha már húzna be egy eresz alá, amikor halk zene csendül fel. Kezem az övéből kitépve futok a térre. Egy lány énekel, körülötte párok táncolnak. Felcsillan a szemem a szerelmes filmbe illő jelenet láttán. Sasuke beér, majd mosolyogva fogja meg a kezem és húz a tömegbe. Nagyon szép hangja van a lánynak, a nem túl gyors számra táncikálunk. Amikor már harmadjára kezdi a refrént, már mindenki énekli, mi is. A nyakát ölelve éneklem a fülébe, mire ő elégedett morranást hallat. Nemsoká vége a zenének, ő úgy távolodik el, majd az államat megfogva húz magához egy csókra.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Hetedik lövés

Az udvar közepén összekuporodva ülök, szememből könnyek folynak. Talán életemben először sírok, nem tudom. De nem is érdekel. Nem jó dolog hallgatózni. Mindig csak rossz derül ki. Valami zajlik körülöttem, sírások, sikolyok, lövések. Felém. Hátrapillantok, Hidan a fejemnek szegez egy Beretta 96 Brigadiert. Teljesen elképedek, majd szétnézek. Levágott fejek, elhajított testrészek. Mindenhol. És… ez jó. Ismét Hidanra pillantok. Szemében kegyetlenség csillog, majd amikor kettévágok egy kislányt, aki a legnagyobb valószínűséggel Deidara húga, meghúzza a ravaszt, golyót engedve a fejembe. Egy pillanatra mindenki megfagy, még levegőt se vesznek. Vér fröccsen szét mindenhova. Az én vérem. Hidan… meglőtt. Pont ő.

És nem halok meg. Pedig fejen lőttek. Ez hogy lehet? A véres kezemet nézem, hallom a szívdobogásom. Majd hirtelen mintha felébrednék. Kikerekedett, könnyes szemmel nézek szét, majd a fiúra pillantok.

- Miért? – kérdezi éles hangon.

- Mi? Mit… Mi? – suttogom, majd szemem fennakad, és eldőlök.

Fájdalom nyilall a fejembe, felnyögve ülök fel. Egy kórterembe vagyok. Álom volt? Visszafekszem az ágyra, gondolkodok. Diclonius… Szörny. Hisz a dicloniusok szörnyek voltak. Utálták az embereket. Felállok, a tükörhöz lépek. Hajam a térdhajlatomat cirógatja, amitől verbálisan lemegyek hídba. Tegnap még csak a derekamig ért. Szemem csillog. De hogy mitől? A szarvaim is sokkal nagyobbak. Kieresztem az egyik kart. Nem… az egyik vektort. Megérintem, és érzem. A tapintását… mint a kígyó bőre. Megborzongok, majd észreveszem, hogy meztelen vagyok. Indulnék felöltözni, amikor belép Hidan. Megdermedek. A fiú hozzám sétál, végignéz rajtam.

- Ugyan olyan vagy, mint Lucy-sama.

Elkerekedik a szemem, majd bekönnyesedik.

- Nem – cincogom. Hallottam Lucyről. De valahogy sosem tudtam samázni. Hisz borzalmas dolgokat tett, az emberek mégis tisztelettel ejtik ki a nevét. – Nem vagyok olyan!

- De. Nii – ragadja meg a vállam, a szemembe néz. –Te vagy Lucy-sama lánya.

Már másodjára hallom, de nem akarom elfogadni. Lélegzésem másodpercek alatt gyorsul fel, ám mielőtt elkezdhetnék tombolni, Hidan magához húz, majd forrón megcsókol. Nem tudom, miért, talán csak a meztelen testem látványa izgatta fel ennyire. De gondolkodás nélkül csókolok vissza, túl jól esik. Ne mondjátok, hogy beleszerettem! Magához húz, a hátamon simít végig. A nyakát ölelem át, az ölési vágyam eltűnik. Elképesztő, mennyire a hatása alatt vagyok.

- Szeretlek, Nichi.

Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Különkiadás: Ki is volt Lucy?

Lucy-sama szemszöge: 

- Nézd, megint itt a szörnyszülött!

Megtorpanok a folyosón, amint meghallom ezt az elnevezést. Hátranézek, ugyanazokat a srácokat pillantom meg, mint mindig. Idegesítő.

- Mit akartok? Megint – villantom rájuk a szememet. Kicsit sem ijednek meg. Ki ijedne meg egy aprócska kislánytól?

- Ugyanazt, mint eddig – vigyorog rám a fekete, majd megtördeli a kezét. Futni kezdek, a tankönyveket elhajítom. Hogy miért is akarnak megverni? Mert nem vagyok átlagos. Ezt a fejemen növő, két szarv is mutatja. Ezek miatt tagadnak ki. Néznek le, minősítenek el pórnépnek. És fáj. Pedig sose bántottam senkit! És ezért utálom az embereket. Mert a nélkül néznek le engem, hogy bármit is tudnának rólam.

Már az erdőben futok, és még mindig követnek. Egy hatalmas sziklába ütközöm, zsákutcába kerültem. Remegek. Nem akarok fájdalmat. Miért nem lehet engem békén hagyni?  Persze zaklatóim hamar beérnek. Összeszorítom a szemem, lekuporodom. Megérzem az első követ a fejemnek csapódni, majd a friss, meleg vért lecsurogni az arcomon. Majd meghallom azt a hangot.

„Ölj!”

Üveges szemekkel lépkedek az erdőben, ruhámat vér szennyezi, de nem az enyém. Már egy órányira magam mögött hagytam a sziklát, ahol lemészároltam a három ficsúrt. Hogy hogyan? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, mintha négy végtaggal többet irányítanék, és az a négy kar a hátamból nőtt ki. És láttam őket. A fiúk nem, de én igen. Miként lehetséges ez? Honnan jönnek ezek a karok? Egyáltalán… mi vagyok én?

Aztán meghallom azt a hangot. Hátrafordulok. Egy fiú. Egy velem egykorú, szürke hajú, lila szemű fiú. Kezében egy zenedoboz, ahonnan halk zene csendül fel. Ismerem ezt a dalt. „Beatus vir qi suffert tentationem/ Qoniqm cum pronates fuerit accipient coronam vitae”. Egy gyönyörű latin zene. Születésem pillanatában hallottam meg. Nem anyám sikolyát, nem az orvosok üvöltését, nem apám káromkodásait… hanem ezt. A fiúra nézek.

- Liliom – mondja nekem, majd rám mutat. Elmosolyodom. Hisz tudom, miért ahhoz hasonlít. A liliom egy gyönyörű virág, ami gyilkos is.

A fiút, mint kiderült, Michitonak hívják. Az egyetlen barátom ő. Egész nyáron együtt voltunk, együtt játszottunk. És most… haza kell mennie. Itt fog hagyni, egyedül.

- A gyilkosságok száma egyre növekszik Sakurami városban, tegnap kettő lemészárolt testet is találtak… - mondja a nő a rádióban, mire elmegyek onnan. Michito követ. A tengerparta megyünk, még épp elcsípjük a naplementét. A víz kéksége vesztett, a vörös és narancssárga elfojtotta őt. Felnézek az égre, a Nap utolsó sugara vakít el, majd eltűnik. Ismét a sötétkék az uralkodó.

- Soha többet nem találkozunk, ugye? – suttogom.

- Jövő nyáron is eljövök – tájékoztat Michito, mire felcsillan a szemem.

- Jó – bólintok mosolyogva.

Két évvel később:

Lövés éri a hátamat, mire felszisszenek. Így nem tudom használni a kezeket. Térdre rogyva próbálok elkúszni, de belém rúgnak.  Arccal csapódok a földnek, majd lehunyom a szemem. Félek, rettegek. Nem akarok több fájdalmat. Soha többet. Elég volt nekem, amikor megerőszakoltak, két hónapja.

~ Menekülni akarsz, ugye? ~ hallom meg azt a hangot. Az elmémben is összekuporodva fekszem. Mikor felnézek, megpillantom a meztelen alakot, akinek arcát fásli takarja. Ijedten hördülve csúszok arrébb.

- Ki vagy te? – kérdezem. Minden lila színben úszik, a lány szemei is lilák. Alighanem az enyéim is.

~ A jövőd vagyok. Segítek, hogyan tűrd el ezt a világot.

- Mégis hogyan? Túlságosan mocskos ez a világ – suttogom.

~ Egyszerű. ~ Az alak arcáról lebomlik a fásli, megpillantom az arcát. Az én arcomat. ~ Csak át kell változtatni ezt a világot az én világommá. Megvan hozzá az erőm. Csak segítened kell ~ nyújtja a kezét. Egy ideig gondolkodom. Megéri? Majd leesik. Ha a világ ilyen rossz lesz, ő sem tud majd benne élni.

- Sajnálom Michito. Én tényleg szerettelek -  csúsztatom a kezem az alakéba.

Körülöttem minden ember kettévágódik, egy szempillantás alatt. Előttem Senju Tsunade áll, gyilkos tekintettel mered rám, arcára száradt a vér és a könnyek. Egy vágás éktelenkedik mellkasán, amiből ömlik a vörös nedv.

- Csak nem Dant akarod megbosszulni? – vigyorodom el ördögien, ám a következő pillanatban éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Lenézek az azt átdöfő katanára, majd hátrafordulva fejezem le Genmát. Kitépem a fegyvert. Tudom, hogy itt az idő, hisz hasam is iszonyatosan fáj és a magzatvíz is elfolyt.

- Te… Tsunade – nézek a nőre. – Igaz, engem legyőztetek – kezdek bele, ám mielőtt a Senju nagyon beleélné magát a mámorába, folytatom. – Én nem örülnék túlzottan. Ezzel csak siettettétek a terveimet. Figyelj rám! Tizennyolc év múlva megmutatja igazi arcát előttetek egy gyermek! A gyermek, aki elhozza a szenvedést és ezzel a békét. Az ő neve – itt elhallgatok. A neve. A gyerekem neve. Aztán megformálódik bennem. Elvigyorodom. – Kaede!

Ezzel eltűnök onnan.

Fájdalom. Elemészt.

A hasam felvágva, hisz csak magamnak tudtam elvégezni a szülést. Ám mielőtt a feketeség beszippantana, ránézek a kicsire. Megszólalásig hasonlít rám. Elmosolyodom.

- Kaede. Te vagy a legszebb, legártatlanabb liliom.