Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Hetedik szirom/
A lovas kocsi megáll az út mentén. Claude kinyitja az ajtót, majd kisegíti unokanővéremet. Sebastian kiszáll utána, majd a szokásos, „my lady” megszólítással a kezét nyújtja. Kezem az övére helyezem, így lépek ki London utcájára. Szétnézek, olyan rég jártam már erre, szemem megakad egy újságcímen. A kisfiúhoz sietek, aki a papírlapot árulja, majd egy kis pénzt a kezébe nyomva kezdem olvasni. „London utcáin egyre több ember tűnik el éjszaka”, hirdeti. Pirosodó fejjel nézek komornyikomra, aki egy gúnyos mosolyt dob felém. Fújtatok egyet, majd elindulok egy irányba. Mea mellém siet.
- Hova megyünk? – kérdezi meg. Válaszként az előttünk lévő boltra bökök, amely hatalmas betűkkel mutatja, hogy itt a Temetkezési Vállalkozó üzlete van. Sebastian feje mellett megjelenik a vidáman csillogó izzadságcsepp, amit nem is csodálok. A szürke hajú ex-halálisten képes embereket kiakasztani másodpercek alatt. Belépünk az üzletbe, érkezésünket egy halk csengőcske jelzi.
- Hol vagy, Undertaker? – emelem fentebb a hangomat. Nyikorgás hallatszódik, halk és vészjósló. Hátranézek. Nem lepődöm meg, amikor az egyik koporsóról lecsúszik a fedő, a férfi előszeretettel bújik bele készítményeibe, véleménye szerint kényelmes. Mea sűrűn pislogva figyeli az alakot, aki hozzám lepve, hosszú fekete körmeit végighúzza arcom vonalán.
- Mióta álmodozok arról, hogy a Grófnőm egyszer látogatást tesz szerény kis boltomba. Mond csak ladym, milyen sminket szeretnél a temetésedre? – tudakolja azon a furcsán rekedtes és ijesztő hangján, ami szerintem kicsit vicces. Sokan nem értenek velem egyet. Viszont monológja enyhe sokkhatásként ér, hogy ő már a temetésemet szervezi és értelmetlen zagyvaságokat beszélve keresgél a koporsói közt, hogy kitalálja, melyik legyen az enyém.
- Elég legyen! – csattanok, mire felém fordul. – A gyilkosságokról szeretnék tudni!
- Áh, szóval így állunk – terem hirtelen a Tenshi lány mögött. – Tudod jól, mi az ára, grófnőm.
Lemondóan sóhajtok, Meán a kétségbeesés apró jelei mutatkoznak meg. Minden bizonnyal azt hiszi, ő az ár. Pedig ha tudná…
- Sebastian, intézd el – parancsolom, és elindulok ki, barátnőmet magammal vonszolva. Claude is kijön velünk, megállunk az üzlet bejárata előtt. Nemsoká hangos nevetés hasít a levegőbe, mire az én fejemen is megjelenik a cseppecske, ami nagyobbra dagad, amikor az Undertaker felirat leszakad a bolt tetejéről. Szent Isten… Ismét bemegyünk, az ex-halálisten a földön fekszik még mindig kuncogva.
- Igazán elmehetnél komikusnak, komornyik úr.
Sebastian meg a humor… Jézus, miért büntetsz?
××××××××××××××××
Komoran ballagok előre, közben emésztem hallottakat. Undertaker elmondása szerint a gyilkosság a következőképpen zajlott: előbb felnyitották az áldozat hasát, majd a szívet és a májat összevarrták. Az eddigi áldozatokban az egyetlen közös, hogy mind házas volt, de alkoholizáltak. Férfiak és nők is. Idegesen sóhajtok fel, a feketeség jót mulat rajtam. Legszívesebben nekiesnék, és szálanként tépkedném ki a haját, azonban mégsem teszem, türtőztetem magam.
- Sebastian, ma te sétáltatod Plutot!
Érzem, hogy megremeg mellettem, szemei pokolvörösen felizzanak, ahogy rám néz.
- Ezt most komoly, my lady? – morogja idegesen.
- Igen, halál komoly – engedek meg magamnak egy öntelt vigyort.
Egy kicsi utcában megyünk végig, majd meghallom egy fegyver hangját. Megpördülök, látom a láncfűrész élét vészesen közeledni.
Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Nyolcadik szirom/
Bennem akad a levegő, ahogy lepereg szemem előtt szánalmas életem minden pillanata. Lehunyom a szemem, várom a halált. Mikor az elmarad, kinyitom a szemem, döbbenten nézem a láncfűrészt két oldalt elkapó Sebastiant. Kapkodom a levegőt, majd miután felébredek a hirtelen apró sokkból, meghallom unokanővérem hangját. Claude védelmezőn fogja le a Tenshi lányt, hogy az még véletlenül se tudjon idejönni. Kilesek komornyikom válla felett, az első amit meglátok a lángvörös hajkorona.
- Ajj, most aztán megbántottál Sebas-chan. Ha piros fürtökre lett volna szükséged, itt lettem volna neked, nem kellett volna egy kislány karjaiba futnod. – A hang ismerős, ugyan csak egyszer hallottam.
- Grell Sutcliff! – kiáltok fel, amikor tudatosul bennem az alak kiléte, akiről sosem tudtam megállapítani, hogy nő-e vagy férfi. Egy Sebastian-mániás halálisten, akinek nem látok melleket a mellkasán. Ha engem kérdeztek, transzvesztita. Viszont rengeteget segített már Cielnek.
A szólított rám emeli zöldes tekintetét, elfintorodik.
- Hasonlít az öccsére. Ugyanaz a hideg tekintet, szinte árad belőle a gőgösség. Sebas-chan, némileg aranyosabb párt is választhattál volna, például engem!
Itt szakad el türelmem apró cérnája. Döngő léptekkel indulok az illető felé, aki annyira meglepődik, hogy még a halálkaszáját is leállítja.
- Mi az hogy pár?! Ő a komornyikom, te nyomorhozó! – kiabálom, grófnőhöz nem igazán méltóan.
- Na de ladym – illetődik meg a komornyik.
- Te aztán hallgass! – dörrenek rá.
- Áh, értem – világosodik meg Grell. – Akkor egész nyugodtan feldarabolhatom, igaz? – csillan fel a szeme egy pillanatra. Csak tudnám, miért akarja hős szerelmét cafatokban látni.
- Ezt a mondandóm melyik részéből szűrted le? – döntöm oldalra a fejem. Csalódottan engedi le a fegyverét. – Miért vagy Londonban?
Elővesz egy vastag könyvet, lapozgatni kezdi.
- A nyilvántartás szerint – kezdi hivatalos hangon. – be kell gyűjtenem egy bizonyos Emma Bright lelkét.
Kutatni kezdek elmémben, hogy ismerek-e ilyen nevű embert. Nem rémlik semmi.
- Nem tudunk segíteni – szólal meg talán most először Sebastian.
××××××××××××××××
Grell csalódottságát azzal enyhítette, hogy kettéhasított egy arra sétáló nőt, mire megjelent William T. Spears. Szegény vörös hajút elég durván lealázta.
Most az ágyamon ülök, az ilyenkor szokásos tevékenységemet végzem, azaz meredek a semmibe. Sírni akarok, zokogni, tombolni, kiereszteni a szenvedést, ami szép lassan emészt fel, de nem teszem. Nem, mert ha megtenném, nem ízlene neki a lelkem. És én a legtökéletesebb állapotban akarom neki odaadni, hogy érezze azt az ízt, ami után áhítatozik. Ennyivel tartozok neki.
A fentebb említett belép a szobámba.
- Ideje nyugovóra térni – közli színtelen hangján, torkomban a gombóc egyre nagyobb.
- Nem akarok – ellenkezek, miközben a hajamba túrok.
- Nocsak, nocsak, ma igen ellenkezős hangulatában van – enged meg egy gúnyos mosolyt, de amikor látja, hogy arcom sima és érzelemmentes, lelohad az arcáról. Nem akarom, hogy üres legyek, mert így ő se fog kitartani a lelkem mellett. Adni akarok neki valamit, valamit, amire mindig emlékezni fog. Az ágyra nézek, jelezve neki, hogy üljön le, amit meg is tesz. A döbbenet kiül szép arcára, amikor ajkaim az övét kezdik ostromozni.
Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Kilencedik szirom/
Véleményem szerint Sebastian döbbenete az egeket súrolja, amikor ajkaim az övéhez érnek, de gyorsan leküzdi azt, hisz forró nyelve már be is siklik a számba. Megremegek, ezt ő is érezheti. Az ölébe húz, tenyerét óvatosan simítja végig a hátamon, miközben ízlelőszerve szenvedélyes táncba hívja az enyémet. Kezem besiklik a fecskeöltöny alá, a feketeség pedig a fűzőmet kezdi kioldani. El sem hiszem, hogy vele vagyok először ilyen intimebb kapcsolatban. De abban biztos vagyok, hogy sosem kívántam még annyira férfit, mint őt. Szétnyitja hátamon a ruhát, de lefogom a kezét. Tudja, mi a bajom, fogai közé csippenti a kesztyűje végét, lassan húzza le magáról, majd immár jéghideg bőrével cirógat végig. Megborzongok, majd a gombokkal kezdek kínlódni. Közben a levegőm is elfogy, elszakadok tőle, így ajkai nyakam érzékeny bőrét kezdik kényeztetni. Halk sóhajok törnek fel belőlem, visszahajol hozzám, a szemébe nézek. Az íriszei démonian, rózsaszínen és lilán izzanak, a macskás pupillától pillanatra belém szorul a levegő. Ekkor jövök rá, hogy amit teszek nem helyes, és hogy én ezt nem akarom. Sebastian ismét a nyakamba csókol, összerezzenek, de most már az undortól. Nem is tudom, hogy magam iránt, vagy a komornyikom irányába.
- Elég lesz – suttogom elhalóan, de lesimítja rólam a fehér ruhát, miután kihúzta belőle a kék szalagot. Puha szája már a melleim felé halad. – Elég legyen! – emelem fel a hangom, mire elhajol tőlem. Szemei ismét vörösben pompáznak. Kiszállok öléből, az ágyra vágódom. A plafont pásztázom, mintha ott lenne minden kérdésre a válaszom. Sajnos nem.
××××××××××××××××
A reggel ismét rutinosan telik, mintha tegnap éjjel semmi sem történt volna. Jobb is így. Ugyanúgy kitolunk egymással ahol csak tudunk, ugyanúgy akkor bosszantjuk a másikat, amikor alkalom adódik rá. Claude kis híján megőrül tőlünk, ezért elvonszolja Meát sétálni, hogy lenyugtassa felborzolt idegeit. Ásítok egy nagyot, mire komornyikom gúnyosan felkuncog mellettem. Gyilkos szemekkel meredek rá.
- Felvilágosítanál, hogy mi olyan vicces? – morranok rá.
- Természetesen, my lady. Csupán az, hogy ahhoz képest, hogy tegnap milyen tüzesen rámtapadt, ma csodálkozik, hogy fáradt.
- Mert nem történt meg! – csattanok fel, egyre idegesebben. – Számomra legalább is, nem.
- Számomra pedig nagyon is – lép hozzám közelebb a feketeség.
Idegességemen már remegek is, hátrébb taszítom a démont.
- Felejtsd el! Tudod miért nem folytattam? Mert undorodom tőled, a valódtól, attól, aki vagy! Nem mondom, hogy támogass lelkileg, de azért nagyon örülnék ha néha megkímélnél a folyamatos bántásoktól! Rajtam szórakozol, élvezed, ha valami nekem rossz, ott gúnyolsz, ahol tudsz! Egy rohadt démon vagy!
Sebastian arcáról lerohad a mosoly, komoran, démonian izzó szemekkel mered rám. Nem félek tőle, de figyelem a mozzanatait.
- Vigyázzon, mert ha túl szorosra fogjuk a kutya pórázát, könnyedén megutálhatja a gazdáját! - morogja a démon, szemei izzani kezdenek, mint a Pokol legmélyebb bugyrai.
- Tudtommal a kutya feladata nem az, hogy megszeresse a gazdáját. Hisz, ha a gazdának nincs szüksége már a kutya hűségére, az eb eltépi a láncát, hogy darabokra szaggassa a gazdát. Ennek így kell lennie! És így is lesz... - a végét már suttogom.
- Elnézését kérem – meghajol, majd elindul ki a szobából. Az alsó ajkamba harapok, ahogy távolodó alakját figyelem. Remegni kezdek, nem akarom, hogy itt hagyjon. Ösztönből mozdulok, nem is gondolkodok. Utána rohanok, hátulról ölelem át, szorítom magamhoz, a ruhájába markolok. Arcom a hátába fúrom.
- Sajnálom. Nem gondoltam komolyan! Mindig itt vagy, amikor szükségem van rád, segítesz engem! Én vagyok rossz ahhoz, hogy meglássam egyesekben a szépet! De hálás vagyok neked, Sebastian. Köszönök neked mindent.
