"Mégha a végtelen sötétség
el is rabol tőlem,
A szívünket sosem
választhatják el."
- Kisasszony!
A fiúhangra megtorpanok, majd hátrafordulok.
- Igen, Finnian? - nézek rá az unalom legfelső szintjén állva. Őszintén reménykedek benne, hogy a szőke fiú tud valami izgalmas dolgot.
- Sebastian hív.
Ezen a ponton akadok ki. Mi az, hogy hív?! Hogy az én komornyikom hív engem?! Döngő léptekkel haladok előre, bár Finny nem mondta, hova is kéne mennem, mégis magabiztos léptekkel haladok a könyvtár felé. Szinte berobbanok az ajtón. A szobában lágy zene csend, és felismerni azt sincs időm, elsodor valami, vagy inkább valaki.A személy finom mozdulatokkal táncol velem a karjaiban , és én belemegyek gyerekes játékába. Mikor az utolsó dallam is elhal, megállunk.
- Megvagy, ifjú gazdám - mosolyog gúnyosan le rám a komornyik. Az én komornyikom. Sebastian Michaelis. Egy démon, aki nem tisztel, aki nem szeret. Csak a lelkem kell neki, más nem.
Szokásomhoz híven leütöm magamról a kezeit.
- Megmondtam, hogy ne hívj így! - csattanok fel, mire ismét egy gúnyos mosolyt kapok.
- Hasonlít valakire. Mi is volt a neve? Biel... - Ne, Sebastian! A saját érdekedben ne mondd ki! - Vagy Hiel...
- Te... - sziszegem.
- Vagy... Ciel?
- Rohadék!
Tudja... Tökéletesen tisztában van vele, mennyire fáj az öcsém elvesztése. Tudja, hogy tudom, hogy ő ölte meg azzal, hogy elvette a lelkét. Idegesen lendítem a kezem, ami hangos csattanással ütődik a komornyik arcához, a csapás erejétől és lendületétől hátravágódik. A derekára ülve ütöm tovább, de nem az arcát, hanem a mellkasát.
- A királynő és a két angyal végeztek a szüleimmel és te elvetted tőlem az öcsémet is! - sírom, már nem püfölöm csak a mellkasára támaszkodok. - Teljesen egyedül maradtam! Miért? Miért csináltad ezt, Ciel? - zokogom. Sebastian ledöbbenve figyel. - Miért nem emlékeztél rám?
Még pár másodperc telik el így, csak halk pityergésemet lehet hallani. Nem vagyok gyenge, ezt bátran kijelentem. Hogy is lehetne gyenge a Phantomhiveok egyike? De az öcsém mindig is érzékeny téma volt a számomra. Zihálva nyúlok zsebkendőért, Sebastian készségesen ad egyet. Elfogadom, leszállok róla.
- Bocsánat - suttogom.
- Én sajnálom kisasszony, hogy ezeket mondtam. Tudom, mit jelent magának.
- Többet ne merd! - parancsolok rá morranva.
- Yes, my lady. Hozok magának teát - megy ki. Én pedig ott maradok egyedül az öcsém székében, elveszve a sötét emlékekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése