Az időérzéke semmivé vált, a tarkója sajog, nem lát semmit. A helyzete kilátástalan, bármennyire is próbálkozik. Nem képek beszélni, nemhogy mozogni, nem hallja, mi történik körülötte.
Csak a reménye maradt. Az, ami darabokra fogja cincálni.
Saját maga ellen fordította a világot. Azért, a legjobban szeretett. Soha nem volt senkije, és nem is lesz. Talán ez így van jól.
Vár a csodára, ami tudja, hogy úgy sem fog eljönni.
El akar tűnni, vagy messzire szállni. Kinöveszteni a szabadság szárnyait, és elrepülni vele, egy távoli helyre, ahol senki sem találja meg.
Mindent megtett, mindent megtenne, és mindent meg is fog.
Megtanulta értékelni az emberi életet. Rövid az ideje, pedig még alig tizenvalahány éves. De a lélek öregszik a leghamarabb. A fizikai állapot csak egy burok.
És ki akar szabadulni belőle.
~
Amikor kinyitja a szemét, minden homályos körülötte. A levegő nehéz, mintha por temetné be a tüdejét. Rozsdásnak érzi magát, és elhasználtnak, feleslegesnek. Nincs értelme annak, hogy a földön legyen, senkinek sem lesz jobb tőle, sőt... Ez az egész, egy hatalmas hülyeség. El fog menni.
A temető légköre sötét, a fekete varjak kárognak a fákon, még taszítóbbá téve az egyébként sem kellemes hangulatot. A fekete bakancs alatt ropognak a faágak, a követ gusztustalan hanggal csusszannak egymáson, amitől feláll az emberek hátán a szőr. A szél erősen fúj, az égen pedig felhők gyülekeznek, ijesztően jelezve, hogy eső lesz. A pislákoló lámpák igyekeznek egyedül némi fényt szőni a hideg éjszakába. Feleslegesen. A pólóban feszítő lány ökölbe szorított kézzel halad rendületlenül előre, arra, amerre a szíve parancsolja. Nemsoká megáll egy sír előtt, üres tekintettel veszi tudomásul a tényt, hogy megérkezett.
- Szia, mama - suttogja alig hallhatóan, majd megnyalja kiszáradt ajkait. Nagyon rég nem járt itt, talán tavaly utoljára, és szégyelli is magát. - Ne haragudj, amiért nem jöttem hamarabb, de apa nagyon rég nem jelentkezett. Két hete ki van kapcsolva a telefonja, nem érem el. - Hangja színtelen, beleillik abba a kopár környezetbe, ahova érkezett. Közben a kezében szorongatott vörös rózsát keresztbe helyezi a földből készült halomra. Kezét óvatosan húzza végig a fatáblán, letörölve a mocskot. - Boldog húsvétot. Talán kicsit már megkéstem vele, de a szándék a lényeg. Legalábbis, ezt szokták mondani. Remélem, jól vagy, és jó helyed van. Én... Jól vagyok. Ember vagyok, mert fáj. Azaz érzek. Azaz... Nem is tudom. Olyan buta vagyok... - leheli maga elé megtörten, közben lassan szabadítja meg a sírt a ráhullott levelektől. - Anya azt mondja, apától örököltem, de közben ő is ugyanolyan buta mint én. Nem szeretem szenvedni látni, mégis, most nem történik más. Nem értem, az emberek olyan ostobák, hisz ha bántja, miért nem engedi el? - Megcsuklik a hangja, majd érdesen felnevet. Kaparja a torkát, a saját nyálában fog megfulladni. - Bár, nem mintha én mást tennék. Fájdalmat okoz, mégis kitartok mellette. Mert láttam már. Láttam már őt nevetni, önfeledtnek lenni. Amikor mellette voltam, kimutatta nekem az érzéseit, és olyan jól esett. Hogy megbízik bennem, hogy tudja, hogy mellette vagyok. De ez már régen volt. Lehet, nem fogom látni soha többet, lehet nem ölelhetem meg megint. Ezt is elszúrtam, nem használtam ki azt a pár napot, ami vele tölthettem.
Feláll, a nadrágjába törli a kezeit, majd leül egy kis fa padra. Nem akar sírni.
- Azóta nagyon sok minden változott. Másabb lett, meg nem is, én is rengeteget haladtam. Azt mondja, a rossz irányba, és nem tudom, egyet értsek-e vele - sóhajtja, miközben összekuporodik. Kezd fázni, de direkt nem hozott kabátot. - De most nem én vagyok a fontos. Igazából, sosem én voltam, és már úgy egészen beletörődtem. Így nem szenvedek annyit. Mert, igazából, gyűlölöm őt szeretni. Nem úgy értem, nélküle ezerszer rosszabb lenne, de fáj, hogy nem fogad el, ahogy vagyok, mikor nekem minden változására csendben kellett maradnom, mert jó húg akartam lenni. De neki már nincs szüksége rám. Eltaszít magától, nem akarja, hogy segítsek neki. Talált új barátokat, amit nem bánok. Ez boldoggá tesz. - Szipogva elmosolyodik, a kezébe törli a könnyeit. - Olyan... Olyan gyerekes vagyok. Fel kéne már nőnöm, és elfognom, hogy nem kellek. De szorongatja a torkomat a keserűség, és egyre rosszabb lesz. Én csak egy ember vagyok. Nem bírom már sokáig így. Nincs senkim.
Kitörik belőle a zokogás, úgy sír, mint egy ötéves. Görnyedt testébe szorul a levegő, köhögve egyenesedik ki. Egy kis nyál kifolyik a száján, amit aztán ismét letöröl.
- Szerinted, még újrakezdhetjük?
