paletta | V. - fakószőke |

Előfordul néhanapján, hogy Kakuzu egyszerűen csak túl vastag fába vágja a fejszéjét. Ilyenkor jön a probléma, miszerint a mi három fős, együttműködésre sokszor teljesen képtelen csapatunk nem bizonyul elégnek egy küldetés végrehajtásához. Így történt ez most is - nem az volt a fő probléma, hogy el kell fognunk Nii Yugito-t, a kétfarkú hordozóját, hanem, hogy miket kell bevállalnunk érte. Ugyan soha életemben nem voltam még Kumogakuréban, de még én is pontosan tudtam, hogy a falu vezetőjével, a Raikage-val nem igazán érdemes ujjat húzni. Így már hírből is kerülnünk kellett a feltűnő akciókat, nem vállalhattuk a kockázatot, hogy lebukjunk és nem kívánatos banzájt rittyentsünk a falu kellős közepére. Akkor jött az ötlet: mi lenne, ha amúgy elkezdenénk csapat munkát gyakorolni? Menjünk hatan és oldjuk meg, ha ilyen sokan vagyunk, csak nem ölnek meg mindannyiunkat. Mondani se kell, hogy Pein nem a gondoskodó, aggódó vezérek mintapéldánya.
Szerintem a hat fős társaságból egyedül Kisame örül ennek az egész csapatosdinak, mert az ő arcán trónöl egy idegesítően fültől fülig érő vigyor. Annyit beszél és olyan minőségben, hogy lassan Hidan is rájön, hogy ez az ő alsó szintjének megfelelő, és belecsatlakozik a társalgásba, így nem öt, hanem mindjárt tíz agysejtem hal szörnyű halált. Kakuzu meglepő módon nem akad azonnal ki, kell neki egy jó három óra, mikor ráordít a két jómadárra, hogy legyenek szívesek megkímélni őt a folyamatos pofázástól. Itachinak a szeme se rebben, az új lány még nem szokta meg a férfi ilyesfajta kirohanásait, gondolom az amúgy sem biztonságot sugárzó arca nem segít a helyzeten. Muszáj vagyok mosolyogni a nem létező bajszom alatt.
Mielőtt még szállást keresnénk éjjelre (ami Kisame szerint egy jól megtermett barlang, de azonnal lebeszéltem az ötletről), gondosan elrejtjük az Akatsuki köpenyeket és megpróbálunk változtatni a külsőnkön. Ugyan Mea ebben a faluban még nem olyan hírhedt, mint mi, de ő is átöltözik, ahogy mindannyian, én pedig olyat teszek, amit még soha életemben: felkötöm a hajam. Majdnem mindenki felismerhetetlen: Hidanon van ruha, ami önmagában csodának számít -oké, ne számoljuk bele, hogy a mellkasa közepéig ki van gombolva az ing-, Itachi nem tudom, honnan szedett fehér felsőt, de jól áll neki, ahogy a leengedett haj is, Kakuzu levette a maszkját, Kisame pedig hajlandó volt elrejteni Samehadat a föld alá, Kakuzu segítségével. Rajta sok minden mást nem tudunk változtatni.
Még így is eléggé gyanakvóan méreget minket az idős recepciós nő, miután a fiatalabbat arrébb tessékelte, az ugyanis képtelen volt kinyögni egy épkézláb mondatot. Mielőtt a fiúk nagyon válogatni kezdtek volna szobaügyileg, a kezembe vettem a dolgot, ezzel elérve, hogy kapjunk egy egyszerű, félig lepukkant szobát, amiben hat ágy van. Senkinek nem tetszik, de Kakuzu nem hajlandó többet költeni "felesleges dolgokra".
Nem mellékesen, a faluban éppen ünnepség van és Kisame, Hidan segítségével próbál rábeszélni minket, hogy ugyan nézzünk már le. Nem nagyon sikerül a meggyőzés addig a pontig, hogy "most lehetne a sok ember között a felsimább módon elkapni és kiütni a jinchuurikit". Szóval abban maradunk, hogy Kakuzu távolról figyel minket, mi pedig úgy teszünk, mintha teljesen átlagos ninják lennénk, még átlagosabb ambícióval: mindent a kikapcsolódásért.
Nem vagyok hajlandó még ennél is jobban kiöltözni, döntöm el.
- Ugyan már - nyaggat a szürke hajú, én pedig kitartóan úgy teszek, mintha nem létezne és minden idegsejtem leköti, hogy normális, kiálló hajszálakkal nélküli lófarkat varázsoljak Mea fejére. - Egyszer az életben tehetnél úgy, mintha igazi nő lennél!
Ezzel csak ront a helyzeten, és erről nem más világosítja fel, mint Itachi, aki a vállára teszi a kezét és megcsóválja a fejét. Persze Hidan az mindig is Hidan marad: így nem hagyja abba, és továbbra is ömlik ki a szájából a szar.
Nagyon régen voltam már ennyi ember között. Őszintén megilletődök a helyzettől és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy két férfiember között maradjak és ne folyjak el a tömeggel. Mindenki boldog körülöttem, mindenki ünnepel: kimonós gyerekek szaladgálnak össze-vissza és szintén kimonós szülők vetik magukat utánuk, nehogy az ominózus csöppség olyan helyen, olyan emberekkel kössön ki, ami nem tesz jót a fejlődésének. Kisame vesz nekünk enni és ráveszi a másik hasonlóan nagy idiótát, mint ő, hogy valami idétlen horgászós játékkal játsszanak, amivel természetesen egyikük sem nyer.
Muszáj vagyok szünetet tartani, épp ezért elindulok egy nyilvános mosdó felé. Megmosom az arcomat a még nem olyan vészes állapotban lévő csapnál, ami kicsit magamhoz térít. Nem figyelek arra, ki lép mellém, csak akkor kapom oda a tekintetem, amikor megszólal.
- Jó nagy a felfordulás odakint, igaz? - nevet halkan.
A nő körülbelül harminc év körüli. Hosszú, fakószőke haját egyetlen egy fonatban hordja, ajkán halványpiros szájfény tetszik. Sötét szemei játékosan csillanak rám, én pedig pár másodpercig képtelen vagyok neki válaszolni.
Nii Yugito áll előttem. 

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

४

i have to get off this planet.

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

Freya pontosan tudta, hogy közel kerülni valakihez, aki méretes falak közé rejtette az érzéseit, milyen nehéz. Épp ezért azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy milyen irdatlan feladat lesz elnyernie az isten bizalmát és kicsalni belőle azokat a szavakat, amiket egész életében le kellett erőltetnie a (szerinte) nem létező lelke legsötétebb zugába, hogy soha senki ne használhassa fel ellene. Mondják, hogy a türelem rózsát terem és valószínűleg a nő egész életében soha semmire nem várt még annyit, mint arra, hogy a férfi beengedje a gondolatainak sűrű hálójába. Ő maga is eléggé nagy fenntartásokkal kezelte, kinek mit fecseg el magáról, a titkainak lakatja mindig is nagy volt, acélból készült, a kulcsot pedig úgy rejtette el, hogy csak azok tudhassák a helyét, akiknek ő maga akarta elárulni.
Kapcsolatban lenni Lokival nem egy egyszerű feladat. Tekintve az apró tényt, hogy az Asgardban nevelkedett, Odin fiaként, enged következtetni arra, hogy a férfi enyhén el lett kényeztetve - még ha a sorsa máshogy is alakult, és később neki kellett hatalmas erőfeszítéseket tennie, hogy elérje a céljait. A királyi neveltetés néha még így is előbukkan, Freyának sokszor emlékeztetnie kell, hogy ő maga nem a cselédje, hanem a szeretője, és ha parancsol se fog magától odavándorolni hozzá a teája, fel kell emelnie hozzá a bőrnadrágban egyébként kifejezetten kellemes látványt nyújtó tomporát.
Mindezek ellenére Loki nem mondhatta, hogy amikor meglátogatta kedvesét, akkor ne lett volna az egekig elkényeztetve. Részben azért, mert igazodni kellett az apró szeszélyeihez, más szempontból viszont: ez a szeretők dolga, nem? Attól a naptól kezdve, mikor a pár mindkét tagja bevallotta főleg magának, de a másiknak is, hogy ami kettejük között van az minden, csak nem múló szenvedély, arra voltak ítélve, hogy igazodjanak a másikhoz. Egyikük sem ismerte hírből sem a simulékonyságot: az egyik egy orgyilkos volt, aki a megkapott feladata után a saját feje után ment, a másik pedig egy isten... Ezt nem is szükséges tovább taglalni.
Freya sokat gondolkodott azon, hogy vajon Frigga elfogadná-e. Tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul ember volt, egyszerű midgardi szuperhős, aki ugyan kapott pár adottságot, de egyik sejtjében sem volt semmi, ami az istenségek szintjére emelte volna. Ő maga soha nem hozta fel a témát kettejük között, itt és ott kapott egy-egy gondolatfoszlányt a férfi szájából az anyjáról. Freya sikeresen összerakta a képet, miszerint a nő meghalt és, hogy Loki, még ha nyíltan nem is mondta ki, de bánja, hogy úgy váltak el, ahogy. Ilyenkor mindig szomorú lett - ugyan az arcára fagyott az álcája, de az aurája megváltozott. 

४

Már megint itt vagyunk. Megint távolságot tart, és ernyedt lassúsággal kavargatja a teáját, ami mostanra egészen biztosan kihűlt. A konyhaszekrénynek dőlve törlöm szárazra a kezem mosogatás után, úgy nézem elgondolkodva a kissé meggörnyedt alakját. A haja, ami máskor mindig gondosan formázva pihen a hátára hullva, most enyhén hullámosodik a zuhanynak köszönhetően, ahová elviharzott azonnal, amint megérkezett. Zöld, ragyogó fény jelezte a jövetelét, pár pillanatra betöltötte a szobát, majd ott volt ő, azokban a felháborítóan csinos, asgardi ruhadarabokban. Nem mondott semmit - rám nézett és elfoglalta a fürdőmet. Nehéz napja van, állapítottam meg és úgy tűnik, jól bele is trafáltam. Loki sosem volt kifejezetten romantikus alkat, de elég nagy addikciója alakult ki bizonyos dolgok iránt: mint például a nyakára kapott csókok vagy az együtt alvás. Nagyon ritkán viszonozta, de nem is volt rá soha szükség, mert ha már nem lökött el, az haladás.
Kellemetlen helyzetbe hoz, mert nem tudom, mit kéne tennem. Az ember ilyenkor általában megijed, és nem közeledik, de én akarok, mert tudom, hogy szüksége van rá. Csak azt kéne még kitalálnom, hogy kezdjek hozzá. Végül a spontaneitásban bízom; mögé lépek, és csak hozzá érek a fekete tincsekhez. Alig érezhetően összerezzen, és amikor a vállára csúszik a tenyerem, odanyúl, hogy megfogja azt. Lehunyom a szemem, ahogy a fejére döntöm az enyémet, kókusz és menta illata van, a bőre pedig a forró zuhany után is jéghideg.
- Köpd ki, Loki - kérem halkan, mire megszorítja a kezem.
Hosszas csend telepedik ránk, de én tudok várni.
- Kihűlt a teám - nyögi ki végül és hihetetlen, hogy ilyen láthatólag is pocsék állapotban is képes kötekedni velem.
- No shit, Sherlock - forgatom a szemem.
- Ki az a Sherlock? - fordul hátra, feltűnően frusztráltan, hogy egy másik férfi nevét ejtem ki a jelenlétében. Felnevetek és megrázom a fejem, majd elé sétálva ismételten a kezei után nyúlok. Kis hezitálás után elfogadja, én pedig felhúzom, hogy aztán úgy dönthessek, a hálószobában folytassuk a beszélgetést.
De nem folytatjuk. Mert hallgatásba burkolózik, én pedig úgy határozok, akkor nem faggatom tovább. Hagyom, hogy ő feküdjön először be az ágyba. Elfordul tőlem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy hátulról átöleljem és hozzá bújjak. Mély, nyomasztó csend van, én mégis majdnem elalszok, amikor kirángat az álom szerű kábulatból, hogy egyre jobban fázom. Közelebb simulok hozzá, hogy hátha így termelődik egy kis hő, de nem telik bele sok időbe, míg rájövök, hogy a hideg belőle sugárzik.
- Loki... - nyöszörgöm zavartan, de nem tudok elhúzódni, mert tartja a karom, amivel átölelem, magánál tartva ezzel.
- Csukd be a szemed.
Egyszerű parancs, ebben még engedelmeskedem is neki. Kicsit lazítok a szorításomon, ő is így tesz, majd érzem, ahogy lassan felém fordul. Minden porcikám reszket a hidegtől, főleg, ahogy még egy kis plusz védelemért a tenyere a már lezárt szemhéjaimra csúszik. A lehelete fagyos, a szám elzsibbad az övén, de kitartok, mert amikor végzünk, végre felnézhetek rá.
És elakad tőle a lélegzetem.
Mert nem csak a kisugárzása, hanem a kinézete is más. A bőre most jégkék, rajta isten se tudja milyen, hófehér mintákkal, a szeme pedig, ami mindig le szokott nyűgözni a földöntúli zöldes-kékes árnyalatával, most vérvörösen pásztázza az enyémeket. Mond valamit arról, hogy ez az igazi formája, vagyis, a másik formája, mert ő maga se tudja, melyik a valódi, de alig fogom fel, mert le vagyok foglalva azzal, hogy a dermedtté vált ujjaimmal végigrajzoljam az arcán lévő krikszkrakszokat.
- Most már érted... - kezdi kicsit erőlteljesebben, hogy visszakapja a figyelmemet. - hogy miért nem lehettem egyenlő? Hogy kerülne egy jégóriás Asgard trónjára?
Minden értelmet nyer, amit eddig félmondatokból tudtam csak. Lassan visszaveszi azt a külsőt, amit mindig látok, és bár nem lesz azonnal meleg körülöttem, mostmár sokkal szívesebben fogom meg a kezét, ami egy kissé mintha remegne.
- Nem kell elrejtened - suttogom.
- De el kell - vet nekem ellent. - Néha úgy érzem magam, mintha én lennék a szörny, amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeiket és...
- Gyönyörű vagy.
Elakad a szava és meredten figyeli az arcomat, amit nem tudom, mennyire láthat félhomályban. De nem tétlenkedek és közelebb húzom magam hozzá, hogy belemosolyogjak a reszkető szájába.
- Gyönyörű vagy, Loki.