| Sour Candy | Viharfelhők Konoha felett

Lady Luna Landingham

Azt hiszem, nem is azzal van a legnagyobb bajom, hogy hátra kellett hagynom az egész életemet, inkább az a probléma, hogy a japán iskolákban kötelező hordani az egyenruhát. Amerikában azért ezt a dolgot kihagyják a szabályok közül és milyen jól is teszik. Nagyobb lázadás törne ki, mint az eltűnt kávéautomata ügyében. 

De itt nincs kávéautomata és ha már itt tartunk, "otthon" sem igazán találtam, pedig egyedül voltam, mert elvileg akkorra már mindenki elhagyta a lakást - legyen szó itt a nagybátyámékról, vagy az unokatestvéremről, akiről azt sem tudtam múlt hónapig, hogy egyáltalán létezik. Egyébként meglehetősen ijesztő srácnak tűnik, a maga varrataival, elég fura. 

Igazságtalannak tartom, hogy itt vagyok. A nagyszüleim, akiknél azóta élek, mióta az eszemet tudom, az ikertestvéremmel együtt, úgy döntött, nem tud tovább próbálkozni a nevelésemmel. Teljesen megértettem egyébként, nem igazán vagyok a könnyen korlátozható fajta, de egyébként szerettem a Nagyit, otthon sosem volt velem semmi baj. Azon kívül meg nem mindegy? Nos, nekik nem volt az, így jött az ötlet, hogy majd Japán megtanít egy kis kulturált viselkedésre. Kíváncsi lettem volna, mit kezdenek, ha nem tudok japánul... 

Mindenesetre már az a tény egy kis haladás, hogy gyalog is simán eljutok az iskolába, nem kell reggel egy órát vezetnem. A kocsimat nem hozhattam el, ez az egyik legnagyobb szívfájdalmam. Legalább kitanulom a környéket és kapásból három helyet megjegyzek, ahol enni akarok a közeljövőben. 

Anyámtól jelentős vagyont örököltünk, amit még ketté osztva is, nem azt mondom, hogy életem végéig gond nélkül éltünk, de bőven elég még az egyetemi tandíjamra is, úgy, hogy nem spórolgatok. Emellé még jár nekünk az árvasági segély is, így a költözés után sem kell lemondanom a vásárlós napjaimról, bár ezeket a ruhaboltokat elnézve inkább rendelnem kell, ha épkézláb kinézetet akarok magamnak. 

A szoknya amúgy szorít, az ing pedig még rövid ujjú változatban is borzasztóan kényelmetlen. Elszomorít ez az egész szituáció, erre pedig rátesz egy lapáttal, amikor az egyik legjobb barátnőm ír, hogy reméli minden rendben van és írjak, amint tudok. 

Kiveszem a fülemből a fülhallgatómat, amikor belépek a nem túl nagy, de kifejezetten pofás épületbe. A papírjaimat már a múlthéten elintéztem, szóval bejöhettem volna időben is, de kihasználom a lógás lehetőségeit, amikor csak lehet. A testnevelés terem felé indulok, mert legjobb tudásom szerint ott az osztályom, és meg is találom őket, csak éppen az udvaron. Akkor most azt az emeletet, amit megmásztam, hagyhatom is el, de jó hír...
Nem megyek oda, nem állok be, de találok egy pofás padot és onnan nézem őket. Van évkönyvem, szóval azt lapozgatom és azzal szórakoztatom magam, hogy az arcokhoz neveket párosítok. Ha ez a vacak nem hazudik nekem, akkor egy osztály két részre van bontva és ez mind szép és jó, de fogalmam sincs, melyikbe járok én, pedig biztos elmondták már.
- Khm... Hölgyem, nem szeretne csatlakozni és megőrizni ezt a fiatalos szépséget?
Nagyon, nagyon megijedek és reflexből vágom a hátam mögé a telefonomat, ami szerencsére utána a porban landol, nem a járdán. A férfi bilivágású frizurája se rebben meg az amúgy marha erőtlen támadásomtól, de felugrik a vastag szemöldöke és az udvaron található összes ember egyszerre néz felém.
Szép kis első benyomás.