paletta | V. - fakószőke |

Előfordul néhanapján, hogy Kakuzu egyszerűen csak túl vastag fába vágja a fejszéjét. Ilyenkor jön a probléma, miszerint a mi három fős, együttműködésre sokszor teljesen képtelen csapatunk nem bizonyul elégnek egy küldetés végrehajtásához. Így történt ez most is - nem az volt a fő probléma, hogy el kell fognunk Nii Yugito-t, a kétfarkú hordozóját, hanem, hogy miket kell bevállalnunk érte. Ugyan soha életemben nem voltam még Kumogakuréban, de még én is pontosan tudtam, hogy a falu vezetőjével, a Raikage-val nem igazán érdemes ujjat húzni. Így már hírből is kerülnünk kellett a feltűnő akciókat, nem vállalhattuk a kockázatot, hogy lebukjunk és nem kívánatos banzájt rittyentsünk a falu kellős közepére. Akkor jött az ötlet: mi lenne, ha amúgy elkezdenénk csapat munkát gyakorolni? Menjünk hatan és oldjuk meg, ha ilyen sokan vagyunk, csak nem ölnek meg mindannyiunkat. Mondani se kell, hogy Pein nem a gondoskodó, aggódó vezérek mintapéldánya.
Szerintem a hat fős társaságból egyedül Kisame örül ennek az egész csapatosdinak, mert az ő arcán trónöl egy idegesítően fültől fülig érő vigyor. Annyit beszél és olyan minőségben, hogy lassan Hidan is rájön, hogy ez az ő alsó szintjének megfelelő, és belecsatlakozik a társalgásba, így nem öt, hanem mindjárt tíz agysejtem hal szörnyű halált. Kakuzu meglepő módon nem akad azonnal ki, kell neki egy jó három óra, mikor ráordít a két jómadárra, hogy legyenek szívesek megkímélni őt a folyamatos pofázástól. Itachinak a szeme se rebben, az új lány még nem szokta meg a férfi ilyesfajta kirohanásait, gondolom az amúgy sem biztonságot sugárzó arca nem segít a helyzeten. Muszáj vagyok mosolyogni a nem létező bajszom alatt.
Mielőtt még szállást keresnénk éjjelre (ami Kisame szerint egy jól megtermett barlang, de azonnal lebeszéltem az ötletről), gondosan elrejtjük az Akatsuki köpenyeket és megpróbálunk változtatni a külsőnkön. Ugyan Mea ebben a faluban még nem olyan hírhedt, mint mi, de ő is átöltözik, ahogy mindannyian, én pedig olyat teszek, amit még soha életemben: felkötöm a hajam. Majdnem mindenki felismerhetetlen: Hidanon van ruha, ami önmagában csodának számít -oké, ne számoljuk bele, hogy a mellkasa közepéig ki van gombolva az ing-, Itachi nem tudom, honnan szedett fehér felsőt, de jól áll neki, ahogy a leengedett haj is, Kakuzu levette a maszkját, Kisame pedig hajlandó volt elrejteni Samehadat a föld alá, Kakuzu segítségével. Rajta sok minden mást nem tudunk változtatni.
Még így is eléggé gyanakvóan méreget minket az idős recepciós nő, miután a fiatalabbat arrébb tessékelte, az ugyanis képtelen volt kinyögni egy épkézláb mondatot. Mielőtt a fiúk nagyon válogatni kezdtek volna szobaügyileg, a kezembe vettem a dolgot, ezzel elérve, hogy kapjunk egy egyszerű, félig lepukkant szobát, amiben hat ágy van. Senkinek nem tetszik, de Kakuzu nem hajlandó többet költeni "felesleges dolgokra".
Nem mellékesen, a faluban éppen ünnepség van és Kisame, Hidan segítségével próbál rábeszélni minket, hogy ugyan nézzünk már le. Nem nagyon sikerül a meggyőzés addig a pontig, hogy "most lehetne a sok ember között a felsimább módon elkapni és kiütni a jinchuurikit". Szóval abban maradunk, hogy Kakuzu távolról figyel minket, mi pedig úgy teszünk, mintha teljesen átlagos ninják lennénk, még átlagosabb ambícióval: mindent a kikapcsolódásért.
Nem vagyok hajlandó még ennél is jobban kiöltözni, döntöm el.
- Ugyan már - nyaggat a szürke hajú, én pedig kitartóan úgy teszek, mintha nem létezne és minden idegsejtem leköti, hogy normális, kiálló hajszálakkal nélküli lófarkat varázsoljak Mea fejére. - Egyszer az életben tehetnél úgy, mintha igazi nő lennél!
Ezzel csak ront a helyzeten, és erről nem más világosítja fel, mint Itachi, aki a vállára teszi a kezét és megcsóválja a fejét. Persze Hidan az mindig is Hidan marad: így nem hagyja abba, és továbbra is ömlik ki a szájából a szar.
Nagyon régen voltam már ennyi ember között. Őszintén megilletődök a helyzettől és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy két férfiember között maradjak és ne folyjak el a tömeggel. Mindenki boldog körülöttem, mindenki ünnepel: kimonós gyerekek szaladgálnak össze-vissza és szintén kimonós szülők vetik magukat utánuk, nehogy az ominózus csöppség olyan helyen, olyan emberekkel kössön ki, ami nem tesz jót a fejlődésének. Kisame vesz nekünk enni és ráveszi a másik hasonlóan nagy idiótát, mint ő, hogy valami idétlen horgászós játékkal játsszanak, amivel természetesen egyikük sem nyer.
Muszáj vagyok szünetet tartani, épp ezért elindulok egy nyilvános mosdó felé. Megmosom az arcomat a még nem olyan vészes állapotban lévő csapnál, ami kicsit magamhoz térít. Nem figyelek arra, ki lép mellém, csak akkor kapom oda a tekintetem, amikor megszólal.
- Jó nagy a felfordulás odakint, igaz? - nevet halkan.
A nő körülbelül harminc év körüli. Hosszú, fakószőke haját egyetlen egy fonatban hordja, ajkán halványpiros szájfény tetszik. Sötét szemei játékosan csillanak rám, én pedig pár másodpercig képtelen vagyok neki válaszolni.
Nii Yugito áll előttem. 

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

४

i have to get off this planet.

az isten, aki megfulladt az élet vizében.

Freya pontosan tudta, hogy közel kerülni valakihez, aki méretes falak közé rejtette az érzéseit, milyen nehéz. Épp ezért azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy milyen irdatlan feladat lesz elnyernie az isten bizalmát és kicsalni belőle azokat a szavakat, amiket egész életében le kellett erőltetnie a (szerinte) nem létező lelke legsötétebb zugába, hogy soha senki ne használhassa fel ellene. Mondják, hogy a türelem rózsát terem és valószínűleg a nő egész életében soha semmire nem várt még annyit, mint arra, hogy a férfi beengedje a gondolatainak sűrű hálójába. Ő maga is eléggé nagy fenntartásokkal kezelte, kinek mit fecseg el magáról, a titkainak lakatja mindig is nagy volt, acélból készült, a kulcsot pedig úgy rejtette el, hogy csak azok tudhassák a helyét, akiknek ő maga akarta elárulni.
Kapcsolatban lenni Lokival nem egy egyszerű feladat. Tekintve az apró tényt, hogy az Asgardban nevelkedett, Odin fiaként, enged következtetni arra, hogy a férfi enyhén el lett kényeztetve - még ha a sorsa máshogy is alakult, és később neki kellett hatalmas erőfeszítéseket tennie, hogy elérje a céljait. A királyi neveltetés néha még így is előbukkan, Freyának sokszor emlékeztetnie kell, hogy ő maga nem a cselédje, hanem a szeretője, és ha parancsol se fog magától odavándorolni hozzá a teája, fel kell emelnie hozzá a bőrnadrágban egyébként kifejezetten kellemes látványt nyújtó tomporát.
Mindezek ellenére Loki nem mondhatta, hogy amikor meglátogatta kedvesét, akkor ne lett volna az egekig elkényeztetve. Részben azért, mert igazodni kellett az apró szeszélyeihez, más szempontból viszont: ez a szeretők dolga, nem? Attól a naptól kezdve, mikor a pár mindkét tagja bevallotta főleg magának, de a másiknak is, hogy ami kettejük között van az minden, csak nem múló szenvedély, arra voltak ítélve, hogy igazodjanak a másikhoz. Egyikük sem ismerte hírből sem a simulékonyságot: az egyik egy orgyilkos volt, aki a megkapott feladata után a saját feje után ment, a másik pedig egy isten... Ezt nem is szükséges tovább taglalni.
Freya sokat gondolkodott azon, hogy vajon Frigga elfogadná-e. Tagadhatatlanul és megmásíthatatlanul ember volt, egyszerű midgardi szuperhős, aki ugyan kapott pár adottságot, de egyik sejtjében sem volt semmi, ami az istenségek szintjére emelte volna. Ő maga soha nem hozta fel a témát kettejük között, itt és ott kapott egy-egy gondolatfoszlányt a férfi szájából az anyjáról. Freya sikeresen összerakta a képet, miszerint a nő meghalt és, hogy Loki, még ha nyíltan nem is mondta ki, de bánja, hogy úgy váltak el, ahogy. Ilyenkor mindig szomorú lett - ugyan az arcára fagyott az álcája, de az aurája megváltozott. 

४

Már megint itt vagyunk. Megint távolságot tart, és ernyedt lassúsággal kavargatja a teáját, ami mostanra egészen biztosan kihűlt. A konyhaszekrénynek dőlve törlöm szárazra a kezem mosogatás után, úgy nézem elgondolkodva a kissé meggörnyedt alakját. A haja, ami máskor mindig gondosan formázva pihen a hátára hullva, most enyhén hullámosodik a zuhanynak köszönhetően, ahová elviharzott azonnal, amint megérkezett. Zöld, ragyogó fény jelezte a jövetelét, pár pillanatra betöltötte a szobát, majd ott volt ő, azokban a felháborítóan csinos, asgardi ruhadarabokban. Nem mondott semmit - rám nézett és elfoglalta a fürdőmet. Nehéz napja van, állapítottam meg és úgy tűnik, jól bele is trafáltam. Loki sosem volt kifejezetten romantikus alkat, de elég nagy addikciója alakult ki bizonyos dolgok iránt: mint például a nyakára kapott csókok vagy az együtt alvás. Nagyon ritkán viszonozta, de nem is volt rá soha szükség, mert ha már nem lökött el, az haladás.
Kellemetlen helyzetbe hoz, mert nem tudom, mit kéne tennem. Az ember ilyenkor általában megijed, és nem közeledik, de én akarok, mert tudom, hogy szüksége van rá. Csak azt kéne még kitalálnom, hogy kezdjek hozzá. Végül a spontaneitásban bízom; mögé lépek, és csak hozzá érek a fekete tincsekhez. Alig érezhetően összerezzen, és amikor a vállára csúszik a tenyerem, odanyúl, hogy megfogja azt. Lehunyom a szemem, ahogy a fejére döntöm az enyémet, kókusz és menta illata van, a bőre pedig a forró zuhany után is jéghideg.
- Köpd ki, Loki - kérem halkan, mire megszorítja a kezem.
Hosszas csend telepedik ránk, de én tudok várni.
- Kihűlt a teám - nyögi ki végül és hihetetlen, hogy ilyen láthatólag is pocsék állapotban is képes kötekedni velem.
- No shit, Sherlock - forgatom a szemem.
- Ki az a Sherlock? - fordul hátra, feltűnően frusztráltan, hogy egy másik férfi nevét ejtem ki a jelenlétében. Felnevetek és megrázom a fejem, majd elé sétálva ismételten a kezei után nyúlok. Kis hezitálás után elfogadja, én pedig felhúzom, hogy aztán úgy dönthessek, a hálószobában folytassuk a beszélgetést.
De nem folytatjuk. Mert hallgatásba burkolózik, én pedig úgy határozok, akkor nem faggatom tovább. Hagyom, hogy ő feküdjön először be az ágyba. Elfordul tőlem, de ez nem akadályoz meg abban, hogy hátulról átöleljem és hozzá bújjak. Mély, nyomasztó csend van, én mégis majdnem elalszok, amikor kirángat az álom szerű kábulatból, hogy egyre jobban fázom. Közelebb simulok hozzá, hogy hátha így termelődik egy kis hő, de nem telik bele sok időbe, míg rájövök, hogy a hideg belőle sugárzik.
- Loki... - nyöszörgöm zavartan, de nem tudok elhúzódni, mert tartja a karom, amivel átölelem, magánál tartva ezzel.
- Csukd be a szemed.
Egyszerű parancs, ebben még engedelmeskedem is neki. Kicsit lazítok a szorításomon, ő is így tesz, majd érzem, ahogy lassan felém fordul. Minden porcikám reszket a hidegtől, főleg, ahogy még egy kis plusz védelemért a tenyere a már lezárt szemhéjaimra csúszik. A lehelete fagyos, a szám elzsibbad az övén, de kitartok, mert amikor végzünk, végre felnézhetek rá.
És elakad tőle a lélegzetem.
Mert nem csak a kisugárzása, hanem a kinézete is más. A bőre most jégkék, rajta isten se tudja milyen, hófehér mintákkal, a szeme pedig, ami mindig le szokott nyűgözni a földöntúli zöldes-kékes árnyalatával, most vérvörösen pásztázza az enyémeket. Mond valamit arról, hogy ez az igazi formája, vagyis, a másik formája, mert ő maga se tudja, melyik a valódi, de alig fogom fel, mert le vagyok foglalva azzal, hogy a dermedtté vált ujjaimmal végigrajzoljam az arcán lévő krikszkrakszokat.
- Most már érted... - kezdi kicsit erőlteljesebben, hogy visszakapja a figyelmemet. - hogy miért nem lehettem egyenlő? Hogy kerülne egy jégóriás Asgard trónjára?
Minden értelmet nyer, amit eddig félmondatokból tudtam csak. Lassan visszaveszi azt a külsőt, amit mindig látok, és bár nem lesz azonnal meleg körülöttem, mostmár sokkal szívesebben fogom meg a kezét, ami egy kissé mintha remegne.
- Nem kell elrejtened - suttogom.
- De el kell - vet nekem ellent. - Néha úgy érzem magam, mintha én lennék a szörny, amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeiket és...
- Gyönyörű vagy.
Elakad a szava és meredten figyeli az arcomat, amit nem tudom, mennyire láthat félhomályban. De nem tétlenkedek és közelebb húzom magam hozzá, hogy belemosolyogjak a reszkető szájába.
- Gyönyörű vagy, Loki. 

az isten, aki hozzám nőtt.

i have to get off this planet. 

az isten, aki hozzám nőtt.

"Fáradtan dobja le magáról a néhol koszos, több helyes véres ruhadarabokat és trehány módon otthagyja a szoba közepén, mert a fejében már a forró zuhany selymes gondolata játszik. Nem mintha szeretné a meleget, sokkal jobban preferálja a hűvös érintéseket, de néha muszáj kivételt tegyen. Megfáradt testének minden sajgó izma megváltásért könyörög, a vállában olyan görcs van, hogy nem hiszi, hogy ez mostanában el fognak tűnni, de egy próbát megér az egész. Meztelenül lép be a fürdőszobába, talpa halkan csattog a padlón, egyenesen megy a célja felé. Mindig barack illata van - mondja neki Ő, és ha már megszerettette vele ezt a fajta aromát, nem fog egykönnyen lemondani róla. Immár tisztán, ellazultan és fáradtan visszalibben a szobába, bódító gőzt engedve a fehér falak közé. Amikor végighordozza acélszürke szemeit a környezetén, rendet talál. Halványpiros ajkain játékos mosoly húzódik, az elméjében mintha felkapcsolták volna a villanyt, és máris motivációt érez, hogy bugyit és pólót húzzon, majd a papucsába bújva átsétáljon a konyhájába. 

És ott van Ő. Magas, szikár alak rajzolódik ki a kislámpának köszönhető félhomályban, ahogy a férfi a nem evilági bőrruhájában támaszkodik a konyhapultnak, és mivel valószínűleg sejtette, nem is, tudta, hogy úgyis kijön, felé van fordulva. Félhosszú, hollófekete haja egybeolvad a sötétséggel, ám szikrázó, méregzöld szemei veszélyesen villognak, ahogy végignéz az előtte álló törékeny nőalakon. 

A nő, aki előtte áll, most a legkevésbé se látszik orgyilkosnak. Minden pulzusában emberinek, halandónak tűnik (mert egyébként az is, oly' egyszerűen el lehetne pusztítani, és hiába nem tenné meg soha, valahol belül ég a vágytól, hogy elvágja a torkát), nem is gondolna rá senki, hogy mekkora erő lakozik benne. Ő maga, ő, aki isten is beleesett ebbe a csapdába az elején. És mi tagadás, a mai napig is a nő béklyói között vergődik. 

Ha megkérdeznék a férfit, hogy miért jár le ennyi semmirekellő ember közé, csak, hogy vele találkozhasson, valószínűleg nem válaszolna rá. Őszintén, fogalma sincs. Kismilliószor feltette már a kérdést, és mégsem képes bevallani magának az igazságot. Nem beszélhetünk arról, hogy ők ketten az első pillantástól el lennének ragadtatva a másiktól, mert nem - hosszas harc és mély, zsigeri gyűlölet kötötte össze őket először; ott szúrták hátba a másikat, ahol csak tudták. 

És a férfi, és a női is tudta, hogy a másik tüzes ölelésében fognak elégni éjszaka, meghosszabbítva ezzel az egymásnak okozott gyötrődés kellemesen elreppenő másodperceit."

"A bilincsek leverője" - ezzel a kifejezéssel illették őt olyan különböző népek, akik közé el kellett vegyülnie élete során. Huszonhárom éves, megannyi emberért küzdött, és még több életet mentett meg. Méltatlan vezetőket végzett ki, diktátorokat taszított enyészetbe, és mégis... Freya Lilianne Archer soha életében nem találkozott még olyan makacsul idegesítő lénnyel, mint a Csínyek Istene. Valójában minden egyes reggel, amikor mellette találja magát és végignézi a darabos ébredését, a reggeli affektálását rádöbben, hogy mennyire egyszerű lenne az élete, ha a férfit egyszerűen kitenné az ajtó elé, ki az életéből. Amikor az nyüszög, mert megégeti a nyelvét a frissen kész kávéval, amikor nincs elég gyorsan előtte a meglepően ízletes midgardi reggelije és amikor képtelen beállítani megfelelő hőmérsékletűre a zuhanyt, mert nem ért hozzá. Ez Freya reggeli rituáléja - első sorból tekintheti meg a szeretőjének szánalmasan gyerekes mutatványait, és amíg egyikőjüknek nem akad valami halaszthatatlan dolga, "élvezik" egymás társaságát. Nem mintha bánná; büszkén állíthatja, hogy volt ideje és türelme is kitanulni ezeket a kirohanásokat és a maga furcsa, emberi szlengjével olykor jól be is szól a Hazugságok (főleg önjelölt) hercegének. 

És mégis...
Amikor Loki, a szétfeküdt, kócos hajával ásít az egyik széken, és tagadhatatlanul elengedve magát próbálja kirázni magából az álmosság utolsó megmaradt cseppjeit, majd ránéz, a homályosan látó szemeivel és minden szó nélkül felé nyúl, Freya elmosolyodik. Elfogadja a hűvös kezet, hagyja közelebb húzni magát és élvezi a derekába mélyedő ujjakat. Miközben az ő személyes istene forró csókokkal borítja el a szája minden szegmensét, a reggeli napsugarak tengerében lebegő porcsillámok játékosan térnek ki a kapkodó kezek mozdulatai elől. 

paletta | IV. - csokoládébarna |

♫

Nem zavarna amúgy, hogy átmenetileg vannak rajtam kívül a szobában. Nem mintha különösen sok időt töltenék ott, a szabad ég alatt szívesebben időzök, de akkor akár órákat is. Most mégsem veszem jó szemmel, hogy az újoncunk nálam ragadt, míg használható állapotba nem pofozzák a szobáját. Saját, nagyszabású tervre készülök, és ennek a kidolgozásához nyugalom kell és zavartalan csend. Egyébként nem szólal meg, mikor látja, hogy mély munkában vagyok, csak amikor óránként egyszer kinyújtózom próbál érdeklődni. Alap dolgokról. És nem azért vagyok vele végtelenül egyhangú, mert a személyisége zavarna, hanem, mert nem vagyok beszélgetős kedvemben. Egy idő után megérti. Én pedig bocsánatot kérek, átveszem a küldetésre szánt ruhámat -kivételesen az Akatsuki feltűnő köpenye és sapkája most kimarad- és egyszerűen felé fordulok. 

- Szeretném, ha a többiek nem tudnának az eltűnésemről - tisztázom le nyersen és röviden. - Szóval legyél szíves nem kötni az orrukra. Reggelre itt leszek - "köszönök" el, majd ugrok ki az ablakon. Kora este van, minden majdnem tökéletesen rajzolódik ki előttem. Pont ideális időpont a felszívódásomra is. Ilyenkor szoktam elmenekülni a világ elől, mert ebben az időszakban a legnagyobb a felfordulás, így még csak nem is lesz furcsa, miért nem dugom ki az orrom a szobából, vagy éppen mi okból tűntem el a közelben lévő erdő sűrű lombjai között. 

Persze, eszem ágában sincsen lefeküdni valamelyik szimpatikus ágra pihenni, hanem Konoha felé veszem az irányt. Alap tempóban nem túl rövid út, de én nem véletlenül lustálkodtam ma egész nap, valamint a chakrakészletemet is kíméltem, hogy meghajtsam kicsit a tempót. Ahogy haladok, egyre sötétebb lesz, a látásom minősége kimondottan javul, a levegő hűvösödik, a hangok felerősödnek. Egy lélek sincs rajtam kívül, és ha jól időzítek, a faluba is gond nélkül bejutok. 

Éjfélkor van őrségváltás. A két jómadár ilyenkor kivesézi az egész napját, pont elég időt biztosítva nekem, hogy egyszerűen besurranjak a hatalmas falak közé. Minden kihalt és békés, a lámpák majdnem mindenhol lekapcsolva, így kicsit fellélegezhetek. 

A családom mindig is szerette a csicsát és a feltűnést. Így a kerületünk olyan, mintha egy ízlésficamos kislány díszítette volna fel és így évekkel később is hányingerem van tőle. Ha nem tudnám, hogy hangos, biztos belekarcolnék a fémlemezbe, amin a családnév virít, nem mintha nem tudná bárki, aki erre téved, hogy milyen élettelen sznobok laknak erre. 

Itt már nehezebb dolgom van a besurranással. A mi őreink jóval éberebbek, nem csoda, anyám maga fejeztetné le őket, ha nem így lenne. De ha tizenkét éves koromban ki-be jártam anélkül, hogy ez a két mamlasz bármit is észrevett volna, akkor most is sikerülnie kell. Ezért lehetséges, hogy büszke mosollyal sétálok végig a bársony vörös szőnyegen, ami szerintem teljesen felesleges egy sima folyosóra, de szerintük nem. A nővérem szobája előtt megállok és rásimítom a kezem az ajtajára. Elsuttogom a jutsut, amit borzasztóan ritkán használok, mert túlságosan pusztító hatású. Amikor belépek a helyiségbe, minden tiszta jég, a leheletem is meglátszik a levegőben. A testvérem maga is megfagyva fekszik az ágyon, így nem késlekedhetek, mert ha így marad, abba belehal. A kezéről lassan lemászik a fagy, én pedig az egyik ujját egy gyors, kíméletes mozdulattal levágom. 

Nem vagyok jó a gyógyító jutsukban, így nemes egyszerűséggel egy világbéna kötés kerül rá, majd feloldom a jutsut. A fájdalomtól tér magához, de mielőtt elkezdene sikítani, vagy egyáltalán felismerne, nemes egyszerűséggel úgy ütöm meg, hogy eszméletét veszítse. 

Egy zsepiben fogom meg az ujjat, hogy elhagyva a helyiséget egy másikat keressek fel, ahová a zsákmány és némi vér segítségével játszi könnyedséggel bejutok. A dolgom innentől hihetetlenül egyszerű - előkaparni azokat az ősrégi tekercseket, amelyek a családunk múltját őrzik. Mert igen. Van klánképességem, de a mai napig nem tudom használni. Rá akarok jönni, hogy miképpen tudnám üzembe helyezni, de ez egyedül, hasracsapás szerűen nem megy. Ezért kell az a sok-sok tekercs, amit most ráerősítek az övemre. Ahogy kutakodok, beütöm a kezem valami sokkal keményebbe. Egy vasláda, viszont valami jutsuval lehet lezárva, ugyanis akárhogy feszegetem, nem bírom felnyitni.
Hirtelen hasít a levegőbe a halk sikoly, én pedig azonnal felismerem a húgom hangját. Pánikba esek, beletuszakolom a hátizsákomba a ládát. Kirohanok a folyosóra és kiugrom az első ablakon ami szembe jön velem. Nem szeretem ezt az irányt, mert a temetőbe vezet, de most nincs más választásom, mint azon is átrohanni. Ahogy futok, megakad a szemem valamin. A sír friss, agyon van díszítve, ahogy az a családtól várható. A világító, arany betűkkel pedig a bátyám neve van belevésve a kőbe.

Csapzottan és fáradtan érek vissza Amegakurébe. Az út közepén elkapott az eső, szóval marhára nincs jó kedvem. Mikor visszajutok a szobámba, csend van, a lány már alszik. Irigylem érte. A zsákmányomat elpakolom a szekrényembe, utána egyszerűen elmegyek zuhanyozni. A forró víz nem esik jól a fájdalomtól pulzáló, égő szememnek, de a testemet kicsit felmelegíti a hideg után. Félig törölközök csak meg, pizsamát veszek fel, és ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszok is.
Mikor újra magamhoz térek, már beszökik a nap sugara a két sötétítő között. Nyögve ránézek az órára, ami délután négyet mutat, és már igazán meg sem lepődök. Kinyújtózom, nagy nehezen összeszedem magam. Lezuhanyzok, és mivel a nap további részében sem tervezek semmit se csinálni, ezért egy egyszerű pamutnadrágot húzok, és egy testhez simuló garbót. Ásítozva lépkedek a konyha felé, ahonnan eszeveszett, visítós röhögés hallatszik ki. Ahogy belépek, elém tárul a jelenet, ahogy Hidan lefogja Daidarát, de úgy, hogy éppen rajta ül, közben Sasori valami jutsut aktivál, aminek hatására drótfonalak körbe szegény srác testét. Kisame erre fütyül és tapsol, a többiek csak forgatják a szemüket, az új lány pedig megszeppenve áll az asztal mellett.
- Áh, jókor jöttél - örül meg nekem Itachi csapattársa és a kezembe nyom egy csésze, friss, meleg kávét. - Ha nem jössz, felkeltettelek volna.
Megszólalnék, de nem hagyják.
- Most végignézheted, hogy az újoncunk hogyan püfföli ki Deidarából az egót. Jó kis műsor lesz - néz rám jelentőségteljesen Sasori.
Megvonom a vállam, ez nekem csak jó, és kiindulok az udvarra. Megannyi Akatsuki tag pedig vígan követ, a lánynak pedig megint nincs sok választási lehetősége, mert ha innentől nemet mond, az laza gyávaságnak és megfutamodásnak minősül a fiúk szemében.
- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet. Innentől Deidarának nem sok lehetősége van, innentől nyakig benne van a harcban, ami kialakul lassan köztük. Ami azonnal jó információ, hogy a lány is képes három elemmel bánni, bár mással, mint én. A nagyobb döbbenet az az, hogy amikor már mindketten kellően kifáradtak, megjelenik a szemében valami furcsa. Hasonló a sharinganhoz, mégis teljesen más, de a végeredmény ugyanaz: Deidara kikerekedett szemekkel térdre esik. Sasori keze pár pillanatra megáll a hátamon, én pedig ezt kihasználva állok fel, fordítok hátat és megyek vissza a főépületbe. 

paletta | III. - burgundi |

"Borongós félhomály borul a szobára, van valami megmagyarázhatatlanul erős feszültség a levegőben, amit érezve bárki azonnal a pokolhoz rendelné a taxit. Valahol, nem sokkal messzebb folyik az élet rendesen, ennek hatására megmagyarázhatatlan hangok, érthetetlen mondatfoszlányok szöknek be a gondosan bezárt ajtó alján lévő résen. Jóllehet, nem csak ez adja meg azt a kis fényt, ami besurran, de akár ez is lehetne. Nem is a sötétséggel van a legnagyobb baja az egyik, kényelmetlen székben ülő, fiatal lánynak, hanem az a két személy, aki rajta kívül még bent tartózkodik. Nem sokszor érzett ilyet - jóllehet, megkeményedett arcán nyoma sincs a pániknak, de sebesen dobog a szíve a torkában, és minden apró rezzenésre felfigyel, mert jól tudja: ennyi is kerülhet az életébe. Ámbár, nem úgy tűnik, mintha a magas, narancs hajú férfi bántani akarná, de a belőle áradó, tekintélyt parancsoló aura reakcióra készteti, amit sok erőfeszítésébe kerül elfojtani magában. A kék hajú nő se nyugtatja meg: olyan, mint egy porcelánbaba, mint egy királynő, sugárzik belőle a magabiztosság, és valami furcsa, talán sajnálat? 

Nem szorul rá, gondolja a lány magában. Jól tudja, hogy meg fogják ölni, csak azt nem érti, miért húzzák-halasztják ennyire. Aztán a férfi megszólal, kőkeményen közli vele a számára is egyértelmű helyzetet, majd fordulat áll be a szavaiban. De... Ha van de, akkor van remény is, de nem egészen biztos abban, amit hallott. 

- Megismételné? - kérdezi bizonytalanul, nőies, kissé gyenge hangja pedig egészen idegenül hat a feszültséggel telt levegőben. Nem csoda, órák óta nem jutott vízhez, a méreg pedig még csak most szivárog ki a testéből, tompa fáradtságot és fájdalmat hagyva maga után. 

Pain sóhajt, ő egy elég türelmes alkat, de most lenne ennél jobb dolga is. Fene se számított arra, hogy az Akatsuki két tagja pont abba a lányba botlik bele, akire neki jelenleg szüksége van, nem volt a helyzetre felkészülve, mert épp nagyobb szabású terveket dolgozott ki Konan társaságában.
- Az ajánlat egyszerű - kezdi elölről, alaposan lerövidítve a mondandóját. - Pontosan tudod, milyen helyzetben vagy. Innentől pedig két lehetséges, járható út vagy. Vagy igent mondasz az ajánlatomra, vagy megölünk. Az utóbbinak rém egyszerű oka van: már most többet tudsz, mint amennyit megengedhetek magunknak.
Látja a lányon a vívódást. Beharapja az alsóajkát, szinte imádnivaló a tépelődés, aminek szemtanúja lehet. Nagyon jó az érzelmek elfojtásában, ezt már most tudja, de nem elég jó, hogy átverje a Rinnengan csontig hatoló erejét.
Szóval úgy dönt, megadja a kegyelemdöfést:
- Amúgy sincs már mit vesztened, igaz?
Ezzel pedig int Konannak, hogy itt az ideje lefejteni a vékony testet a székhez préselő origami lapokat. A nő ránéz, majd feloldja a jutsut. A fiatal hölgy lehajtott fejjel mered a semmibe, de Pain már pontosan tudja, hogy ezt a csatát is ő nyerte. Mindig ő nyeri. Mert elég csak egy kicsit beletúrni az emberek életébe, hogy aztán aljas módon felhasználhassa őket a mocskos terveihez. Ő pedig egy jó ideje figyelteti ezt a lányt.
- Üdv az Akatsukiban, Tenshi Meake. "

Rosszkedvűen ülök az egyik épület szélén, lógatva a lábam a nagy büdös semmibe, miközben már legalább alsóneműig átáztam. Szeretem az esőt, szóval ez a tény egyáltalán nem zavar, de az sokkal inkább, hogy egy ismeretlen lány épp a szobámban ül, és fogalma sincs, mit tett éppen az életével. Ne értsen félre senki: szeretem az Akatsukit. De pontosan tudom, milyen tortúra volt, míg ez kialakult, hogy mennyit szenvedtem, értve ezt testi és lelki szempontból is, és őszintén, senkinek sem kívánom ezt, amíg van választása. Bár azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy a Mea-ként bemutatkozott, legújabb tagnak valószínűleg nem kínáltak sokat. Logikusan gondolkodva, ezen kívül neki a halál jutott volna, az pedig senkinek szem szimpatikus. Mindenesetre, nem volt kedvem egy légtérben lenni vele, társalogni olyan jelentéktelen dolgokról, hogy milyen élete volt eddig, mert egyrészt, nem számít, másrészt, nem érdekel.
Nem vagyok morcos, nem vagyok megsértődve. Nem haragszom senkire, rá pedig végképp nem. Mint mondtam, az elmúlás sosem szimpatikus választás.
- Mi lesz, ha leesel? - teszi fel mögöttem valaki a nagy kérdést, mire megvonom a vállam és hátra sem kell néznem, hogy tudjam, ki kontárkodott bele a gondolataimba.
- Gondolom, nem hagynál leesni - csúszok arrébb, hogy mellém férjen. - Pain minden bizonnyal feldarabolna, és egy hónapig a hűtőben tárolna, büntetés gyanánt.
Felnevet - mélyen, és idegesítően, ahogy az már tőle megszokható, és rá csap a combomra, amit akkor se vallanék be, hogy fáj, ha a torkomhoz szorítaná a kaszáját. 

- Félsz, hogy kitúrnak az "Akatsuki kicsi fénye" helyedről, Sátánka? - kötekedik, én pedig sóhajtok egy nagyot, mert gondoltam, hogy pont ő fogja felhozni ezt a hatalmas baromságot.
- Először is, nem ez a nevem... - kezdem, de ormótlan módon félbeszakít.
- Senkit se érdekel - köhögi két nevetés közben.
Valóban nem. A "Sátánka" megszólítás akkor ragadt rám, amikor az egyik Akatsukis először próbálta rajtam levezeti a felgyülemlett szexuális vágyait. Kifejezetten ijesztő tudok lenni, amikor valakinek sikerül istenesen felidegesítenie, és így ma már elég sokan így szólítgatnak a csapatban.
Watanabe Kayda - így mutatkoztam be, mikor idejöttem. Legjobb tudomásom szerint ez is a valódi nevem, bár ezzel kapcsolatban mindig voltak kétségeim. És nem csak nekem: nem hiába lettem klánörökös. A bátyám, Daisuke tizennyolc évesen kiházasodott, avagy, olyan nőt vett el, aki a szüleim szerint méltatlan lett volna a névhez, ezért kitagadták. megtiltották, hogy találkozzunk, amit persze rendszeresen megszegtem. Erősen kötődöm hozzá, a mai napig is, habár, lassan hat éve nem hallottam felőle. A nővéremmel és a húgommal nem ez a helyzet, Mikivel és Nishivel sosem volt jó a kapcsolatom. Valahogy sosem illettem közéjük, az pedig csak hab volt a tortán, amikor anyám bejelentette, hogy nekem szándékozza adni azt a vezetést, amire egyébként sosem vágytam.
Megrázom a fejem, hogy elsöpörjem a kellemetlen emlékeket. Konoha messzi, távoli hely már, nem csak fizikailag, hanem a lelkemben is. Nem vágyok haza, nem hiányzik senki és már jól vagyok. És ezért a srácoknak tartozom köszönettel.
Oldalra nézek, rá erre az idiótára, aki fütyörészik és a haját teljesen szétszedte az eső. 

- Mi van? - kérdezi a rá jellemző úri eleganciával, mire megvonom a vállam.
- Semmi. Gyere, te férfiak gyöngye, menjünk be, a végén megfázol - állok fel és nyújtom neki a kezem, amit vigyorogva elüt, hogy ne vicceljek már.
- Elég rendesen kikerülted a kérdésem - húzza fel inkább saját magát, és  így meg is van köztünk a több, mint egy fej magasságkülönbség.
- Nem félek, hogy kitúrnak a helyemről - tudom le a dolgot viszonylag egyszerűen, de kritikusan felhúzza a szemöldökét, mire megforgatom a szemem. - Ugyan már, Hidan. Lehet néha nem látszik, de elég magabiztosan állíthatom, hogy te is egészen megkedveltél, nem?
Felprüszköl, és átdobja a nehéz karját a vállamon. Tisztán látom az alakját, az arcát, nem csak azért, mert közel van, hanem, mert már lement a nap és végre javul a kép előttem. Mint amikor az embernek kitisztul a világ egy nehéz reggeli kelés után.
- Túl sokat gondolsz magadról, kicsilány - rázza a fejét. - Néha még mindig felszeletelnélek.
Megvonom a vállam, kilibbenek alóla, és megteszek két lépést, mielőtt egy apró mosollyal visszanéznék.
- De ne felejts el valamit - kezdem negédesen suttogva, amit épp csak nem mos el az eső. - Még soha nem szeleteltél fel. 

A következő rész tartalmából... 

"- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet..." 

paletta | II. - encián |

Nem vagyok az a fajta lány, aki különösebben élvezné a lusta hétköznapokat. Huzamosabb ideig biztosan nem, pedig most éppen ezt éltem át pár napig. Valamilyen szinten megértem, hiszen egy nagyobb akció hosszú előkészületeket kíván, ennek ellenére Deidara annyira be van sózva, mintha bármelyik pillanatban kijelenthetnénk, hogy azonnal indulunk. Elnéző mosollyal néztem végig az izgatottságát, én is így nézhettem ki az első nagyobb küldetésem előtt, persze csak magamban, mert azt kellett volna még, hogy kiengedjem és a többiekre zúdítsam ezt a minőségű érzelemlavinát.

Csináltam én mindent. Rengeteget edzettem - Kakuzu szerint van még mit csiszolni a védekezésemen, a közelharcban nem igazán vagyok otthon, vagyis, leütök én bárkit, aki idegesít, de ha meg kell védenem magam, azzal vannak gondok. Még abba is beleegyeztem, hogy Konan tanítson főzni, aminek katasztrofális végeredménye lett, mondjuk ki, egy kisebb ételmérgezés. A fegyveremet legalább háromszor újrafényeztem - az ominózus kaszát egyébként nyers változatban kaptam meg az egyik születésnapomon, elmondása szerint mindössze azért, hogy legyen valami normális cuccom is, amivel mondjuk megvédhetem magam, ha éppen el akarnának tenni láb alól. Becsültem az odafigyelését, ez nála már majdnem törődés kategória. Rögtön ezután Deidara és Sasori el is kobozta egy hétre, hogy "nekem méltóra" turbózzák a kinézetét, ami, mondanom sem kell, sikerült is. Cserébe segítettem nekik egy-két dologban, azt hiszem, ez így egész korrekt volt.

De a lényeg, hogy végre küldve lettünk valahova. Nem hangzott nagy durranásnak a fejvadászat, mármint, Kakuzu társaként millión vettem már részt, és még csak azt sem mondhatom, hogy kifejezetten új módszerekkel gyilkolta le az áldozatait, épp ezért lehet, hogy Hidan úgy fél éve az ilyen magánakciókra már nem kísér el minket. Mindenkinek jobb úgy, hogy félúton leadjuk egy épp odapottyantott kocsmába, hogy visszafelé összeszedjük az erősen illuminált valóját. A srácok azt gondolják Pain nem tud róla, szerintem igen, nagyon is, de van olyan okos, hogy belássa: ez a megoldás jobb, mintsem, hogy a két hímegyed rajtam keresztül szedje szét egymást.

Hidan bele is veti magát a féktelen ivásba, és csak azért nem aggódok az esetleges lemészárlásáért, mert ezt a helyet aligha ismerik a Konohaiak, vagy bármelyik más nemzet, ami a mai világban még próbál "jóként" működni. Az ember azt hinné, hogy mennyire unalmas csendben végigmenni egy úton, de nem az, kifejezetten kellemes. Egyébként is: elég rossz a látásom nappal. Ezt nem javítja szemüveg, nem segít rajta semmi, nem azt mondom, hogy megvakulok, de nehéz tájékozódni. Mindenesetre, témára visszatérve megtanultam a hallásommal tájékozódni, és abba nem fér bele a szüntelen beszéd, amit mondjuk a halhatatlan szokott leművelni mindig, mikor éppen nincs jobb dolga. Avagy, elég sokszor.

Talán ez az oka annak is, hogy nem talál halántékon a felém süvítő kunai, mert így még hamarabb megtorpanok, minthogy átugorjak arra az ágra, ami valószínűleg a halálom helye lett volna. Hagyom, hogy Kakuzu ugorjon abba az irányba, ahonnan a fegyver érkezett, én pedig megvárom, míg végez.

De nem végez. Hallom a harcot, pontosan tudom, mikor melyik technikát alkalmazza, de ennyit még sosem váratott, így végül úgy döntök, utána megyek. Az ellenfele nem számít rám, arra pedig végképp nem, hogy az ártatlan pocsolya, amibe belelép valójában az én technikám miatt van ott. Az is az én művem, hogy belefagy a lába, ő pedig összezavarodva kapkodja a fejét, hogy mit nem vett észre. Hát, engem, úgy fél méterre tőle, a jég pedig felkúszik egészen a vékony nyakáig.

Lány, a többi pedig nem érdekel, mert Itachi mellett megtanulja az ember, hogy ne nézzen felelőtlenül mások szemébe.

- Mi van veled, Kakuzu? - kérdezem halkan a kalap alól, a férfi pedig nem válaszol, valószínűleg ideges, mert már dobja is a shurikent, hogy elvágja a támadónk torkát, de egy másik hangosan összekoccan vele, és eltéríti az útból.

Már készülök az erősítésre, lépek kettőt hátra, mert ha itt maradok, azzal csak a társam hátráltatom, de nem más, mint Pain ugrik elénk, és néz végig a kialakult jeleneten. Le vagyok döbbenve.

- Nem ölhetitek meg - jelenti ki mély, öblös hangján, majd mielőtt a lány megszólalhatna, mérgezett tűt bök a nyakába, így pedig ájultan esne össze, ha nem tartaná a jutsum. - Fogjátok, és hozzátok. Ez most fontosabb, mint a fejvadászat.

Rossz érzésem van, miközben eltüntetem a jeget a már alaposan kihűlt lány körül. Amikor Kakuzu a vállára csapja, és elindul vele (jegyzem meg, morogva) vissza Amegakurébe, megpillantom a zsákmányunk nyakában lógó sunai pántot, és tisztázom magamban, hogy kizárt, hogy ez legyen a Kage, akinek az egyik démon lakik a testében. Ergo, más miatt kell az Akatsukinak.

És csak csendben reménykedem, hogy nem avatunk új tagot. 

paletta | I. - éj fekete |

Új Naruto fanfiction. Zene.

Anyám mindig azt mondta, hogy nem menekülhetek örökké a rám váró felelősségek elől. Hogy nem tehetek úgy, mintha a problémáim csupán beképzelt, sőt, sokkal inkább jelentéktelen porszemcsék lennének körülöttem. Vannak feladataim, amiket el kell végeznem, kötelességeim, amiknek eleget kell tennem, és a legjobb, ha mindenhez jó pofát vágok, mert egy citromba harapott arckifejezés senkinek sem vonzó. Fásult rezignáltsággal vettem minden ilyen kisebb, nagyobb kioktatást, nyolc éves koromra betéve fújtam az egész hegyi beszédet, sőt, a közepétől kábé azzal szórakoztattam magam, hogy elkezdtem az elmémben visszafelé kántálni. Helyesbítek, csak akkor, ha nem kötötte le éppen valami olyan magasröptű gondolat az agytekervényeimet, hogy vajon az újszülötteknek minek kell zseb a ruhájukra? Mit tesznek oda? Az irataikat?
Szóval, ezzel telt egy átlagos hetem még átlagosabb kezdete. Mire kiértem a szobából, elfelejtettem a felét, mikor már az utcán sétáltam pedig a másikat. Sokkal jobban lekötött, hogy a barátaimmal legyek, mint minden más gyereket. Teljesen átlagos voltam - fogalmam sem volt, minek kell halálig piszkálni.
Körülbelül tizennégy éves koromra untam meg. Alapvetően elég random dolgokat csináltam, hirtelen felindulásból cselekedtem, hiszen a forró fejűségemet az anyámtól örököltem. Összepakoltam és elmentem. Csak úgy... Teljesen egyszerűen kisétáltam a faluból és soha többé nem néztem vissza. Ezt a jó szokásomat a mai napig megtartottam - még akkor is, ha ez lassan megtörni látszik. Nem tudtam, merre megyek, hogy hol fogok aludni, hogy nem-e halok éhen, és jelzem, éjszaka legkellősebb közepe volt. Semmi más nem volt nálam, csak néhány kunai és shuriken. Forrófejűségről beszéltünk az éppen, nem?
Amit a legjobban sajnálok, hogy soha nem értem el a chunin és a jounin szintet. Kisame rendszerint körberöhög, amikor éppen eszébe jut, hogy geninnek számítok, én pedig ráhagyom, had legyen pár boldog másodperce. Ha máshogy csinálnám, valószínűleg ANBU-nak állnék, de azt hiszem, missing ninj-ként nem igazán kéne hamis ábrándokat kergetnem.
Szóval, Orochimaru talált meg. A rá jellemző brutális perverziója arra késztette, hogy ne hagyjon elrohadni a fa tövében, magához vett, hogy sajátjaként neveljen fel. Nem mintha szeretet fűzte volna hozzám - egyszerűen vonzó volt számára a klánképességem és, hogy képes vagyok három elemmel is bánni. Amiben szerintem nincs semmi különleges, ha valaki azt akar látni, nézze meg Hatake Kakashit, az az ember nem semmi, én pedig én vagyok. Lépjünk tovább.
Elég sok mindent köszönhetek neki. Például, hogy egy mély kötődésem a kígyók iránt megszületett, vagy, hogy kerített nekem embereket, akik megtanítottak a jég elem használatára.
Nem vagyok az a fajta, aki huzamosabb ideig eltűri, ha valami egyszerűen csak szar, így mikor tizennyolc éves lettem, és Orochimaru bevonszolta a búvóhelyre az akkor még tizennégy éves Uchiha Sasukét, úgy döntöttem, én ezt a műsort nem nézem végig. Nem volt csetepaté - a férfi minden rossz szó nélkül elengedett. Pár pecsétet adott oda, egy csókot a homlokomra és az információt, hogy menjek Amegakuréba.
Elmentem. Életem legjobb döntése volt, mert Pain már várt rám, talán. Soha nem tudom meg. Csak arra emlékszem, hogy elfogott egy soha nem tapasztalt rettegés, amikor megláttam a magas, piercingekkel teletűzdelt alakot, aki a nevemen szólított és behívott egy furcsán sötét épületbe. Folytam az árral, mint az addigi egész életemben. Orochimarunál már megtanultam, hogy kell uralkodni a feltörekvő érzéseken, hogyan kell elnyomni azt, ami általában egyértelműen látszik, csak az őrülten verő szívverésemmel nem tudtam mit kezdeni.
De nem történt semmi. A férfi kérdezett párat, hümmögött és átadott egy fekete alapon vörös felhős köpenyt, és egy apró, fehér alapon fekete írásos gyűrűt, amin a kígyó (蛇) kanjija köszönt vissza rám. A volt mesterem tiszteletére elfoglalta méltó helyét a bal kisujjamon.
És hogy mi jött azután? Kemény, brutális harc. Legfőképpen önmagammal és a képességeimmel, a második legnagyobb feladat pedig a többi Akatsuki tag tiszteletének kihívása és önmagam elfogadtatása lett. Idő kellett hozzá és türelem. Elviselni a lenéző tekinteteket, a hátba szúrásokat, az apró, pikért megszólalásokat. Nem hibáztatom őket, Konohából jöttem, klánörökös voltam, ráadásul nő, alacsony és viszonylag törékeny alkat. Aztán minden megnyugodott körülöttem - rengeteget köszönhetek Konan anyáskodó törődésének, Pain fél szemének, ami mindig leste, bármi bajom is volt és Deidarának, aki szintén fiatalságának köszönhetően hasonló problémákkal küzdött, mint én.
Csaknem két év telt el. Azt hiszem, erősebb és magabiztosabb vagyok, mint valaha, ami pedig a csapattársaimnak köszönhetem. Mikor beosztottak Hidan és Kakuzu mellé, kitört a fejemben a káosz. A két legnehezebb személyiséget kaptam magam mellé, és mindkettőtől féltem. Kellett pár küldetés, mire megtaláltam a helyem és nem tudom, mikor kezdtem Kakuzura mentorként, pártfogóként és már majdhogynem bátyként tekinteni, de még nagyobb kérdés, hogy a férfi mikor fogadott el annyira, hogy mindezt engedje nekem. Sose mondta, hogy különösebben kedvelne, nem aggódta magát halálra értem, de tudom, hogy figyelte minden mozdulatomat harcok közben. Aztán csak elégedetten megpaskolta a fejem, hogy nem is voltam olyan vészes.
Ma már bármelyik seggfej elé oda tudok állni, hogy szórakoztasson, és megteszik, úgy kezelnek, mint bárki mást közölünk, ez pedig boldoggá tesz. Soha nem éreztem magam még annyira otthon, mint itt, és nem akartam, hogy ennek bármikor is vége legyen.
De ez lehetetlennek bizonyult. Mert Amegakure fölött sötét felhők gyülekeztek, ahogy a Negyedik Shinobi háború előszele végigsöpört mindenen, Pain pedig bejelentette, hogy elég volt a fejvadászatból - itt az ideje, hogy valami nagyobb kaliberű feladatot kapjunk.