paletta | IV. - csokoládébarna |

♫

Nem zavarna amúgy, hogy átmenetileg vannak rajtam kívül a szobában. Nem mintha különösen sok időt töltenék ott, a szabad ég alatt szívesebben időzök, de akkor akár órákat is. Most mégsem veszem jó szemmel, hogy az újoncunk nálam ragadt, míg használható állapotba nem pofozzák a szobáját. Saját, nagyszabású tervre készülök, és ennek a kidolgozásához nyugalom kell és zavartalan csend. Egyébként nem szólal meg, mikor látja, hogy mély munkában vagyok, csak amikor óránként egyszer kinyújtózom próbál érdeklődni. Alap dolgokról. És nem azért vagyok vele végtelenül egyhangú, mert a személyisége zavarna, hanem, mert nem vagyok beszélgetős kedvemben. Egy idő után megérti. Én pedig bocsánatot kérek, átveszem a küldetésre szánt ruhámat -kivételesen az Akatsuki feltűnő köpenye és sapkája most kimarad- és egyszerűen felé fordulok. 

- Szeretném, ha a többiek nem tudnának az eltűnésemről - tisztázom le nyersen és röviden. - Szóval legyél szíves nem kötni az orrukra. Reggelre itt leszek - "köszönök" el, majd ugrok ki az ablakon. Kora este van, minden majdnem tökéletesen rajzolódik ki előttem. Pont ideális időpont a felszívódásomra is. Ilyenkor szoktam elmenekülni a világ elől, mert ebben az időszakban a legnagyobb a felfordulás, így még csak nem is lesz furcsa, miért nem dugom ki az orrom a szobából, vagy éppen mi okból tűntem el a közelben lévő erdő sűrű lombjai között. 

Persze, eszem ágában sincsen lefeküdni valamelyik szimpatikus ágra pihenni, hanem Konoha felé veszem az irányt. Alap tempóban nem túl rövid út, de én nem véletlenül lustálkodtam ma egész nap, valamint a chakrakészletemet is kíméltem, hogy meghajtsam kicsit a tempót. Ahogy haladok, egyre sötétebb lesz, a látásom minősége kimondottan javul, a levegő hűvösödik, a hangok felerősödnek. Egy lélek sincs rajtam kívül, és ha jól időzítek, a faluba is gond nélkül bejutok. 

Éjfélkor van őrségváltás. A két jómadár ilyenkor kivesézi az egész napját, pont elég időt biztosítva nekem, hogy egyszerűen besurranjak a hatalmas falak közé. Minden kihalt és békés, a lámpák majdnem mindenhol lekapcsolva, így kicsit fellélegezhetek. 

A családom mindig is szerette a csicsát és a feltűnést. Így a kerületünk olyan, mintha egy ízlésficamos kislány díszítette volna fel és így évekkel később is hányingerem van tőle. Ha nem tudnám, hogy hangos, biztos belekarcolnék a fémlemezbe, amin a családnév virít, nem mintha nem tudná bárki, aki erre téved, hogy milyen élettelen sznobok laknak erre. 

Itt már nehezebb dolgom van a besurranással. A mi őreink jóval éberebbek, nem csoda, anyám maga fejeztetné le őket, ha nem így lenne. De ha tizenkét éves koromban ki-be jártam anélkül, hogy ez a két mamlasz bármit is észrevett volna, akkor most is sikerülnie kell. Ezért lehetséges, hogy büszke mosollyal sétálok végig a bársony vörös szőnyegen, ami szerintem teljesen felesleges egy sima folyosóra, de szerintük nem. A nővérem szobája előtt megállok és rásimítom a kezem az ajtajára. Elsuttogom a jutsut, amit borzasztóan ritkán használok, mert túlságosan pusztító hatású. Amikor belépek a helyiségbe, minden tiszta jég, a leheletem is meglátszik a levegőben. A testvérem maga is megfagyva fekszik az ágyon, így nem késlekedhetek, mert ha így marad, abba belehal. A kezéről lassan lemászik a fagy, én pedig az egyik ujját egy gyors, kíméletes mozdulattal levágom. 

Nem vagyok jó a gyógyító jutsukban, így nemes egyszerűséggel egy világbéna kötés kerül rá, majd feloldom a jutsut. A fájdalomtól tér magához, de mielőtt elkezdene sikítani, vagy egyáltalán felismerne, nemes egyszerűséggel úgy ütöm meg, hogy eszméletét veszítse. 

Egy zsepiben fogom meg az ujjat, hogy elhagyva a helyiséget egy másikat keressek fel, ahová a zsákmány és némi vér segítségével játszi könnyedséggel bejutok. A dolgom innentől hihetetlenül egyszerű - előkaparni azokat az ősrégi tekercseket, amelyek a családunk múltját őrzik. Mert igen. Van klánképességem, de a mai napig nem tudom használni. Rá akarok jönni, hogy miképpen tudnám üzembe helyezni, de ez egyedül, hasracsapás szerűen nem megy. Ezért kell az a sok-sok tekercs, amit most ráerősítek az övemre. Ahogy kutakodok, beütöm a kezem valami sokkal keményebbe. Egy vasláda, viszont valami jutsuval lehet lezárva, ugyanis akárhogy feszegetem, nem bírom felnyitni.
Hirtelen hasít a levegőbe a halk sikoly, én pedig azonnal felismerem a húgom hangját. Pánikba esek, beletuszakolom a hátizsákomba a ládát. Kirohanok a folyosóra és kiugrom az első ablakon ami szembe jön velem. Nem szeretem ezt az irányt, mert a temetőbe vezet, de most nincs más választásom, mint azon is átrohanni. Ahogy futok, megakad a szemem valamin. A sír friss, agyon van díszítve, ahogy az a családtól várható. A világító, arany betűkkel pedig a bátyám neve van belevésve a kőbe.

Csapzottan és fáradtan érek vissza Amegakurébe. Az út közepén elkapott az eső, szóval marhára nincs jó kedvem. Mikor visszajutok a szobámba, csend van, a lány már alszik. Irigylem érte. A zsákmányomat elpakolom a szekrényembe, utána egyszerűen elmegyek zuhanyozni. A forró víz nem esik jól a fájdalomtól pulzáló, égő szememnek, de a testemet kicsit felmelegíti a hideg után. Félig törölközök csak meg, pizsamát veszek fel, és ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszok is.
Mikor újra magamhoz térek, már beszökik a nap sugara a két sötétítő között. Nyögve ránézek az órára, ami délután négyet mutat, és már igazán meg sem lepődök. Kinyújtózom, nagy nehezen összeszedem magam. Lezuhanyzok, és mivel a nap további részében sem tervezek semmit se csinálni, ezért egy egyszerű pamutnadrágot húzok, és egy testhez simuló garbót. Ásítozva lépkedek a konyha felé, ahonnan eszeveszett, visítós röhögés hallatszik ki. Ahogy belépek, elém tárul a jelenet, ahogy Hidan lefogja Daidarát, de úgy, hogy éppen rajta ül, közben Sasori valami jutsut aktivál, aminek hatására drótfonalak körbe szegény srác testét. Kisame erre fütyül és tapsol, a többiek csak forgatják a szemüket, az új lány pedig megszeppenve áll az asztal mellett.
- Áh, jókor jöttél - örül meg nekem Itachi csapattársa és a kezembe nyom egy csésze, friss, meleg kávét. - Ha nem jössz, felkeltettelek volna.
Megszólalnék, de nem hagyják.
- Most végignézheted, hogy az újoncunk hogyan püfföli ki Deidarából az egót. Jó kis műsor lesz - néz rám jelentőségteljesen Sasori.
Megvonom a vállam, ez nekem csak jó, és kiindulok az udvarra. Megannyi Akatsuki tag pedig vígan követ, a lánynak pedig megint nincs sok választási lehetősége, mert ha innentől nemet mond, az laza gyávaságnak és megfutamodásnak minősül a fiúk szemében.
- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet. Innentől Deidarának nem sok lehetősége van, innentől nyakig benne van a harcban, ami kialakul lassan köztük. Ami azonnal jó információ, hogy a lány is képes három elemmel bánni, bár mással, mint én. A nagyobb döbbenet az az, hogy amikor már mindketten kellően kifáradtak, megjelenik a szemében valami furcsa. Hasonló a sharinganhoz, mégis teljesen más, de a végeredmény ugyanaz: Deidara kikerekedett szemekkel térdre esik. Sasori keze pár pillanatra megáll a hátamon, én pedig ezt kihasználva állok fel, fordítok hátat és megyek vissza a főépületbe.