Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Tizedik szirom/
"Azóta még a múló éjszakák
is szerethetővé váltak
és a bizalom tengerében
lélegezni is elfelejtettem.
A mély álmodás előtt már
csak a melegség maradt,
Az elválás szépségében
ott a büszkeség undort keltő csókja"
- Nocsak, nocsak, felfedi előttem a gyenge énjét?
Felháborodottan távolodom el tőle, szemeim gyűlölettől égnek. Mit is vártam? Mégis csak egy démon. Nagyot sóhajtok, még mielőtt ismét olyat mondanék, vagy tennék, amit megbánok. Hirtelen vágódik ki az ajtó, ijedten ugrok egyet, amin Sebastian jóízűen kuncog. Gyilkos tekintettel meredek rá, majd a betoppanó Lau, Ran-Mao párosra. Csak tudnám, hogy az ópium kereskedő miért hiszi azt, hogy az emberek boldogak, ha látják…
- Lord Lau, Ran-Mao-kisasszony, nem számítottunk a megjelenésükre – mondja ki helyettem a szavakat a komornyikom. – Már vannak nálunk vendégségben, és…
- Nem vendégségbe jöttünk – szakítja félbe a férfi, ami Sebastiannak nem igazán tetszik. Rajtam a sor, hogy kuncogjak. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy álltok a gyilkosságokkal kapcsolatban?
Nem válaszoltam azonnal. Hisz milyen dolog lenne azt mondani, hogy sehogy? Nem méltó egy Phantomhivehoz.
- Haladgatunk – válaszolom végül, és kinézek az ablakon. Valaki London utcáin épp gyilkolászik és nekem fogalmam sincs, hogy ki. Mélyen az alsóajkamba harapok, érzem a fémes ízt a számban. Ránézek a gyűrűmre, majd felé hajolva hagyom, hogy egy bíboros csepp az égszín kőre csöppenjen.
Egyedül sétálgatva rátör az emberre egy érzés, ami képes arra, hogy csak úgy spontán megölje azt a személyt. Nem kellemes, sőt, kimondottan fájdalmas, hisz még a kőszívű Nicole Phantomhive is haldoklik tőle. Azzal, hogy olyanná váltam, mint anno az öcsém volt, előztem magam mellől mindenkit. Senki se mer a közelembe jönni, engedély nélkül megszólalni. Félnek tőlem, a reakciómtól. Senkivel sem tudok beszélgetni. Elizabeth elmenekült előlem, amikor megismert. Ugyan egyszer-kétszer eljön, de csak a kényszer miatt. Sebastian mesélte, hogy egyszer azt mondta Paulának, hogy rosszabb vagyok, mint Ciel. Köszönöm szépen, nagyon jól esett. Belőlük is elég volt egy életre – ami az én esetemen nem lesz hosszú. Tizenhét éves fejjel még nincs férjem, nem járok bálokra, mint minden korombeli, gazdag nemeslány, nekem nincs udvarlóm. Az életem a sivatagnál is sivárabb. Látod, mit tettél velem, öcsi? Látod, mit tettél velem, Sebastian? Hogy miről is beszélek? A magányról.
Gyalog indulok el Londonba, hisz még van egy megoldatlan ügyem. Ne félj, Sebastian. Nem kell már sokat várnod.
(SEBASTIAN POV.)
- Mi az, hogy elment?!
- Nincs az ágyában. Az egész kastélyt átkutattuk már!
- Ezt nem hiszem el!
És azt sem, hogy egy halandó miatt aggódok! Hiába fognám arra, hogy csak a lelke kell, hazugság lenne. Mert most nem a miatt görcsölök, hogy nem lesz meg a várva várt vacsorám, hanem azon, hogy a ladymnek baja esik.
Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Tizenegyedik szirom/
"Édes, meleg, balsorsú csókoddal
töltsd meg színekkel, mintha ez lenne
az utolsó alkalom, hogy
a Hold ránk vetíti fényét."
„Utálom az alkoholizmust.”
Csak ez a gondolat járt a fejemben, amikor kikértem a vén kéjenctől az üveg sört. A pultos elmúlhatott már 50, de azért öntötte magába a habzó folyadékot. Azért nekem csak nem akarta kiadni addig, míg egy nehéz pénzes zsákot elé nem vágtam az asztalra. Nézett is nagyot a papus.
Elhessegetem a képeket a fejemből, hogy újonnan szerzett italomat szorongatva folytassam utam az utcákon. Az óra nemsoká éjfélt üt, és én még mindig nem lettem megtámadva a gyilkosom által. Még a végén túlélem az éjszakát! Na ne szórakozzanak már velem!
Kissé dühösebben szedem lábaimat, amikor éles fájdalom hasít a tarkómba. Elesek, és miután egy cuppanós csókot váltok a földdel, hátra vágom magam. Rossz ötlet. Ügyes vagy, Phantomhive! A következő kín már a hasamba jut, bármikor felismerném a penge hideg érintését. Gyorsan akar végezni velem, az elejétől kezdve ez lehetett a terve. Hogy felbosszantson, és meggondolatlanságot cselekedjek. És én belesétáltam a csapdába.
Elkeseredetten kapálózok, de az egésszel annyit érek el, hogy vérem jobban folyik ki a sebből. A férfire nézek, szemeim követelik a magyarázatot.
- Tudod… - kezdi halkan, közben élvezve a fájdalmamat. – Kegyetlen vagy. Annyiszor akartál kirúgni… nem gondolva arra, hogy a családomat tennéd tönkre. – Szemeim a döbbenettől elkerekednek egy pillanatra. – Igen, nekem van két gyermekem. Fogadok, hogy ezt sem tudtad.
- Ez még nem magyarázat a tetteidre, Lau! – sziszegem. – Miért gyilkoltál meg annyi ártatlant?!
Az ópiumkerekedő felnevet, gúnyosan.
- Mintha te más lennél. Igazából, semmi bajom veled, drága grófnőm – simít végig arcom vonalán. – Neked alapjáraton nem kellett volna megszületned.
Lendülne kezem arca felé, de erőm annyira elhagyott, hogy mozdulni sem bírok. Már szinte nem is érzem, ahogy Ran-Mao lassan végighúzza bennem a kést, csak hagyom. Miért tennék mást? Hisz…
- Tudja, bármilyen kegyetlen is a személy, akit utál, a gyilkosság sem megoldás. Főleg, ha a prédának van egy házőrzője.
A következő pillanatban a nő egy ház falának csapódik, Lau pedig néhány szemetes konténer közé. Egy erőtlen mosollyal nézek Sebastianra, az ÉN démonomra. Felé nyújtom a kezem, és ő lágyan fogja meg, csókot lehelve arra. A fény már olyan erős, hogy nem tudom kivenni lágy vonásait. Ez lenne a halál?
Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Tizenkettedik szirom/
"Még ha a végtelen sötétség el is rabol tőlem
Ne felejtsd el azokat a napok, amikor úgy éreztük,
a búcsú csak egy hazugság."
Egy szívdobbanás. Talán az enyém? Vagy a mellettem ülőé? Nem. Emlékszem arra, hogy neki nem dobogott a szíve. Még nekem sem sikerült megdobogtatni. Mégegy. Lassú, túlságosan lassú. Fáj a felsőtestem és valami meleg csurdogál ki testemből. Meg az arcomon is végigcsordul valami. Csak nem…? Ezt látnom kell. Nehezen nyitom ki szemem, hogy még utoljára emlékezetembe véssem angyalarcának minden szegletét. Egy csepp gyémánt fénylik arcán, majd egyre több. Kérdően nézek a karmazsinvörös szemekbe.
- Csak az eső – magyarázza mély hangján, és én már mindent értem. Bólintok, majd lenézek magamra. Vörös tenger borít be, majdnem felnevetek, hogy ilyen szituációban látom magam. De csak egy kis mosolyra futja tőlem, hisz inkább Őt nézem. Olyan szép. Büszkeségemet, amelyről olyan híres voltam, egy másodperc alatt eldobom magamtól, könyörgőn nézek a szemébe.
- Csókolj meg.
Szinte azonnal teljesíti kívánságom, ajkai lassan kóstolják meg az enyémet. Szememben könnyek gyűlnek, még jobban le akar csukódni szemhéjam, de nem engedek neki. Gyengén magamhoz ölelem, hogy érezzem hideg testét, és az ő márványszerű karjai is szorosabbra fonódnak. A hajamba túr, simogatja, ajkaimat még akkor sem engedi el, mikor levegőt akarnék venni. Nyelve fogva tartja az enyémet, lassú, lágy táncba hívja.
Búcsúcsókunk után a szemébe nézek ismét.
- Sebastian. A démonok lehetnek szerelmesek?
- Yes, my lady.
Aprót bólintok, nekem már nem is kell több. Hozzám hajol, ismét ajkaimra hajol, de nem csókol meg. Olyan, mintha lassan kiszívnák a lelkem, testem teljesen elernyed, majd beborít a jótékony sötétség.
