A Kiválasztott

Nem mondanám történetnek, de minden novellának lesz egy összekötő eleme. Ezért is sorozat.

Rivaille PoV.

Kérdően lesek fel az előttem terpeszkedő, önelégült Erwinre, és igyekszem megemészteni, amit hallottam. Nem elég, hogy most több száz újoncot aggatnak a nyakunkra, de még be is kell vennem egyet közülük az én elég nagyvonalú csapatomba. Petráék oda lesznek, Hanji főleg, de én nem tudok osztozni a lelkesedésembe. Belekortyolok a teámba, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a szőke ne érzékeljen semmit a bennem dúló viharból. Nevetséges az egész helyzet, had ne kelljen kifejtenem, mégis mennyire. Számomra pedig megalázó, hisz burkoltan le vagyunk gyengézve. Szerény személyemet hidegen hagyja ez is, mint minden, ami az erődemonstrálásba tartozik, de Auruo odalesz. Meg vissza is, azaz én szívom meg. Meg Petra is ki fog akadni, ezen biztos vagyok. A másik kettő van elég normális. 

Hátul összekulcsolt kezekkel lépek az ajtóhoz, hogy szigorúan végigmérjem a vizes tájat. Zuhog az eső, és remélem, nem is áll el egy hétig, hogy még véletlenül se kelljen időben kiválasztanom azt a szerencsétlent, aki velem fog dolgozni. Az ablaküvegen csurdogál a nedvesség, így csak homályosan látom a kint lévő alakot. Ez idióta, mit keres ott ilyen időben? Elég feltűnő jelenség, főleg a maga sötétvörös hajával. Ilyet sem láttam még errefelé. Teljesen megfeledkezem arról, hogy oda kéne figyelnem a parancsnokom pofázására, arra igyekszem inkább rájönni, van-e egyáltalán ilyen ember errefelé.

A kiképzőosztag vezetője egy fejbiccentéssel mutat az újoncok felé. Pontosabban, az erdő irányába, mert épp edzenek. Nekem így a legmegfelelőbb, felmérhetem mit tudnak. Nem olyan, mintha élesben menne a dolog, de Erwin hevesen tiltakozott, hogy kivigyük őket az óriáshad elé. Kár, úgy biztosabb lehettem volna a dolgomban. 

Rejtett ágakról figyeljük a Hanji által elnevezett "friss húsokat" és meg kell mondanom, jobbak, mint az eddigi csoport. Az első tíz már az erdő gyomrában van, ennyi idő alatt még egy Petráék sem végeztek, amikor anno kiválasztottam őket. Nekem viszont a legjobb kell, ez vitán felül van!Egy pillanatra gondolkodom csak el, de ez elég is, hogy majdnem elhalálozzam szívinfarktusban. Valami piros száguld el előttünk, hogy aztán kíméletlenül csapjon le a titán alakú fadeszkára. Mély, pontos vágással intézi el "ellenfelét", majd egy fásult pillantás után folytatja is útját a cél felé. De előtte még hátratekint, hogy a társai mennyire maradoztak le. Ahogy meglátja a hirtelen előrobbanó, csúnyán néző fiút, elvigyorodik, és megy is tovább. Megvillan a szemem, innen a szőke tudja, már választottam.

- Ő ki? - mutat az ismeretlen lány irányába Ewin, és pedig csak fél fülemet hegyezem, nehogy egész nap azzal szekáljon, hogy képes vagyok érzelemfélét kicsikarni magamból. Mert nem.

- Nicolette Lloydként mutatkozott be, majd elmondta, hogy ez csak álnév. A menőver-felszerelésében és harcban elsőosztályú, de nehezen lehet kiismerni. Érzelmileg labilis, előbb cselekszik, mielőtt gondolkodna, így nem a legjobb választás csapatba - adja az iformációkat a parancsnok, mire felszegem az állam. 

- Ő lesz az.

Az én Uchihám /Utolsó fejezet/

Lezárásként pedig a világ legszebb szerelmes számát ajánlom: Sweet November - It's not Goodby.:)

*lö Nichi*

A gitár a hóban landol, én pedig a fejem a térdemre hajtva hunyom le a szemem, hogy elszámoljak tízig, mielőtt megint baromságot csinálnék. Nem öltöztem túl melegen, ez is elősegíti azt, hogy elkezdjek remegni, mint a kocsonya. Itachi fáradtan sóhajt, látszólag nem igazán értékeli fogyatékosságomat, majd fenekével arrébb taszít, hogy le tudjon mellém csüccsenni a rönkre. Nincs elég hely kettőnknek rajta, így mindketten nyomorgunk, mint akiknek nincs is jobb dolguk. Egy ideig egyikünk sem szólal meg, egyrészt mert nekem a keserűség égeti a torkom, és félek, ha megszólalnék, minden erőlködésem ellenére helyben elbőgném magam. Az idősebb Uchiha halkan felsóhajt, és úgy dönt, ő márpedig szentbeszédet fog tartani. Repesek...
- Tudom, mit gondolsz - szólal meg a mély orgánummal, így hajlandó vagyok rá nézni. - Elárultnak érzed magad, mert Sasuke nem mondta ezt az egészet hamarabb, mert Amerikát választja helyetted. Azt hiszed, utálod őt, pedig ha utálnád, nem szenvednél itt. - Nem bírok tovább a szemébe meredni, makacsul kezdem szuggerálni a havat, miközben látásom egyre jobban homályosítják a keserű könnyek. - De hidd el, ő is épp olyan pocsékul érzi magát, mint te. Sosem hitt a távkapcsolatokban, talán ezért gyötri magát annyira. Sosem hitte, hogy szerelmes lesz, aztán jöttél te, akinek belenéznek a szemébe, és azt mondják, lelke sincs - nevet fel minden jókedv nélkül a férfi, így egy pillanatra én is elvigyorodom, hogy aztán az ajkamba harapva fojtsam el feltörni készülő sírásom. - Most pedig ott áll egyedül a reptéren és azon gondolkodik, vajon jól dönt-e. 
Hatalmas erővel rugaszkodom el a földtől és teljes sebességgel kezdek el rohanni a reptér felé. Nem figyelem, kiket lökök fel, és hogy a fenékre esett egyedek milyen mélyre kívánnak fel anyám lyukában, csak rohantam, miközben arcomat már teljesen ellepi a nedvesség. Hangosan zihálok, oldalam szúr, de mindez most nem a legfontosabb, amivel törődnöm kell. Lelki szemeim előtt megállíthatatlanul pörögnek le az együtt töltött pillanatok, még erősebbre zárva szívem körül az azt szorító markot, mikor cipőm végre a repülőtér padlóját éri. Hátrahajítom szememből az oda hullott tincseket, majd fellesek a táblára és szemeim rémülten kerekednek ki. Kerek öt percem van az indulásig, már biztos beszállt. Remény veszetten nyögök fel, hogy aztán folytassam a futást a kijelölt helyik. Nem érdekel, kit rúgok fel még mindig, a lényeg, hogy biztosítsam: én itt fogok várni, míg vissza nem tér Amerikából. Ha belegondolok, megint én rontottam el.
De megpillantom az égnek meredő fekete, kéken világító hajzuhatagot, és gondolkodás nélkül vetem magam utána, hogy aztán tétovázás nélkül szorítsam magamhoz az inggel fedett, széles mellkast és temessem arcom a háton található, kellemesen kemény izomrétegbe. Reszketetten sóhajtok fel, ahogy az édes illat az orromba csúszik, majd a puha kéz az enyémre kulcsolódik. Felém fordul, már a karjaiban is vagyok, és meglepetten hagyom, hogy azok a kívánatos ajkak végre rátaláljanak az enyémre.
- Egy év - suttogja, miután megszakította a túl édes játékot, és mélyen a szemembe néz, reménykedően. Szinte könyörög nekem azokkal a sötét íriszekkel, én pedig a kezembe veszem a hófehér arcot.
- Én itt leszek - mosolygok rá, majd elengedem. Még egyszer felcsillan a szeme, úgy, ahogy eddig csak én láttam, és immár mosolyogva lép be a vasmadárba.
Szívemben boldogság, de a szemem sír. Furcsa ezt a kettőt egyszerre érezni.
Várni foglak. Ha minden kötél szakad is, én várni foglak.

Vége

A különleges egy /oneshot/

Egy keserédes novella, Valentin nap alkalmából.:) Ajánlott zene: Taylor Swift: The story about us/Beyonce: Halo. Igen, mélységesen beteg vagyok, mert popot hallgatok.T-T

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Uchiha Sasuke egyszerűen utálta az egészet. Szerintem majdnem elájult, amikor kiderült, hogy két nőnemű egyénnel lesz egy csapatban, és ha ez nem lenne elég, az egyik árnyékként követte mindenhová, és majd megzavarodott érte. Na igen, a kapcsolatom Uchiha Sasukéval nekem sem indult felhőtlenül, talán gennin korunkban volt a legrosszabb a helyzet. Én, szerény személy szerint Kakashi-sensei-t sajnáltam a legjobban.

Hat évvel ezelőtt:

"- Na, gyerekek, mosolyt! - próbál belénk egy hangyafasznyi lelket önteni Kakashi, miközben elkeseredetten tekint hol rám, hol a magát Istennek képzelő, arrogáns Uchiha porontyra, hogy ugyan már, nem olyan nehéz kicsikarni magunkból egy mosolyt. Sakura ezt tökéletesen bizonyítja, sürög-forog a kamera előtt, miközben szerencsétlen fényképész szerintem elküld minket a picsába. De az öreg erőlködése nem sokat segít, ugyanolyan gyilkos szemmel méregetem a Feketeséget, mint eddig, ráadásul ő ugyanazzal a tekintettel próbál meggyilkolni. Ha az íriszeinkkel ölni lehetne, már mindketten feldobtuk volna a pacskert, ez kétségtelen. 

Pillanatokkal később éreztem meg a nehéz kezet a fejemen. Úgy tűnik, a sensei feladta és elfogadta a tényt, mégpedig, hogy engem és Sasukét tilos egy légtérben tartani huzamosabb ideig. Hacsak nem akar vért, beleket és egyéb finomságokat."

Ha emlékezetem nem csal -mégpedig nem szokott- akkor legelőször a chunnin vizsgán értem el, hogy egy csöppet tiszteljen. Sakura a harmadik fordulóbán búcsút intett, így ketten jutottunk tovább, és mindössze én és ő lettünk abban az évben magasabb szintű ninják. Akkor nézett először a szemembe. És akkor kapta meg az átokpecsétet.

Öt évvel ezelőtt:

"- Váááo, ez annyira baró! - ugrálom körbe a Jégkirályt, miközben lelkesen nyomogatom a bal válla alatt található pecsétet. A szemem jobban csillog, mint a csillagok éjszaka, és még az áldozat morgását is magasról, megfelelő szögből leszarom. Kiélem magam, de alaposan. Még az sem tántorít meg, hogy szerencsétlen épp a kórházban fekszik. Nemsoká robban, érzem.

És milyen igazam is volt! Fejem alatt hirtelen megérzem a puha párnát -hogy elkényeztetik már!-, a torkomon pedig az Ő meleg tenyerét. A másikkal mellettem támaszkodik, egy kósza pillanatig pedig megfordul a fejemben, milyen lehet azokat a tökéletesen telt ajkakat megcsókolni, a puha tapintását pedig máshol is érezni. A perverz fajtámat már! De nem, Ő épp próbál megfojtani. Marhajó!"

Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el az emlékek hatására, majd el is komorodom, ahogy felidézem, ezután mi is jött. Hát persze, Sasuke itt hagyta a falut. Itt hagyott engem, a barátait, Narutót, az életét. Két évvel ezelőtt láttam először.

Akkor:

"- Ha jobbra fordulsz, kijutsz. Siess, te vagy hozzá a legközelebb - hallom Naruto elkeseredett zihálását az apró adóvevőbe, mire dupla sebességre kapcsolok és szinte kivetem magam az épp beomló bejáratíven. Majdnem rám esik egy nagyra nőtt szikla, de végül nem. Csak a járatot zárta el teljesen. Hangtalanul pihegek, majd kikerekedett szemmel veszem tudomásul, hogy én majdnem itt haltam össze magam. Világfájdalmas sóhaj szalad ki a számon, majd nehezen felkaparom valóm az eddigi vízszintes helyzetből. 

Nem vagyok még rá készen, hogy hogy három év után lássam. Ez nem mehetne ilyen könnyen. Hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és felnézzek. Méghozzá nagyon fel. A földbe robbantott méretes lyuk szélén állva bámul engem szenvtelenül azokkal a hatalmas, éjfekete szemekkel, én pedig beleborzongok, pedig ilyen pillanat sokszor volt már az életben. Megváltozott. Felnőtt. Ez nem csak a külsején, de a hangján is érezhető, amivel a legnagyobb nyugodtsággal akar rávenni engem, hogy menjek vele.

Amikor pedig Naruto, Sakura, Sai és Kakashi a helyszínre értek, nem találtak senkit. Eltökélt szándékommá vált Sasukét végigkísérni az útján."

Mellette voltam. Amikor végzett Orochimaruval, Deidarával, majd Itachival. Engem külön avatott be abba, hogy mit akar tőle az a Tobi nevű fickó. Segítettem neki elintézni a Nyolcfarkút, a szemem láttára nőtt fel és fordítva. Egymásnak adtunk felejthetetlen pillanatokat. De sosem gondoltam rá úgy, mint akit valaha is szeretnék. Egy ideig. Aztán a vonzásból mindkettőnk számára kínnal teli szerelem lett.
Amikor kitört a háború, elvesztettem szem elől. Nem találtam rá újra, helyette a szöszi és a Haruno lány vettek észre. Nem tettem zsebre amit kaptam. A tüdőmet laposra szorították. 
Most pedig itt állok, megkövülten próbálom megemészteni a szavait, miszerint Ő akar lenni a Hokage. Valami megváltozott benne, de megmaradt. Mert a szemeivel még mindig a lelkemig hatol, ahogy rá néz. Azt várja, hogy segítsek neki, ahogy eddig is tettem. Én pedig megfogom a kezét, ahogy Sakuráét is, hogy együtt nézzünk szembe Obitóval és Madarával. Nagyon rossz ötlet...
Mindenki el van foglalva a saját kis harcával, míg nem fel nem nézek, hogy mi van a többiekkel. Én, és a hülye kíváncsiságom. Tökéletesen látom, ahogy a Feketeség szívébe vajként hatol a katana, és egy pillanatra a pulzusom is leáll. Az Uchiha teste a porba hullik, de még él, ezt innen is látom. Mindent magam mögött hagyva kezdek el rohanni felé, könnyfátyol homályosítja el a látásom, ennek ellenére minden rám támadó ellenfelet játszi könnyedséggel, könyörtelenül végzek ki. Végül elérek hozzá, pont amikor ismét elhanyatlik. Óvatosan veszem karjaim közé a kifáradt testet, feje az ölemben nyugszik, könnyeim pedig az arcát áztatják. A francba már... Sasuke... Alig bírom magam megtartani, hogy ne boruljak rá, pedig már kezd kihűlni. A chakráját sem érzem. A szeme még nyitva, tekintete az enyémbe fúrva, az utolsó pillanatait éli, ebben biztos vagyok. Tekintetével könyörög, én pedig sutba dobva minden önkontrollom, hajolok rá a véres ajkakra, hogy egy utolsó csókot váltsak azzal, aki képes volt engem rávenni arra, hogy szerelmes legyek. Én túlélem ezt a háborút, de ő nem fogja. Ugyanakkor, az álmát talán meg tudom valósítani. Megadva magam hagyom, hogy az emlékek lepörögjenek a szemem előtt. Pillanatok kettőnkből. 

Öt évvel később:

Egy rövid fekete hajú és szemű kisfiú rohan keresztül a házon, utána még egy, aki szakasztott olyan, mint az alig öt perccel idősebb bátyja. Felkapom a fejem, és lágyan elmosolyodom, és lentebb véve a gázon a tüzet, lefedem a főztömet, és kimegyek eléjük. Majdnem el is vesztem az egyensúlyom, ahogy egyszerre ölelnek át, de megsimogatom Sasuke és Itachi fejét. Mindketten négy évesek, vagyis, majdnem öt, apjuk halála után hét hónapra születtek. Semmi sem fájt eddig jobban a Feketeség halálánál, csak azt, hogy a fiai nem ismerhették az Őt. Az apjukat. 
- Mikor lesz kész a vacsora? - kérdezi csillogó szemekkel a fiatalabb, mire a bátyja bőszen bólogat. Nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel. 
- Tíz perc. Addig... - Kinézek az udvarunkban álló, hatalmas cseresznyefára. Értik a célzást, én kapok egy duplapuszit, ezek után kiszaladnak, hogy másszanak egy kicsit. Mosolyogva fordulok Sasuke fényképe felé, és tudom, hogy most boldog lenne. 

A lágy, tavaszi szellő táncra hívja a cseresznyevirág halvány rózsaszín szirmait, a kis családot pedig egy elkóborolt lélek figyeli távolról. 

Az én Uchihám /7.fejezet per egy/

*Lö Itachi*

Halkan dalolászom az ágyamban fekve, mint egy görög isten. Egy szál alsógatyában tengetem unalmas perceimet, egyik fülemben teljes hangerőn szól a zene, kezemben egy egyetemi tankönyv, ami körülbelül annyira köt le, mint kisgyereket az oktatófilm. Óvodásnak érzem magam, de ez zavarjon a legkevésbé. Végül véget vetek a verbális kínzásnak, és a szoba legtávolabbi sarkába repítem az idegesítő olvasnivalót, aminek pár lapja ki is tépődik. Hát hupsz!
Keményen hasonlít a levegőbe a "Family Force 5" egyik száma, én pedig kicsit megugrom ijedtségemben. Csak halkan kell tornászkodnom, mert a családom kicsit túl perverz, mint ahogy szabadna. Kezdve az okos öcsi-pöcsivel. Nem is tudom, hova gratuláljak, anya és apa. De itt az ideje fel is venni a telefont.
- Az idióta húgom nem jött haza tegnap óta. Nincs ott? - hallom Sasori halk zihálását. Hát hova fut ez az elmebajos is?
- Innen elment tegnap - ráncolom a szemöldököm, majd villámként hasít belém a felismerés. Ha Sasuke elmondta -mégpedig biztos, hogy elmondta-, akkor a húgica lehet épp öngyilkosságra készül. - Hazaviszem, te csak ülj meg a seggeden!
Kinyomom, a telefont kecses ívben elhajítom, és már cibálom is magamra a réteges öltözéket és igyekszem úgy, hogy ne fagyjon be a picsám odakint a mínusz fokokban. Úgy robbanok ki az ajtón, mint egy idióta és stílusosan el is vágódom az ajtó előtt elterülő jégen. A szomszéd gyerekek jót röhögnek rajtam, én pedig egy bemutatással viszonozom a kedvességüket. De nem érek rá tökölni, fénysebességgel száguldok el egy általam már jól ismert irányba, pedig még nem is az én csajom az élete a tét. Basszammeg!
Sejtésem van, hol lehet, biztosra azonban nem mehetek, csak akkor amikor meghallom az igen ismerős gitárdallamot, valahonnan a fák közül. A "in my mind" részt szokásosan lenyeli, én pedig csak három sorral később szólok bele:
- What's fucked up and everything's alright.- Nem rendelkezem világmegváltó énekhanggal, de ő sem, és sosem szekáltuk egymás emiatt, pedig basszus, én tanítottam meg gitározni. A figyelmét azonban felkeltettem, így felém fordítja azokat a keserűen üres barna szemeket. Sosem gondoltam, hogy pont előttem mutatja majd ki a keserűségét, vagy, hogy a Boulevard Of Broken Dreams-t fogjuk együtt énekelni. Most pedig mégis megtörténik mindkettő, én pedig végre felfogom, mit élt át mostanában.

A következő fejiben naggggyon sok filózós pillanat lesz.>u<