Lezárásként pedig a világ legszebb szerelmes számát ajánlom: Sweet November - It's not Goodby.:)
*lö Nichi*
A gitár a hóban landol, én pedig a fejem a térdemre hajtva hunyom le a szemem, hogy elszámoljak tízig, mielőtt megint baromságot csinálnék. Nem öltöztem túl melegen, ez is elősegíti azt, hogy elkezdjek remegni, mint a kocsonya. Itachi fáradtan sóhajt, látszólag nem igazán értékeli fogyatékosságomat, majd fenekével arrébb taszít, hogy le tudjon mellém csüccsenni a rönkre. Nincs elég hely kettőnknek rajta, így mindketten nyomorgunk, mint akiknek nincs is jobb dolguk. Egy ideig egyikünk sem szólal meg, egyrészt mert nekem a keserűség égeti a torkom, és félek, ha megszólalnék, minden erőlködésem ellenére helyben elbőgném magam. Az idősebb Uchiha halkan felsóhajt, és úgy dönt, ő márpedig szentbeszédet fog tartani. Repesek...
- Tudom, mit gondolsz - szólal meg a mély orgánummal, így hajlandó vagyok rá nézni. - Elárultnak érzed magad, mert Sasuke nem mondta ezt az egészet hamarabb, mert Amerikát választja helyetted. Azt hiszed, utálod őt, pedig ha utálnád, nem szenvednél itt. - Nem bírok tovább a szemébe meredni, makacsul kezdem szuggerálni a havat, miközben látásom egyre jobban homályosítják a keserű könnyek. - De hidd el, ő is épp olyan pocsékul érzi magát, mint te. Sosem hitt a távkapcsolatokban, talán ezért gyötri magát annyira. Sosem hitte, hogy szerelmes lesz, aztán jöttél te, akinek belenéznek a szemébe, és azt mondják, lelke sincs - nevet fel minden jókedv nélkül a férfi, így egy pillanatra én is elvigyorodom, hogy aztán az ajkamba harapva fojtsam el feltörni készülő sírásom. - Most pedig ott áll egyedül a reptéren és azon gondolkodik, vajon jól dönt-e.
Hatalmas erővel rugaszkodom el a földtől és teljes sebességgel kezdek el rohanni a reptér felé. Nem figyelem, kiket lökök fel, és hogy a fenékre esett egyedek milyen mélyre kívánnak fel anyám lyukában, csak rohantam, miközben arcomat már teljesen ellepi a nedvesség. Hangosan zihálok, oldalam szúr, de mindez most nem a legfontosabb, amivel törődnöm kell. Lelki szemeim előtt megállíthatatlanul pörögnek le az együtt töltött pillanatok, még erősebbre zárva szívem körül az azt szorító markot, mikor cipőm végre a repülőtér padlóját éri. Hátrahajítom szememből az oda hullott tincseket, majd fellesek a táblára és szemeim rémülten kerekednek ki. Kerek öt percem van az indulásig, már biztos beszállt. Remény veszetten nyögök fel, hogy aztán folytassam a futást a kijelölt helyik. Nem érdekel, kit rúgok fel még mindig, a lényeg, hogy biztosítsam: én itt fogok várni, míg vissza nem tér Amerikából. Ha belegondolok, megint én rontottam el.
De megpillantom az égnek meredő fekete, kéken világító hajzuhatagot, és gondolkodás nélkül vetem magam utána, hogy aztán tétovázás nélkül szorítsam magamhoz az inggel fedett, széles mellkast és temessem arcom a háton található, kellemesen kemény izomrétegbe. Reszketetten sóhajtok fel, ahogy az édes illat az orromba csúszik, majd a puha kéz az enyémre kulcsolódik. Felém fordul, már a karjaiban is vagyok, és meglepetten hagyom, hogy azok a kívánatos ajkak végre rátaláljanak az enyémre.
- Egy év - suttogja, miután megszakította a túl édes játékot, és mélyen a szemembe néz, reménykedően. Szinte könyörög nekem azokkal a sötét íriszekkel, én pedig a kezembe veszem a hófehér arcot.
- Én itt leszek - mosolygok rá, majd elengedem. Még egyszer felcsillan a szeme, úgy, ahogy eddig csak én láttam, és immár mosolyogva lép be a vasmadárba.
Szívemben boldogság, de a szemem sír. Furcsa ezt a kettőt egyszerre érezni.
Várni foglak. Ha minden kötél szakad is, én várni foglak.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése