Új Naruto fanfiction. Zene.
Anyám mindig azt mondta, hogy nem menekülhetek örökké a rám váró felelősségek elől. Hogy nem tehetek úgy, mintha a problémáim csupán beképzelt, sőt, sokkal inkább jelentéktelen porszemcsék lennének körülöttem. Vannak feladataim, amiket el kell végeznem, kötelességeim, amiknek eleget kell tennem, és a legjobb, ha mindenhez jó pofát vágok, mert egy citromba harapott arckifejezés senkinek sem vonzó. Fásult rezignáltsággal vettem minden ilyen kisebb, nagyobb kioktatást, nyolc éves koromra betéve fújtam az egész hegyi beszédet, sőt, a közepétől kábé azzal szórakoztattam magam, hogy elkezdtem az elmémben visszafelé kántálni. Helyesbítek, csak akkor, ha nem kötötte le éppen valami olyan magasröptű gondolat az agytekervényeimet, hogy vajon az újszülötteknek minek kell zseb a ruhájukra? Mit tesznek oda? Az irataikat?
Szóval, ezzel telt egy átlagos hetem még átlagosabb kezdete. Mire kiértem a szobából, elfelejtettem a felét, mikor már az utcán sétáltam pedig a másikat. Sokkal jobban lekötött, hogy a barátaimmal legyek, mint minden más gyereket. Teljesen átlagos voltam - fogalmam sem volt, minek kell halálig piszkálni.
Körülbelül tizennégy éves koromra untam meg. Alapvetően elég random dolgokat csináltam, hirtelen felindulásból cselekedtem, hiszen a forró fejűségemet az anyámtól örököltem. Összepakoltam és elmentem. Csak úgy... Teljesen egyszerűen kisétáltam a faluból és soha többé nem néztem vissza. Ezt a jó szokásomat a mai napig megtartottam - még akkor is, ha ez lassan megtörni látszik. Nem tudtam, merre megyek, hogy hol fogok aludni, hogy nem-e halok éhen, és jelzem, éjszaka legkellősebb közepe volt. Semmi más nem volt nálam, csak néhány kunai és shuriken. Forrófejűségről beszéltünk az éppen, nem?
Amit a legjobban sajnálok, hogy soha nem értem el a chunin és a jounin szintet. Kisame rendszerint körberöhög, amikor éppen eszébe jut, hogy geninnek számítok, én pedig ráhagyom, had legyen pár boldog másodperce. Ha máshogy csinálnám, valószínűleg ANBU-nak állnék, de azt hiszem, missing ninj-ként nem igazán kéne hamis ábrándokat kergetnem.
Szóval, Orochimaru talált meg. A rá jellemző brutális perverziója arra késztette, hogy ne hagyjon elrohadni a fa tövében, magához vett, hogy sajátjaként neveljen fel. Nem mintha szeretet fűzte volna hozzám - egyszerűen vonzó volt számára a klánképességem és, hogy képes vagyok három elemmel is bánni. Amiben szerintem nincs semmi különleges, ha valaki azt akar látni, nézze meg Hatake Kakashit, az az ember nem semmi, én pedig én vagyok. Lépjünk tovább.
Elég sok mindent köszönhetek neki. Például, hogy egy mély kötődésem a kígyók iránt megszületett, vagy, hogy kerített nekem embereket, akik megtanítottak a jég elem használatára.
Nem vagyok az a fajta, aki huzamosabb ideig eltűri, ha valami egyszerűen csak szar, így mikor tizennyolc éves lettem, és Orochimaru bevonszolta a búvóhelyre az akkor még tizennégy éves Uchiha Sasukét, úgy döntöttem, én ezt a műsort nem nézem végig. Nem volt csetepaté - a férfi minden rossz szó nélkül elengedett. Pár pecsétet adott oda, egy csókot a homlokomra és az információt, hogy menjek Amegakuréba.
Elmentem. Életem legjobb döntése volt, mert Pain már várt rám, talán. Soha nem tudom meg. Csak arra emlékszem, hogy elfogott egy soha nem tapasztalt rettegés, amikor megláttam a magas, piercingekkel teletűzdelt alakot, aki a nevemen szólított és behívott egy furcsán sötét épületbe. Folytam az árral, mint az addigi egész életemben. Orochimarunál már megtanultam, hogy kell uralkodni a feltörekvő érzéseken, hogyan kell elnyomni azt, ami általában egyértelműen látszik, csak az őrülten verő szívverésemmel nem tudtam mit kezdeni.
De nem történt semmi. A férfi kérdezett párat, hümmögött és átadott egy fekete alapon vörös felhős köpenyt, és egy apró, fehér alapon fekete írásos gyűrűt, amin a kígyó (蛇) kanjija köszönt vissza rám. A volt mesterem tiszteletére elfoglalta méltó helyét a bal kisujjamon.
És hogy mi jött azután? Kemény, brutális harc. Legfőképpen önmagammal és a képességeimmel, a második legnagyobb feladat pedig a többi Akatsuki tag tiszteletének kihívása és önmagam elfogadtatása lett. Idő kellett hozzá és türelem. Elviselni a lenéző tekinteteket, a hátba szúrásokat, az apró, pikért megszólalásokat. Nem hibáztatom őket, Konohából jöttem, klánörökös voltam, ráadásul nő, alacsony és viszonylag törékeny alkat. Aztán minden megnyugodott körülöttem - rengeteget köszönhetek Konan anyáskodó törődésének, Pain fél szemének, ami mindig leste, bármi bajom is volt és Deidarának, aki szintén fiatalságának köszönhetően hasonló problémákkal küzdött, mint én.
Csaknem két év telt el. Azt hiszem, erősebb és magabiztosabb vagyok, mint valaha, ami pedig a csapattársaimnak köszönhetem. Mikor beosztottak Hidan és Kakuzu mellé, kitört a fejemben a káosz. A két legnehezebb személyiséget kaptam magam mellé, és mindkettőtől féltem. Kellett pár küldetés, mire megtaláltam a helyem és nem tudom, mikor kezdtem Kakuzura mentorként, pártfogóként és már majdhogynem bátyként tekinteni, de még nagyobb kérdés, hogy a férfi mikor fogadott el annyira, hogy mindezt engedje nekem. Sose mondta, hogy különösebben kedvelne, nem aggódta magát halálra értem, de tudom, hogy figyelte minden mozdulatomat harcok közben. Aztán csak elégedetten megpaskolta a fejem, hogy nem is voltam olyan vészes.
Ma már bármelyik seggfej elé oda tudok állni, hogy szórakoztasson, és megteszik, úgy kezelnek, mint bárki mást közölünk, ez pedig boldoggá tesz. Soha nem éreztem magam még annyira otthon, mint itt, és nem akartam, hogy ennek bármikor is vége legyen.
De ez lehetetlennek bizonyult. Mert Amegakure fölött sötét felhők gyülekeztek, ahogy a Negyedik Shinobi háború előszele végigsöpört mindenen, Pain pedig bejelentette, hogy elég volt a fejvadászatból - itt az ideje, hogy valami nagyobb kaliberű feladatot kapjunk.
