paletta | XI. - színfoltok 1.|

Yearning. 

Sasuke haja megnevettette. 

Úgy nevettette meg, ahogy az egyik ötéves a másikat, ártatlanul, csendesen és Sasuke belepirult. Édes pirosra gyúlt a két pofija, ajkak elnyílva, de nem haragudott, nem tudott haragudni, mert soha senki se nevetett így a közelében. Apja szigorú ember volt, édesanyja kedves, de nem feltétlenül vidám, Itachi pedig túl komoly a korához képest, már akkor is túl sok megfelelési vággyal. 

Watanabe Nishi vele egykorú volt, ártatlan, nem tudván semmit életről, halálról és gyötrődésről. A barátság némán született meg, nyugodtan és kellemesen, olyan volt, mint kint feküdni egy virágillatú réten a tűző napsütésben. Sasuke azelőtt engedte közel a kislányt, mielőtt kétszer átgondolhatta volna, azelőtt csacsogott a bátyjának ebéd közben, mielőtt megállíthatta volna mit mond. És Itachi mosolygott - rá jellemző higgadtsággal, de tele szeretettel, mint mindig amikor öccsére nézett. 

Nishi barátsága olyan volt, mint egy gyengéd simogatás a hátán, egy meleg tenyér, egy kedves szó a fülében. Óvatos a napokon, amikor Sasukének a leginkább szüksége volt rá, erős, amikor támaszként volt körülötte. Mindig elég, sosem túl sok, sosem túl kevés. 

Az Uchiha klán lemészárlása egy ideig tönkretette azt. 

De Nishi ott maradt, akkor is, amikor Sasuke ellökte őt - erősen, élesen, bántóan, mintha a lány tehetne bármiről. Ám Ő tűrt minden verbális pofont, minden vérző harapást. A tragédiának utórengései olyan zúgássá tompultak idővel, amelyet Sasuke élhetőnek minősített a mindennapokban. Azon az estén, amikor fáradt rezignáltsággal fogadta el az elfogadhatatlant, hagyta, hogy Nishi a vállán pihentesse a fejét, mint egy ölelés a végtelen tél kellős közepén. 

A barátságuk sosem lett már ugyanaz, valami teljesen más fejlődött belőle, még akkor is, ha más csapatokba kerültek. Kakashi engedte Nishit arrafelé bóklászni, akkor is, amikor edzettek. A kíváncsi, barnás buksi mindig felbukkant, itt is és ott is. Néha minden nap, máskor napokig nem. 

A második törés mélyebbnek bizonyult, mint az első. Sasuke anélkül hagyta ott a falut, hogy elköszönt volna. Nem akart búcsúzkodni, sem elengedni. Csak szünetelni. Valahogy a lelke békésebben búgott így, hogy nem zárta le azt, amit fogalma sem volt, hogyan kellene. 

Nemet mondani valakinek valamire sosem jelentett különösebb nehézséget Uchiha Sasuke számára. Néha, amikor törhetetlen elutasítást vetett be, eszébe jutott, ahogy az apja tiltotta mindentől, amit más, Ő akkori korában lévő gyerekek megengedhettek maguknak. Elhessegeti, mert csak egy kósza gondolat, egy elzárt emlék. Valami, amire nincs szüksége többé. 
Tizenöt most, csupán és mégis egy emberöltőnyi fájdalom lapul benne, ami állandóan keserű a nyelve tövében, ott a torkában, mint egy idegesítő rángás, amelyet képtelen elmulasztani. Orochimaru búvóhelye az a hely, ahonnan néha el kell szöknie, mielőtt még megfulladna. Így hát, éjszaka meglép. Viszi a lába, a tudatalattija. Ki tudja, talán Watanabe Kayda szava lódították meg a lábát, de ezt sosem vallaná be, se másnak, de főleg nem magának. 
Watanabe Nishi minden éjjel ott van. Konohagakure éppenséggel nincs a szomszédban, de Sasuke gyors és hajthatatlan, kényszeríti valami, amit túl fiatal még megnevezni, túl tapasztalatlan. Kimerült amikor megérkezik, szaporábban veszi a levegőt, a mellkasa pedig izzadságtól nedves. 
De ott van. Persze, hogy ott van. Sasuke tudta, hogy ott van. 
A gyakorlópályának egyetlen pontján, ahol nőnek még virágok, és pont beleillik ebbe a képbe a gyengédségével, a szépségével, az eleganciájával. Mielőtt Sasuke észrevehetné, már sóvárog, vágyódik valami iránt, ami sosem lesz az övé, mert nem érdemli meg, mert nem kaphatja meg, mert talán hamarabb meg fog halni, Nishi pedig talál mást: jobbat, érdekesebbet, vidámabbat, kevesebb tragédiával, kevesebb bosszúvággyal. 
Sasuke pedig utálja a gondolatot, de felrémlik benne, hogy talán Nishi, ha majd férjhez megy és családot alapít, gyermekekkel, akiket a finom karjaiban tart majd, akkor egyiket Sasukénak nevezi. 
Nishi felnéz, mielőtt a gondolatot elsöpörhetné. Szem találkozik szemmel, lelkek kapcsolódnak össze ijesztően gyorsan és mélyen. Zöldes íriszek kerekednek el komikusan, élénk rózsaszín ajkak nyílnak el a meglepettségtől. Sasuke pedig nem tud mit kezdeni azzal az őszinte szeretettel és elragadtatással, ahogy ránéznek, marja a bőrét és pár másodpercig azt kívánja, bárcsak más lenne, más múlttal, mással, amit fel tud neki ajánlani. 

Bármit felajánlana. 

De nem teszi. Mert ebben az életben Ő nem érdemel boldog befejezést. Így, amikor a lány tétován feláll és elindul felé, Sasuke már nincs ott. 

határvonal - I. könyv: Bűnök és büntetések

Vörösben izzó, sűrű köd lepi el a fekete palotát, melynek ősi tornyai szinte könyörögve nyúlnak az ég felé. Ám itt nincs ég, csupán karmazsinban izzó végtelen szenvedés és a lelkek szüntelen sikolyainak hangja. Mint egy penge az éjszakában, mégsem szentel neki senki nagy jelentőséget. Mellékes és felejthető, csak úgy mint ezen lelkeknek a sorsa - elvégre, némelyikben lakozik elég erő, elég elnyomott gyűlölet és fájdalom, hogy túléljék a Pokol körét, amelybe bűneik szerint kerültek, de a legtöbb elég ott, a feledésbe merül, a Purgatóriumban. Onnan nincs szabadulás. Nincs visszatérés, megbocsájtás, második esély. 
Nem mintha a Pokol megfelelő hely lenne egy délutáni teapartira, úgy nagy általánosságban. Erre Wrath már egy ideje rájött. Az ünnepség zaja kiszűrödik a falakon keresztül, dorbézolás, szex és vér szagával, amelyek meglepően passzolnak, na nem mintha Wrath erre eddig nem jött volna még rá. Áll elég év mögötte, hogy kiismerje az... otthonát?
Nyílik az ajtó, tudja, mert bárhol felismerné a lépteket, amelyek olyanok, mint egy nagymacskáé, ruganyosak, ragacsosak. Hang dorombol mögötte. 
- Elmélkedünk? - kérdi Lust. 
Wrath nem tekint hátra, mert tudja mit látna, démon mintákat, feketén, mocskosan a férfitesten és pont elégszer látta már Lustot meztelenül. Akkor sem akarta, csak úgy alakul, hogy ugyanolyan gusztustalan helyekre járnak unalmukban. 
Valamivel el kell terelnie a figyelmét, a szüntelen felelősségről, a növekvő nyomásról, a tényről, hogy hamarosan átveszi apja helyét a Hét Főbűn Körzetének egyikében. Vezető lesz, amolyan tudjátok, "egyik legerősebb démon a pokolban". Habár a mai napig nem állítja törhetetlenül, hogy szeretné-e ezt, igazán, nincs választása. 
- Menekülünk - válaszolja Wrath mindenféle mélyebb érzelmet mellőzve a tökéletesen mély és karcos hangjában. A legtöbb succubus még azt is elfelejti tőle, hogy csábítani akarnak és ők maguk esnek csapdába. - Nemsoká vérhold. 
Lust összefonja a karjai a mellkasán, félrebillenti a fejét, mint egy kíváncsi macska, aki nemrég nyalinthatott bele a tejcsibe. Nos, ha szigorúan vesszük...
- Bizony ám. Alig várom. 
Wrath nem is igazán feltételezett mást. A démonokat a káosz hajtja, a pusztítás és a szenvedés, és ezen az éjszakán, végre felmehetnek a felszínre. Boszorkányokként. Árnyakként. Felejthető pillanatokként. 
De Wrath-nak kivételesen más tervei vannak. Sokkal bonyolultabban és remélhetőleg, gyümölcsözőek. Az árnyak suttognak. A titkok lelepleződnek. 
Ha pedig Lucifer Morningstar, a Pokol királya hibát követett el a múltban, akkor éppen ideje, hogy kiderüljön. 

Instant Ramen - Prológus

Ha a világ egy drámai műsor lenne, akkor Deidara lenne az oktató, a mesterség egyik leginkább elismert szakembere. Van valami szemkápráztatóan borzalmas abban, ahogy széttárja a karját, fel az egekbe - rosszabb körökben azt hinnék, valamelyik éppen kiválasztott magasabb entitást dicsőíti, ám szó sincs erről. Ha bárki kíváncsi a mocskos részletekre, Deidara sosem dicsőít senkit saját magán kívül, de azt mindig szenvedélyes beleéléssel teszi. 
Valakinek ezt is kell. 
Főleg elnézve, hogy Sasori milyen passzív rezignáltsággal bámul a szöszi idegesítően halszerű világoskék szembogaraiba, reménykedve, hogy felfedezi az értelem, őszintén, bármilyen szikráját, de ahogy peregnek a másodpercek, ez a remény csúfosan a ködbe vész. 
Őszintén, fogalmam sincs, hogyan tartja fent a fapofát. De nem rezdül - a száján a nem kunkorodik fel, a szemöldöke nem ugrik meg, a hajszála se rezdül. Mint egy szobor. Ha már a megfejtetlen rejtélyeknél tartunk, szívesen feltenném a kérdés, miszerint mit keres az egész Akatsuki-nak csúfolt HÖK csapat a nappalinkban, de ha tippelnem kéne, anyám is ezt a próbálja megfejteni. Nem mintha zavarná, szerintem mára már megszokta. 
Tudjátok, ez úgy van, hogy Uchiha Sasuke akkor is a kanapénkon tesped, amikor éppen dolga lenne, nem hát akkor amikor nem. Szerintem csak szereti mutogatni a pofátlanul helyes pofiját minden adandó alkalommal, amikor lehetősége van rá, de ki vagyok én, hogy szembesítsem a rosszul burkolt önimádatával? Sasuke hozzá magával Itachit, mert fogalmam sincs, szeparációs szorongással küzd, az pedig mindenki mást. 
Felpillantok a heavy faery smut-ból, amit nyúzok napok óta. 
- Tudod, ha hamarabb nyomod meg a gombot, tudod, amivel a karakterek támad, akkor lehet túlélem - magyarázza Deidara, na meg megspékeli egy jelzővel, amivel Sasori sosem létezett prostituáltságát fejezi ki. - Nem olyan bonyolult, hm. 
Sasori végre elmosolyodik - úgy, mint aki egyszerre nyerte meg a lottót és borzasztóan önelégült. 
- Mintha az én hibám lenne, hogy képtelen vagy megfelelően reagálni a szorult helyzetekre. 
Deidara feje elvörösödik, mint egy frissen nyílt pipacs és megforgatom a szemem amikor már vetődik is. Szerintem megharapja Sasori karját, legalábbis a jajdulásból erre bírok következtetni, így inkább visszaforduk... nék a könyvemhez, amikor a bátyám átkarolja a vállam. A sóhajjal lemondok a békés olvasásról estig. 
- Ötezer yen Deidarára. 
Vigyorog azzal a fültől-fülig stílussal ami nála már alapértelmezett beállítás. Rálesek a nappalinkban verekedő fiúkra, a többire, akik hol ezt, hol a másikat bíztatják és anyámra, aki aggódva figyeli a televíziónkat. 
Visszatekintek Narutóra. 
- Állom.