Ősz intett be a diákoknak, hogy ideje a nyári szünet alatt eldeformálódott popsijukat felemelni, és iskolába vonszolni. Szinte lehetett hallani az évszak ördögi kacaját. Nem sokan mertek jelentkezni a Hanzaiba, csak a legbátrabbak. Ezen nem is csodálkozom. A gimi weboldalának a bevezetőjét is elég volt elolvasni a gyengébb idegzetűeknek, máris kattintottak tovább. Viszont akik bírták a vért, és egyéb szépséges dolgokat, azoknak nem okozott gondot a roppant bájos monológ végigolvasása. Harmadéves vagyok a Hanzaiban, nem bántam meg, hogy erre a szakmára adtam a fejem.
Az barna, bordó és sárga színekben pompázó levelek agyilag offoltak. Totál ősz van. K.O. Depressziós aurával totyogtam be a Hanzai hatalmas vaskapuján. Ismerős arcok tették szebbé a napot. Példának okáért Haruno Sakura pink pofája. Hogy esne rá egy virágcserép! Vagy egy tégla. Esetleg egy hatalmas szikla, de az Tokióban nem sok van… Sóhajtva rúgok Hidanba, aki a szekrényem előtt áll.
- Neked is csodás reggelt, Chi.
- Édesanyád! – A mai napom első szava! Dicséretre méltó! Nőiesen basztam be a szekrényem ajtaját, megigazítottam a fekete zakót. Kiroppantottam a nyakam, a kezem, a könyököm, a derekam, a térdem, majd a lábujjaim. Egy fokkal jobb.
- 10 év múlva… - kezd bele az öccse mellett álló Jashin, de megajándékozom egy jobb horoggal. – Már három hónapja nem éreztem ezt. Köszi.
- Ugyan, tudod, hogy bármikor – morogtam, majd megdicsértem magam, hogy ilyen szép, hosszú mondatot képes voltam kipréselni magamból. Hidan is hasónlóképpen reagált, szerintem tartalmas ódákat zengett üres fejében ügyességemről. Vagyis, a tartalmas nem valószínű, hisz agyi kapacitása egy tyúkéval vetélkedhetett. De mi így szeretjük. Nagy ásítások közepette robogtam be a terembe, fellökve egy ijedt elsőst. Balfasz. Nem, nem én vagyok a szemét, ő a béna. Miután szétvertem a helyemen ülő Kankurót, lazán ledobtam magam. A Sabaku no gyerek képének az átrendezése némileg lenyugtatott.
- Ohayou! – dobta le magát mellém Mea Tenshi.
- Ja.
- Megint Sakurát láttad meg elsőnek, mi?
- Ja.
- Ohayou, arcok! – helyezkedett el Mea mellett Kimiko Noroshy is.
- Ja.
- Ma antiszociálisabb vagy, mint általában.
- Ja.
- Hagyd – szólalt fel a másik oldalamról Sasuke. – Nem hiszem, hogy ma normális.
- A JÓ KURVA ANYÁDAT, TE MOCSKOS UCHIHA. SZÉTLŐLEK! – vetettem rá magam, akár az Agresszív Kismalac a Nyuszikára. Ott ütöttem a srácot, ahol tudtam, porfelhő is keletkezett. Végül Itachi feltűrte az inge ujját, és belenyúlt a porfelhő közepébe, előhalászva az öccsét. Én ott maradtam a földön, kiterülve, majd felpattantam, és lőttem is. Itachi viszonozta ezt, majd pisztolycsata kerekedett. No para, magyarázom is: A Hanzai egyenruhája nem átlagos. Olyan szövetből készültek, amik kilökik a golyót. Kivéve ha a pisztoly csövét hozzányomjuk a ruhán keresztül a bőrünkhöz. Itachi tára kifogyott, újratölteni sem maradt ideje, máris a padlót csókolta. A tarkójának nyomtam a fegyvert, ami fel volt húzva.
- Úgy bírlak, Watanabe! – morran.
- Egyáltalán mi a faszt keresel itt? Tudtommal kém vagy, nem gyilkos, Uchiha! – köpöm oda a szavakat.
- Csak jöttem megmenteni az öcsipöcsit – mozdult meg. Ezzel akkorát lökött rajtam, mintha bikán ültem volna.
- Oi, csak óvatosabban! – nyomtam hozzá jobban a csövet. – Én még mindig lány vagyok.
- Magasról leszarom.
- Na de gyerekek!
Osztályfőnököm szavai rántottak vissza a valóságba. Még utoljára belerúgtam a kémbe, majd a többiek után mentem. Intettem a negyedikes, gyógyító bátyámnak, Sasorinak. Az osztályfőnök elmondta a szövegét, mint minden év elején. Szegény elsősök. Olyan aranyos kis filmeket fognak velük nézetni, hogy feldugnak egy nőnek egy pisztolynak a csövét, és meghúzzák a ravaszt. Azon a napon mindenki hányt egyet. Pedig én jól bírom az ilyen dolgokat, de ez...
Na, ez a Hanzai. Nem semmi, az biztos.
