Kathrin - Mea Tenshi
Rosemari - Watanabe Nichi /Rose/
- Anyu, hová megyünk? - kérdeztem halkan édesanyámat, miközben egyenruhás emberek raktak fel mindet a vonatra. Anya nem válaszolt, és én sem firtattam a dolgot. Kis családunk beköltözött egy sarokba. Összebújtunk. Ekkor láttalak meg először. Te is a családoddal voltál. Látszólag két évvel lehettél idősebb nálam, és kitűnően titkoltad, hogy félsz. Te sem tudtad, mi történik, el voltál veszve. Barna szemeidben a kíváncsiság csillogott. Elfordultam, ekkor még nem érdekeltél különösebben. A levegőhiány emésztette a tüdőmet, megpróbáltam nem elaludni, mint a családom. Felálltam, a odamentem az ablakhoz, és ököllel törtem be. Beáramlott a friss levegő, mélyet szippantottam belőle.
Két-három órával később a vonat megállt. Ismét jöttek az egyenruhás emberek, kiráncigáltak a családom mellől. Magányosan haladtam a tömeggel. Akik út közben összeestek, azonnal lelőtték. Ilyenkor rendszerint nyikkantam. Felnéztem a hatalmas kapura. „Arbeit macht frei” - hirdette a felirat. A munka szabaddá tesz?
Egy harmincas férfihez vezettek, aki kedvesen rám mosolygott.
- Mi a neved, aranyos? - kérdezte tőlem, miközben egy injekciót szúrt a karomban. Nem adtam ki hangot, nem fájt annyira. Mint egy szúnyogcsípés. Kissé megszeppenve néztem viszont, ahogy a lillás folyadék eltűnik a bőröm alatt. Majd a kín megnőtt... Összegörnyedve nyöszörögtem. - Elég jól tűröd a fájdalmat. Hány éves vagy, bogaram?
- Nyolc - suttogtam. Az elkövetkező órák... maga volt a pokol. A bácsi összevagdosott, kísérletezett rajtam, végül egy lökéssel utamra indított. Elviselhetetlen fájdalom, ilyet még nem éreztem. Nekimentem valakinek, aki egy kicsit magasabb volt nálam. Felnéztem kifejezéstelen arcodra, felismertelek. Téged is sebek tarkítottam, szemedben ugyanaz a szenvedés volt mint nekem, mégis magabiztos testtartásod bátorságot sugárzott belém is. - Bocsánat.
Szemed ellágyult, halványan elmosolyodtál. Visszamosolyodtam, lábaim megroggyantak. Elkaptál, mielőtt elestem volna, gyengéden tartottál, pedig láttam rajtad, te is alig álltál a lábadon. Belém karoltál, és vezetni kezdtél. Másoknak mi kis taknyos kölykök voltunk. Egymásnak... már itt tudtam, hogy köztünk valami különleges kötelék van.
- Mi a neved? - szólaltál meg. - Erős lehetsz, ha túlélted Mengelét.
Mi is a nevem? Olyan régen hallottam már.
- Rosemari - böktem ki végül. - A tiéd?
Egy ideig haboztál, nem bíztál bennem. Már letettem arról, hogy valaha is válaszolsz. Bementünk egy lakóházba, befoglaltunk egy ágyat. Sokan nyomorogtak az ágyakon. Lehunytam a szemem, és elaludni készültem. Az utolsó hang a tiéd volt.
- Kathrin vagyok.
- Kathrin, játszunk valamit! - ugrottam a nyakadba, amint megláttalak. Elmosolyodtál, és bólintottál.
- Rendben. Mit játszunk? - kérdezted, miközben leültél a földre. Elgondolkodtam. - Mi lenne... - szólaltál meg, rád néztem - ha szuperhősök lennénk?
- Rendben. Íme a csodálatos kard! - emeltem fel egy botot, te is így tettél. Sokáig játszottunk. Minden nap hősi csatát vívtunk egymással, a büszkeségünk nem hagyta, hogy veszítsünk. Hangosan nevettünk közben. Boldogak voltunk.
- Várj már meg! - kiabáltam, miközben próbáltalak beérni. Már tizenöt napja raboskodtunk itt. Dolgoztattak minket. Húst sose kaptunk, enni is alig. De nem bántuk, hisz ott voltunk egymásnak. Együtt mindent kibírtunk... még a szüleink hiányát is. Igen, azóta nem láttuk őket. De akkor nem számított. Csak az, hogy te jól legyél. - Kathrin!!!
- Ti meg mi a francot szaladgáltok itt?! Nem látjátok hova megy mindenki? - mutatott egy egyenruhás őr egy csapat zokogó emberre, akiket egy épületbe vezettek be.
- Muszáj oda bemenni? - kérdeztem halkan, miközben megfogtam a kezed.
- Muszáj! Nyomás férgek. - A férfi megfogott minket, és belökött. A vaskapuk bezáródtak mögöttünk.
- És most mi lesz? - kérdezted. Megvontam a vállam. Az emberek jajveszékelve rohantak a kapukhoz, sírtak, könyörögtek, hogy nyissák ki. Nem értettem. Te sem. Aztán arcod kitisztult, te már értetted. Mi történik? Hirtelen fehér lepel hullott ránk. A legtöbben összeestek. Rád néztem, sírtál. Sose láttalak még sírni.
- Csak alszanak - nyugtattál, és megöleltél. - Örülök, hogy barátnők lehettünk.
- Miért búcsozol? Itt hagysz? - remegtem.
- Nem. Veled leszek. Örökké - ígérted.
- Örökké.
Rosemari - Watanabe Nichi /Rose/
- Anyu, hová megyünk? - kérdeztem halkan édesanyámat, miközben egyenruhás emberek raktak fel mindet a vonatra. Anya nem válaszolt, és én sem firtattam a dolgot. Kis családunk beköltözött egy sarokba. Összebújtunk. Ekkor láttalak meg először. Te is a családoddal voltál. Látszólag két évvel lehettél idősebb nálam, és kitűnően titkoltad, hogy félsz. Te sem tudtad, mi történik, el voltál veszve. Barna szemeidben a kíváncsiság csillogott. Elfordultam, ekkor még nem érdekeltél különösebben. A levegőhiány emésztette a tüdőmet, megpróbáltam nem elaludni, mint a családom. Felálltam, a odamentem az ablakhoz, és ököllel törtem be. Beáramlott a friss levegő, mélyet szippantottam belőle.
Két-három órával később a vonat megállt. Ismét jöttek az egyenruhás emberek, kiráncigáltak a családom mellől. Magányosan haladtam a tömeggel. Akik út közben összeestek, azonnal lelőtték. Ilyenkor rendszerint nyikkantam. Felnéztem a hatalmas kapura. „Arbeit macht frei” - hirdette a felirat. A munka szabaddá tesz?
Egy harmincas férfihez vezettek, aki kedvesen rám mosolygott.
- Mi a neved, aranyos? - kérdezte tőlem, miközben egy injekciót szúrt a karomban. Nem adtam ki hangot, nem fájt annyira. Mint egy szúnyogcsípés. Kissé megszeppenve néztem viszont, ahogy a lillás folyadék eltűnik a bőröm alatt. Majd a kín megnőtt... Összegörnyedve nyöszörögtem. - Elég jól tűröd a fájdalmat. Hány éves vagy, bogaram?
- Nyolc - suttogtam. Az elkövetkező órák... maga volt a pokol. A bácsi összevagdosott, kísérletezett rajtam, végül egy lökéssel utamra indított. Elviselhetetlen fájdalom, ilyet még nem éreztem. Nekimentem valakinek, aki egy kicsit magasabb volt nálam. Felnéztem kifejezéstelen arcodra, felismertelek. Téged is sebek tarkítottam, szemedben ugyanaz a szenvedés volt mint nekem, mégis magabiztos testtartásod bátorságot sugárzott belém is. - Bocsánat.
Szemed ellágyult, halványan elmosolyodtál. Visszamosolyodtam, lábaim megroggyantak. Elkaptál, mielőtt elestem volna, gyengéden tartottál, pedig láttam rajtad, te is alig álltál a lábadon. Belém karoltál, és vezetni kezdtél. Másoknak mi kis taknyos kölykök voltunk. Egymásnak... már itt tudtam, hogy köztünk valami különleges kötelék van.
- Mi a neved? - szólaltál meg. - Erős lehetsz, ha túlélted Mengelét.
Mi is a nevem? Olyan régen hallottam már.
- Rosemari - böktem ki végül. - A tiéd?
Egy ideig haboztál, nem bíztál bennem. Már letettem arról, hogy valaha is válaszolsz. Bementünk egy lakóházba, befoglaltunk egy ágyat. Sokan nyomorogtak az ágyakon. Lehunytam a szemem, és elaludni készültem. Az utolsó hang a tiéd volt.
- Kathrin vagyok.
- Kathrin, játszunk valamit! - ugrottam a nyakadba, amint megláttalak. Elmosolyodtál, és bólintottál.
- Rendben. Mit játszunk? - kérdezted, miközben leültél a földre. Elgondolkodtam. - Mi lenne... - szólaltál meg, rád néztem - ha szuperhősök lennénk?
- Rendben. Íme a csodálatos kard! - emeltem fel egy botot, te is így tettél. Sokáig játszottunk. Minden nap hősi csatát vívtunk egymással, a büszkeségünk nem hagyta, hogy veszítsünk. Hangosan nevettünk közben. Boldogak voltunk.
- Várj már meg! - kiabáltam, miközben próbáltalak beérni. Már tizenöt napja raboskodtunk itt. Dolgoztattak minket. Húst sose kaptunk, enni is alig. De nem bántuk, hisz ott voltunk egymásnak. Együtt mindent kibírtunk... még a szüleink hiányát is. Igen, azóta nem láttuk őket. De akkor nem számított. Csak az, hogy te jól legyél. - Kathrin!!!
- Ti meg mi a francot szaladgáltok itt?! Nem látjátok hova megy mindenki? - mutatott egy egyenruhás őr egy csapat zokogó emberre, akiket egy épületbe vezettek be.
- Muszáj oda bemenni? - kérdeztem halkan, miközben megfogtam a kezed.
- Muszáj! Nyomás férgek. - A férfi megfogott minket, és belökött. A vaskapuk bezáródtak mögöttünk.
- És most mi lesz? - kérdezted. Megvontam a vállam. Az emberek jajveszékelve rohantak a kapukhoz, sírtak, könyörögtek, hogy nyissák ki. Nem értettem. Te sem. Aztán arcod kitisztult, te már értetted. Mi történik? Hirtelen fehér lepel hullott ránk. A legtöbben összeestek. Rád néztem, sírtál. Sose láttalak még sírni.
- Csak alszanak - nyugtattál, és megöleltél. - Örülök, hogy barátnők lehettünk.
- Miért búcsozol? Itt hagysz? - remegtem.
- Nem. Veled leszek. Örökké - ígérted.
- Örökké.
