Hát, ez kínos - ez az első gondolatom, ahogy meglepetést színlelve (igazából tényleg össze vagyok zavarodva) végignézek rajta.
- Ne haragudj, hogy a semmiből leszólítottalak - szabadkozik, míg elzárja a folyó vizet. - Nem akartam fura vénasszony benyomását kelteni.
Akkor vajon én most hogy nézhetek rá? Csak mert az első napon belebotlok abba a nőbe, aki amúgy bijuu hordozó és nem mellesleg a prédánk. Ha ez nem lenne elég, még beszélgetésbe is elegyedik velem, és most épp azt nézem, ahogy még egyszer bocsánatot kér és elkezdje elhagyni az illemhelyiséget.
Az én lesokkolt agyam pedig kapcsol, hogy hé, talán ezt nem kéne hagyni, szóval a fulladozó utolsó kapaszkodójával vetem magam utána, és csüngök rá úgy a csuklójára, hogy szerintem fáj neki.
- Nii Yugito? - csúszik ki a számon. - Mármint, izé. Sokat hallottam magáról. Egyáltalán nem zavart, sőt, titokban reménykedtem is benne, hogy összefutunk a fesztivál alatt. Mindig is felnéztem magára... - Sokat nem hazudtam. Tényleg el akartam kapni, de hogy miért, az amúgy sem lényeges. - Válthatnánk pár szót?
- Hű, ez nagyon hirtelen jött - nevet zavartan, végül pedig mosolyogva megvonja a vállát. - Persze, de szerintem ez a nem a legmegfelelőbb hely rá. Van pár nyugodt utca, keressünk egyet, és közben, meghívlak valamire.
Rábólintok, és hihetetlen erőfeszítés adni az ártatatlan, csodálkozó tekintetet, de muszáj. Ahogy elindulunk édes kettesben, a tekintetem belefut Hidanéba, aki eltátja a száját, és már világgá ordítaná, hogy kapásom van, de Itachi még időben betapasztja a tenyerével. Megkönnyebbülés fut át az izmaimon, aprót intek a fejemmel, hogy kövessenek. Nem lesz második lehetőségünk.
Tényleg elhagyatott helyre visz, ha férfi lenne, még a szüzességem is félteném, de így könnyedén, csak enyhén figyelmesen ülök le vele szemben egy szimpatikus padra.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdezi, és kész mesélni.
Oké, a világ összes ügyetlen kérdését felteszem. Mióta hordozó, mennyire tudja befolyásolni a viselkedést, az előhívást, az erejét. Bármit, hogy időt nyerjek annak a csapat idiótának, ha már kineveztem magam önkéntes csalinak.
Hamarosan fel is bukkannak, frissen, ropogósan, Akatsuki köpenyben. De valami zavar. Mivel sötét van, mindent látok magam körül, és megállapítom, hogy rossz a helyszín.
- Ideje abbahagyni a dögunalmas csevejt - morogja Kakuzu.
Hiába csóválom a fejem a felpattant nő mögött, csak nem veszik az adást. Lemondóan sóhajtok, és mikor támadnak, egy egyszerű jutsuval kivédem a támadásaikat. Igen, Kakuzu, ezt a technikát még te tanítottad.
Nem értik mi van. Pedig annyira egyszerű - nyitott tér, közel a rohadt vásárhoz, könnyű erősítést hívni, nincs víz Kisaménak, egyáltalán nem jó a helyszín. Így elkapom Yuugito kezét.
- Erre - kiabálok rá, és húzni kezdem magam után. Fogalmam sincs, merre futok, csak keresek, és meg is találom. Egy folyó barlangja. Tökéletesebb nem is lehetne.
- Bújj el valahová - fordul felém odabent. - Én meg tudom védeni mindkettőnket - mosolyog rám bizakodóan.
Nem is tudom. Kicsit talán sajnálom, de teszem, amit mond. A harc viszonylag rövid, de pont elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy milyen halál bénák a csapattársaim. A fenébe már, négyen küzdenek egy, oké, igaz, már bőven átalakult jinchuriki ellen, de hogy Hidan is mindig elvéti a rohadt célzásait!
Itachi kapcsol először, hogy a végtelenségig húzhatja a harcot, de túl sok értelme nincs. Hagyja magát legyőzni, a többieket pedig le is tudja győzni. Szóval megint nekem kell elintézni a piszkos munkát.
Nii Yugito eltünteti a bijuu erejét, leeresztve az összes védelmét. Előbújok a rejtekhelyemként szolgáló kis barlangból, és lassan mögé sétálok.
- Csodálatos munka - dicsérem meg halkan, míg benyúlok a ruhám karjába.
Nem néz felém, büszkén néz végig a művén. Az emberek a legtöbbször olyan esetlenek, olyan gyermekded dolgokon buknak el, mint a büszkeség, a túlzott magabiztosság, és, hogy sosem néznek a hátuk mögé. Észre sem veszi a kezemben a kést.
- Nem nagy dolog - fújja ki a levegőt. - A Sharinganossal volt csak baj, de ő...
Elhallgat. Ide hallom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében. Azt hiszi, hirtelen mozdul, de már számítok rá, és mielőtt felém fordulna, átvágom a sarkát. Amikor pedig a fájdalomtól nem figyel, a másikat is.
Nem tud járni, elesik, egyenesen hasra, onnan néz fel rám.
- Mindig ezek a legrosszabbak - vágja hozzám a szavait, én közben ráérősen előszedem az injekciót, amit még Sasoritól kaptam. Ő is félti a szüzességem. - Akik másnak adják ki magukat! Akik hazudnak és csalnak.
- Nem mondtam magamról semmit - vágok közbe. - Nem kérdeztél, csak mondtál. Én kérdeztem, így több gyengepontod ismerem, mint te nekem.
Rámosolygok.
- Tudtad, hogy ha nappalig vársz, fél perc alatt meg tudtál volna ölni? - húzom le a védőburkot a tűről. - Van egy ritka szembetegségem, amivel nem látok erős napfényben. Ha így folytatódik, valószínűleg pár éven belül megvakulok - guggolok le hozzá. - De te ezt nem kérdezted meg, mert nem érdekelt.
Csikorgatja a fogát, elkapja a lábam és keresi a fegyverét. De nem adok rá időt, az injekcióban lévő idegméreg gyorsan lebénítja. Felállok és megcsóválom a fejem.
- Butus lány. Sokat kellett volna még tanulnod.
Nem szeretem, amikor ennyire a szemembe világít a hülye lámpájával, de sajnos nincs más választásom.
- Lassan elkezdheted gyakorolni a kötött szemes verekedést - sóhajtja Kakuzu, és végre elenged. Minden színes foltokban táncol előttem, muszáj pislognom, hogy kicsit élesedjen a kép. - Azt se tudom, mennyi időt adjak neked.
- Kár - cuppogok csalódottan. - Mindig az a kedvenc részem, mikor baljóslatúan azt mondod, hogy "már megint kicsit kevesebb".
- Nem kéne ebből viccet csinálnod - áll fel és megy az asztalához.
- Miért, ha nem csinálok, akkor nem történik meg? - vágok vissza.
Hosszasan néz, és látom, mert egész kedvesen besötétítőzte a szobát. Talán egy kicsit sajnál?
- Nem meghalni fogok - szólalok meg ismét.
Lesajnálóan felmorran, és ledobja magát velem szembe.
- Shinobi szempontból, a szemed nélkül, vakon, halott vagy.
