az isten, aki hozzám nőtt.

i have to get off this planet. 

az isten, aki hozzám nőtt.

"Fáradtan dobja le magáról a néhol koszos, több helyes véres ruhadarabokat és trehány módon otthagyja a szoba közepén, mert a fejében már a forró zuhany selymes gondolata játszik. Nem mintha szeretné a meleget, sokkal jobban preferálja a hűvös érintéseket, de néha muszáj kivételt tegyen. Megfáradt testének minden sajgó izma megváltásért könyörög, a vállában olyan görcs van, hogy nem hiszi, hogy ez mostanában el fognak tűnni, de egy próbát megér az egész. Meztelenül lép be a fürdőszobába, talpa halkan csattog a padlón, egyenesen megy a célja felé. Mindig barack illata van - mondja neki Ő, és ha már megszerettette vele ezt a fajta aromát, nem fog egykönnyen lemondani róla. Immár tisztán, ellazultan és fáradtan visszalibben a szobába, bódító gőzt engedve a fehér falak közé. Amikor végighordozza acélszürke szemeit a környezetén, rendet talál. Halványpiros ajkain játékos mosoly húzódik, az elméjében mintha felkapcsolták volna a villanyt, és máris motivációt érez, hogy bugyit és pólót húzzon, majd a papucsába bújva átsétáljon a konyhájába. 

És ott van Ő. Magas, szikár alak rajzolódik ki a kislámpának köszönhető félhomályban, ahogy a férfi a nem evilági bőrruhájában támaszkodik a konyhapultnak, és mivel valószínűleg sejtette, nem is, tudta, hogy úgyis kijön, felé van fordulva. Félhosszú, hollófekete haja egybeolvad a sötétséggel, ám szikrázó, méregzöld szemei veszélyesen villognak, ahogy végignéz az előtte álló törékeny nőalakon. 

A nő, aki előtte áll, most a legkevésbé se látszik orgyilkosnak. Minden pulzusában emberinek, halandónak tűnik (mert egyébként az is, oly' egyszerűen el lehetne pusztítani, és hiába nem tenné meg soha, valahol belül ég a vágytól, hogy elvágja a torkát), nem is gondolna rá senki, hogy mekkora erő lakozik benne. Ő maga, ő, aki isten is beleesett ebbe a csapdába az elején. És mi tagadás, a mai napig is a nő béklyói között vergődik. 

Ha megkérdeznék a férfit, hogy miért jár le ennyi semmirekellő ember közé, csak, hogy vele találkozhasson, valószínűleg nem válaszolna rá. Őszintén, fogalma sincs. Kismilliószor feltette már a kérdést, és mégsem képes bevallani magának az igazságot. Nem beszélhetünk arról, hogy ők ketten az első pillantástól el lennének ragadtatva a másiktól, mert nem - hosszas harc és mély, zsigeri gyűlölet kötötte össze őket először; ott szúrták hátba a másikat, ahol csak tudták. 

És a férfi, és a női is tudta, hogy a másik tüzes ölelésében fognak elégni éjszaka, meghosszabbítva ezzel az egymásnak okozott gyötrődés kellemesen elreppenő másodperceit."

"A bilincsek leverője" - ezzel a kifejezéssel illették őt olyan különböző népek, akik közé el kellett vegyülnie élete során. Huszonhárom éves, megannyi emberért küzdött, és még több életet mentett meg. Méltatlan vezetőket végzett ki, diktátorokat taszított enyészetbe, és mégis... Freya Lilianne Archer soha életében nem találkozott még olyan makacsul idegesítő lénnyel, mint a Csínyek Istene. Valójában minden egyes reggel, amikor mellette találja magát és végignézi a darabos ébredését, a reggeli affektálását rádöbben, hogy mennyire egyszerű lenne az élete, ha a férfit egyszerűen kitenné az ajtó elé, ki az életéből. Amikor az nyüszög, mert megégeti a nyelvét a frissen kész kávéval, amikor nincs elég gyorsan előtte a meglepően ízletes midgardi reggelije és amikor képtelen beállítani megfelelő hőmérsékletűre a zuhanyt, mert nem ért hozzá. Ez Freya reggeli rituáléja - első sorból tekintheti meg a szeretőjének szánalmasan gyerekes mutatványait, és amíg egyikőjüknek nem akad valami halaszthatatlan dolga, "élvezik" egymás társaságát. Nem mintha bánná; büszkén állíthatja, hogy volt ideje és türelme is kitanulni ezeket a kirohanásokat és a maga furcsa, emberi szlengjével olykor jól be is szól a Hazugságok (főleg önjelölt) hercegének. 

És mégis...
Amikor Loki, a szétfeküdt, kócos hajával ásít az egyik széken, és tagadhatatlanul elengedve magát próbálja kirázni magából az álmosság utolsó megmaradt cseppjeit, majd ránéz, a homályosan látó szemeivel és minden szó nélkül felé nyúl, Freya elmosolyodik. Elfogadja a hűvös kezet, hagyja közelebb húzni magát és élvezi a derekába mélyedő ujjakat. Miközben az ő személyes istene forró csókokkal borítja el a szája minden szegmensét, a reggeli napsugarak tengerében lebegő porcsillámok játékosan térnek ki a kapkodó kezek mozdulatai elől. 

paletta | IV. - csokoládébarna |

♫

Nem zavarna amúgy, hogy átmenetileg vannak rajtam kívül a szobában. Nem mintha különösen sok időt töltenék ott, a szabad ég alatt szívesebben időzök, de akkor akár órákat is. Most mégsem veszem jó szemmel, hogy az újoncunk nálam ragadt, míg használható állapotba nem pofozzák a szobáját. Saját, nagyszabású tervre készülök, és ennek a kidolgozásához nyugalom kell és zavartalan csend. Egyébként nem szólal meg, mikor látja, hogy mély munkában vagyok, csak amikor óránként egyszer kinyújtózom próbál érdeklődni. Alap dolgokról. És nem azért vagyok vele végtelenül egyhangú, mert a személyisége zavarna, hanem, mert nem vagyok beszélgetős kedvemben. Egy idő után megérti. Én pedig bocsánatot kérek, átveszem a küldetésre szánt ruhámat -kivételesen az Akatsuki feltűnő köpenye és sapkája most kimarad- és egyszerűen felé fordulok. 

- Szeretném, ha a többiek nem tudnának az eltűnésemről - tisztázom le nyersen és röviden. - Szóval legyél szíves nem kötni az orrukra. Reggelre itt leszek - "köszönök" el, majd ugrok ki az ablakon. Kora este van, minden majdnem tökéletesen rajzolódik ki előttem. Pont ideális időpont a felszívódásomra is. Ilyenkor szoktam elmenekülni a világ elől, mert ebben az időszakban a legnagyobb a felfordulás, így még csak nem is lesz furcsa, miért nem dugom ki az orrom a szobából, vagy éppen mi okból tűntem el a közelben lévő erdő sűrű lombjai között. 

Persze, eszem ágában sincsen lefeküdni valamelyik szimpatikus ágra pihenni, hanem Konoha felé veszem az irányt. Alap tempóban nem túl rövid út, de én nem véletlenül lustálkodtam ma egész nap, valamint a chakrakészletemet is kíméltem, hogy meghajtsam kicsit a tempót. Ahogy haladok, egyre sötétebb lesz, a látásom minősége kimondottan javul, a levegő hűvösödik, a hangok felerősödnek. Egy lélek sincs rajtam kívül, és ha jól időzítek, a faluba is gond nélkül bejutok. 

Éjfélkor van őrségváltás. A két jómadár ilyenkor kivesézi az egész napját, pont elég időt biztosítva nekem, hogy egyszerűen besurranjak a hatalmas falak közé. Minden kihalt és békés, a lámpák majdnem mindenhol lekapcsolva, így kicsit fellélegezhetek. 

A családom mindig is szerette a csicsát és a feltűnést. Így a kerületünk olyan, mintha egy ízlésficamos kislány díszítette volna fel és így évekkel később is hányingerem van tőle. Ha nem tudnám, hogy hangos, biztos belekarcolnék a fémlemezbe, amin a családnév virít, nem mintha nem tudná bárki, aki erre téved, hogy milyen élettelen sznobok laknak erre. 

Itt már nehezebb dolgom van a besurranással. A mi őreink jóval éberebbek, nem csoda, anyám maga fejeztetné le őket, ha nem így lenne. De ha tizenkét éves koromban ki-be jártam anélkül, hogy ez a két mamlasz bármit is észrevett volna, akkor most is sikerülnie kell. Ezért lehetséges, hogy büszke mosollyal sétálok végig a bársony vörös szőnyegen, ami szerintem teljesen felesleges egy sima folyosóra, de szerintük nem. A nővérem szobája előtt megállok és rásimítom a kezem az ajtajára. Elsuttogom a jutsut, amit borzasztóan ritkán használok, mert túlságosan pusztító hatású. Amikor belépek a helyiségbe, minden tiszta jég, a leheletem is meglátszik a levegőben. A testvérem maga is megfagyva fekszik az ágyon, így nem késlekedhetek, mert ha így marad, abba belehal. A kezéről lassan lemászik a fagy, én pedig az egyik ujját egy gyors, kíméletes mozdulattal levágom. 

Nem vagyok jó a gyógyító jutsukban, így nemes egyszerűséggel egy világbéna kötés kerül rá, majd feloldom a jutsut. A fájdalomtól tér magához, de mielőtt elkezdene sikítani, vagy egyáltalán felismerne, nemes egyszerűséggel úgy ütöm meg, hogy eszméletét veszítse. 

Egy zsepiben fogom meg az ujjat, hogy elhagyva a helyiséget egy másikat keressek fel, ahová a zsákmány és némi vér segítségével játszi könnyedséggel bejutok. A dolgom innentől hihetetlenül egyszerű - előkaparni azokat az ősrégi tekercseket, amelyek a családunk múltját őrzik. Mert igen. Van klánképességem, de a mai napig nem tudom használni. Rá akarok jönni, hogy miképpen tudnám üzembe helyezni, de ez egyedül, hasracsapás szerűen nem megy. Ezért kell az a sok-sok tekercs, amit most ráerősítek az övemre. Ahogy kutakodok, beütöm a kezem valami sokkal keményebbe. Egy vasláda, viszont valami jutsuval lehet lezárva, ugyanis akárhogy feszegetem, nem bírom felnyitni.
Hirtelen hasít a levegőbe a halk sikoly, én pedig azonnal felismerem a húgom hangját. Pánikba esek, beletuszakolom a hátizsákomba a ládát. Kirohanok a folyosóra és kiugrom az első ablakon ami szembe jön velem. Nem szeretem ezt az irányt, mert a temetőbe vezet, de most nincs más választásom, mint azon is átrohanni. Ahogy futok, megakad a szemem valamin. A sír friss, agyon van díszítve, ahogy az a családtól várható. A világító, arany betűkkel pedig a bátyám neve van belevésve a kőbe.

Csapzottan és fáradtan érek vissza Amegakurébe. Az út közepén elkapott az eső, szóval marhára nincs jó kedvem. Mikor visszajutok a szobámba, csend van, a lány már alszik. Irigylem érte. A zsákmányomat elpakolom a szekrényembe, utána egyszerűen elmegyek zuhanyozni. A forró víz nem esik jól a fájdalomtól pulzáló, égő szememnek, de a testemet kicsit felmelegíti a hideg után. Félig törölközök csak meg, pizsamát veszek fel, és ahogy leteszem a fejem a párnára, már alszok is.
Mikor újra magamhoz térek, már beszökik a nap sugara a két sötétítő között. Nyögve ránézek az órára, ami délután négyet mutat, és már igazán meg sem lepődök. Kinyújtózom, nagy nehezen összeszedem magam. Lezuhanyzok, és mivel a nap további részében sem tervezek semmit se csinálni, ezért egy egyszerű pamutnadrágot húzok, és egy testhez simuló garbót. Ásítozva lépkedek a konyha felé, ahonnan eszeveszett, visítós röhögés hallatszik ki. Ahogy belépek, elém tárul a jelenet, ahogy Hidan lefogja Daidarát, de úgy, hogy éppen rajta ül, közben Sasori valami jutsut aktivál, aminek hatására drótfonalak körbe szegény srác testét. Kisame erre fütyül és tapsol, a többiek csak forgatják a szemüket, az új lány pedig megszeppenve áll az asztal mellett.
- Áh, jókor jöttél - örül meg nekem Itachi csapattársa és a kezembe nyom egy csésze, friss, meleg kávét. - Ha nem jössz, felkeltettelek volna.
Megszólalnék, de nem hagyják.
- Most végignézheted, hogy az újoncunk hogyan püfföli ki Deidarából az egót. Jó kis műsor lesz - néz rám jelentőségteljesen Sasori.
Megvonom a vállam, ez nekem csak jó, és kiindulok az udvarra. Megannyi Akatsuki tag pedig vígan követ, a lánynak pedig megint nincs sok választási lehetősége, mert ha innentől nemet mond, az laza gyávaságnak és megfutamodásnak minősül a fiúk szemében.
- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet. Innentől Deidarának nem sok lehetősége van, innentől nyakig benne van a harcban, ami kialakul lassan köztük. Ami azonnal jó információ, hogy a lány is képes három elemmel bánni, bár mással, mint én. A nagyobb döbbenet az az, hogy amikor már mindketten kellően kifáradtak, megjelenik a szemében valami furcsa. Hasonló a sharinganhoz, mégis teljesen más, de a végeredmény ugyanaz: Deidara kikerekedett szemekkel térdre esik. Sasori keze pár pillanatra megáll a hátamon, én pedig ezt kihasználva állok fel, fordítok hátat és megyek vissza a főépületbe. 

paletta | III. - burgundi |

"Borongós félhomály borul a szobára, van valami megmagyarázhatatlanul erős feszültség a levegőben, amit érezve bárki azonnal a pokolhoz rendelné a taxit. Valahol, nem sokkal messzebb folyik az élet rendesen, ennek hatására megmagyarázhatatlan hangok, érthetetlen mondatfoszlányok szöknek be a gondosan bezárt ajtó alján lévő résen. Jóllehet, nem csak ez adja meg azt a kis fényt, ami besurran, de akár ez is lehetne. Nem is a sötétséggel van a legnagyobb baja az egyik, kényelmetlen székben ülő, fiatal lánynak, hanem az a két személy, aki rajta kívül még bent tartózkodik. Nem sokszor érzett ilyet - jóllehet, megkeményedett arcán nyoma sincs a pániknak, de sebesen dobog a szíve a torkában, és minden apró rezzenésre felfigyel, mert jól tudja: ennyi is kerülhet az életébe. Ámbár, nem úgy tűnik, mintha a magas, narancs hajú férfi bántani akarná, de a belőle áradó, tekintélyt parancsoló aura reakcióra készteti, amit sok erőfeszítésébe kerül elfojtani magában. A kék hajú nő se nyugtatja meg: olyan, mint egy porcelánbaba, mint egy királynő, sugárzik belőle a magabiztosság, és valami furcsa, talán sajnálat? 

Nem szorul rá, gondolja a lány magában. Jól tudja, hogy meg fogják ölni, csak azt nem érti, miért húzzák-halasztják ennyire. Aztán a férfi megszólal, kőkeményen közli vele a számára is egyértelmű helyzetet, majd fordulat áll be a szavaiban. De... Ha van de, akkor van remény is, de nem egészen biztos abban, amit hallott. 

- Megismételné? - kérdezi bizonytalanul, nőies, kissé gyenge hangja pedig egészen idegenül hat a feszültséggel telt levegőben. Nem csoda, órák óta nem jutott vízhez, a méreg pedig még csak most szivárog ki a testéből, tompa fáradtságot és fájdalmat hagyva maga után. 

Pain sóhajt, ő egy elég türelmes alkat, de most lenne ennél jobb dolga is. Fene se számított arra, hogy az Akatsuki két tagja pont abba a lányba botlik bele, akire neki jelenleg szüksége van, nem volt a helyzetre felkészülve, mert épp nagyobb szabású terveket dolgozott ki Konan társaságában.
- Az ajánlat egyszerű - kezdi elölről, alaposan lerövidítve a mondandóját. - Pontosan tudod, milyen helyzetben vagy. Innentől pedig két lehetséges, járható út vagy. Vagy igent mondasz az ajánlatomra, vagy megölünk. Az utóbbinak rém egyszerű oka van: már most többet tudsz, mint amennyit megengedhetek magunknak.
Látja a lányon a vívódást. Beharapja az alsóajkát, szinte imádnivaló a tépelődés, aminek szemtanúja lehet. Nagyon jó az érzelmek elfojtásában, ezt már most tudja, de nem elég jó, hogy átverje a Rinnengan csontig hatoló erejét.
Szóval úgy dönt, megadja a kegyelemdöfést:
- Amúgy sincs már mit vesztened, igaz?
Ezzel pedig int Konannak, hogy itt az ideje lefejteni a vékony testet a székhez préselő origami lapokat. A nő ránéz, majd feloldja a jutsut. A fiatal hölgy lehajtott fejjel mered a semmibe, de Pain már pontosan tudja, hogy ezt a csatát is ő nyerte. Mindig ő nyeri. Mert elég csak egy kicsit beletúrni az emberek életébe, hogy aztán aljas módon felhasználhassa őket a mocskos terveihez. Ő pedig egy jó ideje figyelteti ezt a lányt.
- Üdv az Akatsukiban, Tenshi Meake. "

Rosszkedvűen ülök az egyik épület szélén, lógatva a lábam a nagy büdös semmibe, miközben már legalább alsóneműig átáztam. Szeretem az esőt, szóval ez a tény egyáltalán nem zavar, de az sokkal inkább, hogy egy ismeretlen lány épp a szobámban ül, és fogalma sincs, mit tett éppen az életével. Ne értsen félre senki: szeretem az Akatsukit. De pontosan tudom, milyen tortúra volt, míg ez kialakult, hogy mennyit szenvedtem, értve ezt testi és lelki szempontból is, és őszintén, senkinek sem kívánom ezt, amíg van választása. Bár azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy a Mea-ként bemutatkozott, legújabb tagnak valószínűleg nem kínáltak sokat. Logikusan gondolkodva, ezen kívül neki a halál jutott volna, az pedig senkinek szem szimpatikus. Mindenesetre, nem volt kedvem egy légtérben lenni vele, társalogni olyan jelentéktelen dolgokról, hogy milyen élete volt eddig, mert egyrészt, nem számít, másrészt, nem érdekel.
Nem vagyok morcos, nem vagyok megsértődve. Nem haragszom senkire, rá pedig végképp nem. Mint mondtam, az elmúlás sosem szimpatikus választás.
- Mi lesz, ha leesel? - teszi fel mögöttem valaki a nagy kérdést, mire megvonom a vállam és hátra sem kell néznem, hogy tudjam, ki kontárkodott bele a gondolataimba.
- Gondolom, nem hagynál leesni - csúszok arrébb, hogy mellém férjen. - Pain minden bizonnyal feldarabolna, és egy hónapig a hűtőben tárolna, büntetés gyanánt.
Felnevet - mélyen, és idegesítően, ahogy az már tőle megszokható, és rá csap a combomra, amit akkor se vallanék be, hogy fáj, ha a torkomhoz szorítaná a kaszáját. 

- Félsz, hogy kitúrnak az "Akatsuki kicsi fénye" helyedről, Sátánka? - kötekedik, én pedig sóhajtok egy nagyot, mert gondoltam, hogy pont ő fogja felhozni ezt a hatalmas baromságot.
- Először is, nem ez a nevem... - kezdem, de ormótlan módon félbeszakít.
- Senkit se érdekel - köhögi két nevetés közben.
Valóban nem. A "Sátánka" megszólítás akkor ragadt rám, amikor az egyik Akatsukis először próbálta rajtam levezeti a felgyülemlett szexuális vágyait. Kifejezetten ijesztő tudok lenni, amikor valakinek sikerül istenesen felidegesítenie, és így ma már elég sokan így szólítgatnak a csapatban.
Watanabe Kayda - így mutatkoztam be, mikor idejöttem. Legjobb tudomásom szerint ez is a valódi nevem, bár ezzel kapcsolatban mindig voltak kétségeim. És nem csak nekem: nem hiába lettem klánörökös. A bátyám, Daisuke tizennyolc évesen kiházasodott, avagy, olyan nőt vett el, aki a szüleim szerint méltatlan lett volna a névhez, ezért kitagadták. megtiltották, hogy találkozzunk, amit persze rendszeresen megszegtem. Erősen kötődöm hozzá, a mai napig is, habár, lassan hat éve nem hallottam felőle. A nővéremmel és a húgommal nem ez a helyzet, Mikivel és Nishivel sosem volt jó a kapcsolatom. Valahogy sosem illettem közéjük, az pedig csak hab volt a tortán, amikor anyám bejelentette, hogy nekem szándékozza adni azt a vezetést, amire egyébként sosem vágytam.
Megrázom a fejem, hogy elsöpörjem a kellemetlen emlékeket. Konoha messzi, távoli hely már, nem csak fizikailag, hanem a lelkemben is. Nem vágyok haza, nem hiányzik senki és már jól vagyok. És ezért a srácoknak tartozom köszönettel.
Oldalra nézek, rá erre az idiótára, aki fütyörészik és a haját teljesen szétszedte az eső. 

- Mi van? - kérdezi a rá jellemző úri eleganciával, mire megvonom a vállam.
- Semmi. Gyere, te férfiak gyöngye, menjünk be, a végén megfázol - állok fel és nyújtom neki a kezem, amit vigyorogva elüt, hogy ne vicceljek már.
- Elég rendesen kikerülted a kérdésem - húzza fel inkább saját magát, és  így meg is van köztünk a több, mint egy fej magasságkülönbség.
- Nem félek, hogy kitúrnak a helyemről - tudom le a dolgot viszonylag egyszerűen, de kritikusan felhúzza a szemöldökét, mire megforgatom a szemem. - Ugyan már, Hidan. Lehet néha nem látszik, de elég magabiztosan állíthatom, hogy te is egészen megkedveltél, nem?
Felprüszköl, és átdobja a nehéz karját a vállamon. Tisztán látom az alakját, az arcát, nem csak azért, mert közel van, hanem, mert már lement a nap és végre javul a kép előttem. Mint amikor az embernek kitisztul a világ egy nehéz reggeli kelés után.
- Túl sokat gondolsz magadról, kicsilány - rázza a fejét. - Néha még mindig felszeletelnélek.
Megvonom a vállam, kilibbenek alóla, és megteszek két lépést, mielőtt egy apró mosollyal visszanéznék.
- De ne felejts el valamit - kezdem negédesen suttogva, amit épp csak nem mos el az eső. - Még soha nem szeleteltél fel. 

A következő rész tartalmából... 

"- Elárulná valaki, miért nekem kell ezt csinálnom? - hangzik Deidara felháborodott kiabálása az edzőtér legkellősebb közepén. Nem mondhatom, hogy nem érzem baromi jól magam most a bőrömben: nem csak ingyen cirkuszt kapok, de még arra is rávettem Sasorit, hogy az eltanult, csekély mértékű gyógytechnikájával kimasszírozza a vállamból a feszültségtől összegyűlt csomókat. Nem mintha nem kéne majd érte borsos árat fizetnem...
- Ugyan már, Deidara - vigyorog Kisame az összes létező cápafogával. - Hogyan is tesztelhetnénk le az újoncunk képességeit, mint hogy bemutatja őket rajtad?
A szőkeség majd felrobban mérgében, de sokat nem tehet - a vörös bábmester kötelei erősen fogják, és ha most robbantgatni kezd, azt saját maga is megszenvedi. Azt pedig a nagyszabású terv elkezdése előtt nem igazán illene... Ugyanakkor, a lány marha kényelmetlenül érezheti magát, mert épp a fél Akatsukinak kell bizonyítania a rátermettségét és ugyan az arca nem árul el semmit, de Sasori belesúgja a fülembe, hogy a leányzónak remeg a lába és a keze. Ha már vállalta, hogy nem csak a személyes masszőröm, de a szemem is lesz most pár percig.
Tenshi Meake pedig mély levegőt vesz és megformálja az első kézjelet..." 

paletta | II. - encián |

Nem vagyok az a fajta lány, aki különösebben élvezné a lusta hétköznapokat. Huzamosabb ideig biztosan nem, pedig most éppen ezt éltem át pár napig. Valamilyen szinten megértem, hiszen egy nagyobb akció hosszú előkészületeket kíván, ennek ellenére Deidara annyira be van sózva, mintha bármelyik pillanatban kijelenthetnénk, hogy azonnal indulunk. Elnéző mosollyal néztem végig az izgatottságát, én is így nézhettem ki az első nagyobb küldetésem előtt, persze csak magamban, mert azt kellett volna még, hogy kiengedjem és a többiekre zúdítsam ezt a minőségű érzelemlavinát.

Csináltam én mindent. Rengeteget edzettem - Kakuzu szerint van még mit csiszolni a védekezésemen, a közelharcban nem igazán vagyok otthon, vagyis, leütök én bárkit, aki idegesít, de ha meg kell védenem magam, azzal vannak gondok. Még abba is beleegyeztem, hogy Konan tanítson főzni, aminek katasztrofális végeredménye lett, mondjuk ki, egy kisebb ételmérgezés. A fegyveremet legalább háromszor újrafényeztem - az ominózus kaszát egyébként nyers változatban kaptam meg az egyik születésnapomon, elmondása szerint mindössze azért, hogy legyen valami normális cuccom is, amivel mondjuk megvédhetem magam, ha éppen el akarnának tenni láb alól. Becsültem az odafigyelését, ez nála már majdnem törődés kategória. Rögtön ezután Deidara és Sasori el is kobozta egy hétre, hogy "nekem méltóra" turbózzák a kinézetét, ami, mondanom sem kell, sikerült is. Cserébe segítettem nekik egy-két dologban, azt hiszem, ez így egész korrekt volt.

De a lényeg, hogy végre küldve lettünk valahova. Nem hangzott nagy durranásnak a fejvadászat, mármint, Kakuzu társaként millión vettem már részt, és még csak azt sem mondhatom, hogy kifejezetten új módszerekkel gyilkolta le az áldozatait, épp ezért lehet, hogy Hidan úgy fél éve az ilyen magánakciókra már nem kísér el minket. Mindenkinek jobb úgy, hogy félúton leadjuk egy épp odapottyantott kocsmába, hogy visszafelé összeszedjük az erősen illuminált valóját. A srácok azt gondolják Pain nem tud róla, szerintem igen, nagyon is, de van olyan okos, hogy belássa: ez a megoldás jobb, mintsem, hogy a két hímegyed rajtam keresztül szedje szét egymást.

Hidan bele is veti magát a féktelen ivásba, és csak azért nem aggódok az esetleges lemészárlásáért, mert ezt a helyet aligha ismerik a Konohaiak, vagy bármelyik más nemzet, ami a mai világban még próbál "jóként" működni. Az ember azt hinné, hogy mennyire unalmas csendben végigmenni egy úton, de nem az, kifejezetten kellemes. Egyébként is: elég rossz a látásom nappal. Ezt nem javítja szemüveg, nem segít rajta semmi, nem azt mondom, hogy megvakulok, de nehéz tájékozódni. Mindenesetre, témára visszatérve megtanultam a hallásommal tájékozódni, és abba nem fér bele a szüntelen beszéd, amit mondjuk a halhatatlan szokott leművelni mindig, mikor éppen nincs jobb dolga. Avagy, elég sokszor.

Talán ez az oka annak is, hogy nem talál halántékon a felém süvítő kunai, mert így még hamarabb megtorpanok, minthogy átugorjak arra az ágra, ami valószínűleg a halálom helye lett volna. Hagyom, hogy Kakuzu ugorjon abba az irányba, ahonnan a fegyver érkezett, én pedig megvárom, míg végez.

De nem végez. Hallom a harcot, pontosan tudom, mikor melyik technikát alkalmazza, de ennyit még sosem váratott, így végül úgy döntök, utána megyek. Az ellenfele nem számít rám, arra pedig végképp nem, hogy az ártatlan pocsolya, amibe belelép valójában az én technikám miatt van ott. Az is az én művem, hogy belefagy a lába, ő pedig összezavarodva kapkodja a fejét, hogy mit nem vett észre. Hát, engem, úgy fél méterre tőle, a jég pedig felkúszik egészen a vékony nyakáig.

Lány, a többi pedig nem érdekel, mert Itachi mellett megtanulja az ember, hogy ne nézzen felelőtlenül mások szemébe.

- Mi van veled, Kakuzu? - kérdezem halkan a kalap alól, a férfi pedig nem válaszol, valószínűleg ideges, mert már dobja is a shurikent, hogy elvágja a támadónk torkát, de egy másik hangosan összekoccan vele, és eltéríti az útból.

Már készülök az erősítésre, lépek kettőt hátra, mert ha itt maradok, azzal csak a társam hátráltatom, de nem más, mint Pain ugrik elénk, és néz végig a kialakult jeleneten. Le vagyok döbbenve.

- Nem ölhetitek meg - jelenti ki mély, öblös hangján, majd mielőtt a lány megszólalhatna, mérgezett tűt bök a nyakába, így pedig ájultan esne össze, ha nem tartaná a jutsum. - Fogjátok, és hozzátok. Ez most fontosabb, mint a fejvadászat.

Rossz érzésem van, miközben eltüntetem a jeget a már alaposan kihűlt lány körül. Amikor Kakuzu a vállára csapja, és elindul vele (jegyzem meg, morogva) vissza Amegakurébe, megpillantom a zsákmányunk nyakában lógó sunai pántot, és tisztázom magamban, hogy kizárt, hogy ez legyen a Kage, akinek az egyik démon lakik a testében. Ergo, más miatt kell az Akatsukinak.

És csak csendben reménykedem, hogy nem avatunk új tagot.