Nem vagyok az a fajta lány, aki különösebben élvezné a lusta hétköznapokat. Huzamosabb ideig biztosan nem, pedig most éppen ezt éltem át pár napig. Valamilyen szinten megértem, hiszen egy nagyobb akció hosszú előkészületeket kíván, ennek ellenére Deidara annyira be van sózva, mintha bármelyik pillanatban kijelenthetnénk, hogy azonnal indulunk. Elnéző mosollyal néztem végig az izgatottságát, én is így nézhettem ki az első nagyobb küldetésem előtt, persze csak magamban, mert azt kellett volna még, hogy kiengedjem és a többiekre zúdítsam ezt a minőségű érzelemlavinát.
Csináltam én mindent. Rengeteget edzettem - Kakuzu szerint van még mit csiszolni a védekezésemen, a közelharcban nem igazán vagyok otthon, vagyis, leütök én bárkit, aki idegesít, de ha meg kell védenem magam, azzal vannak gondok. Még abba is beleegyeztem, hogy Konan tanítson főzni, aminek katasztrofális végeredménye lett, mondjuk ki, egy kisebb ételmérgezés. A fegyveremet legalább háromszor újrafényeztem - az ominózus kaszát egyébként nyers változatban kaptam meg az egyik születésnapomon, elmondása szerint mindössze azért, hogy legyen valami normális cuccom is, amivel mondjuk megvédhetem magam, ha éppen el akarnának tenni láb alól. Becsültem az odafigyelését, ez nála már majdnem törődés kategória. Rögtön ezután Deidara és Sasori el is kobozta egy hétre, hogy "nekem méltóra" turbózzák a kinézetét, ami, mondanom sem kell, sikerült is. Cserébe segítettem nekik egy-két dologban, azt hiszem, ez így egész korrekt volt.
De a lényeg, hogy végre küldve lettünk valahova. Nem hangzott nagy durranásnak a fejvadászat, mármint, Kakuzu társaként millión vettem már részt, és még csak azt sem mondhatom, hogy kifejezetten új módszerekkel gyilkolta le az áldozatait, épp ezért lehet, hogy Hidan úgy fél éve az ilyen magánakciókra már nem kísér el minket. Mindenkinek jobb úgy, hogy félúton leadjuk egy épp odapottyantott kocsmába, hogy visszafelé összeszedjük az erősen illuminált valóját. A srácok azt gondolják Pain nem tud róla, szerintem igen, nagyon is, de van olyan okos, hogy belássa: ez a megoldás jobb, mintsem, hogy a két hímegyed rajtam keresztül szedje szét egymást.
Hidan bele is veti magát a féktelen ivásba, és csak azért nem aggódok az esetleges lemészárlásáért, mert ezt a helyet aligha ismerik a Konohaiak, vagy bármelyik más nemzet, ami a mai világban még próbál "jóként" működni. Az ember azt hinné, hogy mennyire unalmas csendben végigmenni egy úton, de nem az, kifejezetten kellemes. Egyébként is: elég rossz a látásom nappal. Ezt nem javítja szemüveg, nem segít rajta semmi, nem azt mondom, hogy megvakulok, de nehéz tájékozódni. Mindenesetre, témára visszatérve megtanultam a hallásommal tájékozódni, és abba nem fér bele a szüntelen beszéd, amit mondjuk a halhatatlan szokott leművelni mindig, mikor éppen nincs jobb dolga. Avagy, elég sokszor.
Talán ez az oka annak is, hogy nem talál halántékon a felém süvítő kunai, mert így még hamarabb megtorpanok, minthogy átugorjak arra az ágra, ami valószínűleg a halálom helye lett volna. Hagyom, hogy Kakuzu ugorjon abba az irányba, ahonnan a fegyver érkezett, én pedig megvárom, míg végez.
De nem végez. Hallom a harcot, pontosan tudom, mikor melyik technikát alkalmazza, de ennyit még sosem váratott, így végül úgy döntök, utána megyek. Az ellenfele nem számít rám, arra pedig végképp nem, hogy az ártatlan pocsolya, amibe belelép valójában az én technikám miatt van ott. Az is az én művem, hogy belefagy a lába, ő pedig összezavarodva kapkodja a fejét, hogy mit nem vett észre. Hát, engem, úgy fél méterre tőle, a jég pedig felkúszik egészen a vékony nyakáig.
Lány, a többi pedig nem érdekel, mert Itachi mellett megtanulja az ember, hogy ne nézzen felelőtlenül mások szemébe.
- Mi van veled, Kakuzu? - kérdezem halkan a kalap alól, a férfi pedig nem válaszol, valószínűleg ideges, mert már dobja is a shurikent, hogy elvágja a támadónk torkát, de egy másik hangosan összekoccan vele, és eltéríti az útból.
Már készülök az erősítésre, lépek kettőt hátra, mert ha itt maradok, azzal csak a társam hátráltatom, de nem más, mint Pain ugrik elénk, és néz végig a kialakult jeleneten. Le vagyok döbbenve.
- Nem ölhetitek meg - jelenti ki mély, öblös hangján, majd mielőtt a lány megszólalhatna, mérgezett tűt bök a nyakába, így pedig ájultan esne össze, ha nem tartaná a jutsum. - Fogjátok, és hozzátok. Ez most fontosabb, mint a fejvadászat.
Rossz érzésem van, miközben eltüntetem a jeget a már alaposan kihűlt lány körül. Amikor Kakuzu a vállára csapja, és elindul vele (jegyzem meg, morogva) vissza Amegakurébe, megpillantom a zsákmányunk nyakában lógó sunai pántot, és tisztázom magamban, hogy kizárt, hogy ez legyen a Kage, akinek az egyik démon lakik a testében. Ergo, más miatt kell az Akatsukinak.
És csak csendben reménykedem, hogy nem avatunk új tagot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése