paletta | IX. - tengerkék |

 A fejemet a kezemen támasztva nézem az asztalomon lévő gyertya lángját táncolni, amely enyhe erdeigyümölcs illattal tölti meg a levegőt, a füstje pedig valami álmosító hatással bír, mert egy órája még nem voltam ilyen nyomott. Kitartóan tartom a kinyitott tekercs oldalát, hogy ne ugorjon össze, de a szemem előtt már összefolynak a szavak, amelyeket legalább ezerszer újraolvastam már. Hiába próbálok a sorok közé látni, nem találok semmi eltitkolt félinformációt, ami kicsit többet elmondana a születésemről. Anyám eltitkoltatta a nővérekkel, hogy nem apámtól származom, de azt nem közölte, mégis ki a kérdőjeles ember. Lehet soha nem fogom megtudni, sőt, az sem valószínű, hogy egyáltalán fontos. Anyám megcsalta apámat, nem akart lebukni, ezért hazudott. Lehet felesleges összeesküvés elméleteket gyártanom a fejemben. 
Halkan koppan a csésze az asztalomon, én pedig meglepve nézek fel a mellettem álló lányra. 
- Konan mondta, hogy talán szükséged lehet rá. - A csészéből forró tea gőze száll fel, a lány arca pedig bizonytalan talán, de mégis próbál határozottságot sugallni. Talán a barátságtalan magatartásom vele szemben nem könnyíti meg a dolgát. 
Mondani akar valami mást is, de nem tudja, hol kezdje. 
- Köszönöm - válaszolom végül és hagyom, hogy összesodorja magát a tekercs, ahogy elengedem. - Konan mindig tudja, mi kell az embernek, lehet van valami különleges hatodik érzéke. 
Mea láthatóan meglepődik, hogy beszélgetést kezdeményezek vele. Én is magamon, de lehet, hatással van rám az a pár napos egyedüllét, amelyet Sasori halála óta adtam magamnak. 
- Igen, talán - mondja, most már talán kicsit szabadabban. - Azt hiszem, mindenkinek van itt valami különleges rigolyája. 
Megvonom a vállam, nem lehet könnyen megszokni az Akatsukit. Ők se teszik egyszerűbbé ennek a lánynak az életét. Ugyanazt csinálják vele, mint velem az elején. Megpróbáltatások elé állítják, hogy teszteljék, mennyire belevaló. Hallottam már pár ilyen jelenetet, azt hiszem, a Tenshi lány megfelelően képes kezelni ezeket a helyzeteket, bár hozzám képest még mindig hangosabb és gúnyosabb. Én sosem éltem ilyen eszközökkel. 
- Megszokhatóak. Egy idő után - állok fel, hogy kinyissam az ablakot és hűvös esti levegőt engedjek a szobába.
- Még mindig magad alatt vagy? - kérdez rá, gondoltam, hogy ezt akarta kérdezni, csak fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Nem is túl kifinomult, ahogy megszületett ez a mondat, de nem róvom fel neki. 
- Nem vagyok magam alatt - rázom meg a fejem. Na jó, talán ez ebben a formában nem igaz, mert érzem a hiányát, de nem fogom magam álomba sírni minden este. - A barátom volt, ez igaz, de ninják vagyunk, ráadásul bűnözők, egy idő után valószínűnek gondoltam, hogy meg fog ilyen történni. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Haruno Sakura végzett vele, ennél méltányosabbat érdemelt volna. 
Pár másodpercig emészti a szavaimat, mert talán nem ezt várta. Igen, valóban a szobámba zárkóztam mostanság, de a magam módján dolgozom fel a történéseket. 
- Konohából jöttél, igaz? - görgeti tovább a beszélgetést. 
- Igen, tizennégy éves koromig éltem ott, aztán Orochimaru tanítványa voltam négy évig, azóta pedig itt vagyok. Nem tudom, lehet nem vagyok képes egy helyben ülni sokáig - vonok vállat, de még mielőtt megkérdezhetne olyan felesleges dolgokat, mint, hogy miért jöttem el, visszakontrázok. - Te pedig sunai vagy. 
Aprót bólint. Én se tudok róla többet, láthatólag nem is akar sokat elárulni, ami kicsit frusztráló, de hát én sem kezdeményeztem bizalmat, ő miért tenné? 
- Köszönöm, hogy benéztél - engedem útjára a kínos csend után, ő pedig biccent és már ott sincs. 
Megdörzsölöm a szemem és kitámaszkodom az ablakba a teámmal. Mint mindig, most is szakad az eső és a távolban látom, hogy Kisame és Hidan bohóckodnak valamit a gyakorlópályán, míg bennem egyre nőnek a kérdések. 
Talán itt az ideje, hogy meglátogassam annyi idő után a volt Mesterem.