A különleges egy /oneshot/

Egy keserédes novella, Valentin nap alkalmából.:) Ajánlott zene: Taylor Swift: The story about us/Beyonce: Halo. Igen, mélységesen beteg vagyok, mert popot hallgatok.T-T

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Uchiha Sasuke egyszerűen utálta az egészet. Szerintem majdnem elájult, amikor kiderült, hogy két nőnemű egyénnel lesz egy csapatban, és ha ez nem lenne elég, az egyik árnyékként követte mindenhová, és majd megzavarodott érte. Na igen, a kapcsolatom Uchiha Sasukéval nekem sem indult felhőtlenül, talán gennin korunkban volt a legrosszabb a helyzet. Én, szerény személy szerint Kakashi-sensei-t sajnáltam a legjobban.

Hat évvel ezelőtt:

"- Na, gyerekek, mosolyt! - próbál belénk egy hangyafasznyi lelket önteni Kakashi, miközben elkeseredetten tekint hol rám, hol a magát Istennek képzelő, arrogáns Uchiha porontyra, hogy ugyan már, nem olyan nehéz kicsikarni magunkból egy mosolyt. Sakura ezt tökéletesen bizonyítja, sürög-forog a kamera előtt, miközben szerencsétlen fényképész szerintem elküld minket a picsába. De az öreg erőlködése nem sokat segít, ugyanolyan gyilkos szemmel méregetem a Feketeséget, mint eddig, ráadásul ő ugyanazzal a tekintettel próbál meggyilkolni. Ha az íriszeinkkel ölni lehetne, már mindketten feldobtuk volna a pacskert, ez kétségtelen. 

Pillanatokkal később éreztem meg a nehéz kezet a fejemen. Úgy tűnik, a sensei feladta és elfogadta a tényt, mégpedig, hogy engem és Sasukét tilos egy légtérben tartani huzamosabb ideig. Hacsak nem akar vért, beleket és egyéb finomságokat."

Ha emlékezetem nem csal -mégpedig nem szokott- akkor legelőször a chunnin vizsgán értem el, hogy egy csöppet tiszteljen. Sakura a harmadik fordulóbán búcsút intett, így ketten jutottunk tovább, és mindössze én és ő lettünk abban az évben magasabb szintű ninják. Akkor nézett először a szemembe. És akkor kapta meg az átokpecsétet.

Öt évvel ezelőtt:

"- Váááo, ez annyira baró! - ugrálom körbe a Jégkirályt, miközben lelkesen nyomogatom a bal válla alatt található pecsétet. A szemem jobban csillog, mint a csillagok éjszaka, és még az áldozat morgását is magasról, megfelelő szögből leszarom. Kiélem magam, de alaposan. Még az sem tántorít meg, hogy szerencsétlen épp a kórházban fekszik. Nemsoká robban, érzem.

És milyen igazam is volt! Fejem alatt hirtelen megérzem a puha párnát -hogy elkényeztetik már!-, a torkomon pedig az Ő meleg tenyerét. A másikkal mellettem támaszkodik, egy kósza pillanatig pedig megfordul a fejemben, milyen lehet azokat a tökéletesen telt ajkakat megcsókolni, a puha tapintását pedig máshol is érezni. A perverz fajtámat már! De nem, Ő épp próbál megfojtani. Marhajó!"

Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el az emlékek hatására, majd el is komorodom, ahogy felidézem, ezután mi is jött. Hát persze, Sasuke itt hagyta a falut. Itt hagyott engem, a barátait, Narutót, az életét. Két évvel ezelőtt láttam először.

Akkor:

"- Ha jobbra fordulsz, kijutsz. Siess, te vagy hozzá a legközelebb - hallom Naruto elkeseredett zihálását az apró adóvevőbe, mire dupla sebességre kapcsolok és szinte kivetem magam az épp beomló bejáratíven. Majdnem rám esik egy nagyra nőtt szikla, de végül nem. Csak a járatot zárta el teljesen. Hangtalanul pihegek, majd kikerekedett szemmel veszem tudomásul, hogy én majdnem itt haltam össze magam. Világfájdalmas sóhaj szalad ki a számon, majd nehezen felkaparom valóm az eddigi vízszintes helyzetből. 

Nem vagyok még rá készen, hogy hogy három év után lássam. Ez nem mehetne ilyen könnyen. Hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és felnézzek. Méghozzá nagyon fel. A földbe robbantott méretes lyuk szélén állva bámul engem szenvtelenül azokkal a hatalmas, éjfekete szemekkel, én pedig beleborzongok, pedig ilyen pillanat sokszor volt már az életben. Megváltozott. Felnőtt. Ez nem csak a külsején, de a hangján is érezhető, amivel a legnagyobb nyugodtsággal akar rávenni engem, hogy menjek vele.

Amikor pedig Naruto, Sakura, Sai és Kakashi a helyszínre értek, nem találtak senkit. Eltökélt szándékommá vált Sasukét végigkísérni az útján."

Mellette voltam. Amikor végzett Orochimaruval, Deidarával, majd Itachival. Engem külön avatott be abba, hogy mit akar tőle az a Tobi nevű fickó. Segítettem neki elintézni a Nyolcfarkút, a szemem láttára nőtt fel és fordítva. Egymásnak adtunk felejthetetlen pillanatokat. De sosem gondoltam rá úgy, mint akit valaha is szeretnék. Egy ideig. Aztán a vonzásból mindkettőnk számára kínnal teli szerelem lett.
Amikor kitört a háború, elvesztettem szem elől. Nem találtam rá újra, helyette a szöszi és a Haruno lány vettek észre. Nem tettem zsebre amit kaptam. A tüdőmet laposra szorították. 
Most pedig itt állok, megkövülten próbálom megemészteni a szavait, miszerint Ő akar lenni a Hokage. Valami megváltozott benne, de megmaradt. Mert a szemeivel még mindig a lelkemig hatol, ahogy rá néz. Azt várja, hogy segítsek neki, ahogy eddig is tettem. Én pedig megfogom a kezét, ahogy Sakuráét is, hogy együtt nézzünk szembe Obitóval és Madarával. Nagyon rossz ötlet...
Mindenki el van foglalva a saját kis harcával, míg nem fel nem nézek, hogy mi van a többiekkel. Én, és a hülye kíváncsiságom. Tökéletesen látom, ahogy a Feketeség szívébe vajként hatol a katana, és egy pillanatra a pulzusom is leáll. Az Uchiha teste a porba hullik, de még él, ezt innen is látom. Mindent magam mögött hagyva kezdek el rohanni felé, könnyfátyol homályosítja el a látásom, ennek ellenére minden rám támadó ellenfelet játszi könnyedséggel, könyörtelenül végzek ki. Végül elérek hozzá, pont amikor ismét elhanyatlik. Óvatosan veszem karjaim közé a kifáradt testet, feje az ölemben nyugszik, könnyeim pedig az arcát áztatják. A francba már... Sasuke... Alig bírom magam megtartani, hogy ne boruljak rá, pedig már kezd kihűlni. A chakráját sem érzem. A szeme még nyitva, tekintete az enyémbe fúrva, az utolsó pillanatait éli, ebben biztos vagyok. Tekintetével könyörög, én pedig sutba dobva minden önkontrollom, hajolok rá a véres ajkakra, hogy egy utolsó csókot váltsak azzal, aki képes volt engem rávenni arra, hogy szerelmes legyek. Én túlélem ezt a háborút, de ő nem fogja. Ugyanakkor, az álmát talán meg tudom valósítani. Megadva magam hagyom, hogy az emlékek lepörögjenek a szemem előtt. Pillanatok kettőnkből. 

Öt évvel később:

Egy rövid fekete hajú és szemű kisfiú rohan keresztül a házon, utána még egy, aki szakasztott olyan, mint az alig öt perccel idősebb bátyja. Felkapom a fejem, és lágyan elmosolyodom, és lentebb véve a gázon a tüzet, lefedem a főztömet, és kimegyek eléjük. Majdnem el is vesztem az egyensúlyom, ahogy egyszerre ölelnek át, de megsimogatom Sasuke és Itachi fejét. Mindketten négy évesek, vagyis, majdnem öt, apjuk halála után hét hónapra születtek. Semmi sem fájt eddig jobban a Feketeség halálánál, csak azt, hogy a fiai nem ismerhették az Őt. Az apjukat. 
- Mikor lesz kész a vacsora? - kérdezi csillogó szemekkel a fiatalabb, mire a bátyja bőszen bólogat. Nem bírom ki, hogy ne kuncogjak fel. 
- Tíz perc. Addig... - Kinézek az udvarunkban álló, hatalmas cseresznyefára. Értik a célzást, én kapok egy duplapuszit, ezek után kiszaladnak, hogy másszanak egy kicsit. Mosolyogva fordulok Sasuke fényképe felé, és tudom, hogy most boldog lenne. 

A lágy, tavaszi szellő táncra hívja a cseresznyevirág halvány rózsaszín szirmait, a kis családot pedig egy elkóborolt lélek figyeli távolról.