Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa / Második szirom/

"Miképpen a fekete és a fehér 

átfut színtelen találkozásunkon, 

Egy hideg ujj int felém."

Ujjaim biztosan táncolnak a billentyûkön. Lassú dallamot játszok, csukot szemmel, átadva magam a dal varázsának. Még véletlenül sem téveszthetek és nem csak az engem árgus szemekkel figyelõ komornyik miatt.
- Csodaszép volt, kisasszony – mosolyodik el Sebastian, de most nem a megszokott gúnytól csöpögõ szájrándulást kapom. Kifejezéstelen arccal meredek rá, majd felállva nyújtózkodom ki. A Phantomhive büszkeség nem engedi, hogy válaszoljak.
- Édességre vágyom – motyogom, és Sebastian tudja, mit kell tennie. Feláll, majd alázatosan meghajol. Felemelem a fejem, hisz tudom, hogy mindez színjáték. Miután kimegy, kinézek az ablakon, szememet körbefuttatom az udvaron. Amikor megpillantom a szürkés hajú, meztelen férfit, elpirulok, bár tudom, hogy csak Pluto az. Pluto, a „Sátán Kutyája”, akit még Ciel hozott el egy kirándulás alkalmával. Egy szolga, Angela kérte erre. Visszatérve Plu Plura, õ egy olyan… lény, aki egy farkasember féleség. Kutya alakban hatalmas, de amiko izgatott lesz, emberré változik. Az egyetlen jó abban, hogy itt van, hogy idegesíti Sebastiant. Ugyanis, a feketeség köztudottan egy kutyagyûlölõ-macskaimádó, viszont rá van bízva Pluto. Gonosz mosoly terül szét az arcomon, mint mindig ha erre gondolok. Most kérdezhetnétek, hogy utálom-e Sebastiant… A válaszom nem. Nem utálom, de nem is szeretem. Õ egy démon, aki megjátsza magát. Nincsenek érzései, csak a lelkem kell neki. Ráadásul még el is akarja érni, hogy szeressem, mert úgy, ha elveszi a lelkem, kap egy édes ízt is. Elmondása szerint, legalább is. Igen, ezt képes volt velem mosolyogva közölni. Nyílik az ajtó, belép rajta a fent említett, egy zsúrkocsit tolva maga elõtt. Egy szelet csokoládétorta, és egy Early Grey tea kínálja magát nekem, és én szinte azonnal rácuppanok az édességre, a grófnõhöz nem igazán illõ módon. Még a démon gúnyos kuncogása sem tud érdekelni. Ha valaki, hát õ tudja, mennyire édesszájú vagyok.
- Ízlik, Nicole-hime?
Megfagy ereimben a vér, majd végigfut gerincemen egy ismeretlen, de roppant kellemes érzés, amit a nevem kiejtésével okoz. Eddig mindig csak kisasszonynak, gazdámnak vagy ifjú hölgyemnek szólított. Mi változott meg? Természetesen nem válaszolok, csak belekortyolok a teába, ami tökéletesen kiegészíti a sütemény feneketlenül édes aromáját. Remek munka, Sebastian.

(SEBASTAN POV.)

Gõgös… nem, inkább legutolsó csepp véréig büszke. Talán azért is lepett meg annyira a tegnapi hisztérikus kirobbanása. Azt hittem, nem képes már meglepetést okozni nekem. Mégis, ez a fiatal lány minden nap meglep valamivel, valami újjal. De ezt nem is bánom. Óh, hogy bánnám már, hisz így csak egyre kívánatosabb és illatosabb lesz az õ törékeny kis lelke. Egy lélek, amit körülvesz a sötétség be nem szennyezve azt. Sokáig úgy gondoltam, hogy Ciel lelkénél nem lehet jobb. Aztán hirtelen felbukkant ez a fiatal hölgy. Ha nem mondta volna, hogy õ is Phantomhive, akkor is rájövök. Megszokta, hogy mindenki azt teszi amit mond, és csípõs, jól átgondolt válaszai, határozott tettei a lábai elé kényszeríti az ellenségeit. Kíméletlenül tapos el mindent és mindenkit, mégis, ezek ellenére is vágyik a szeretetre. Talán õ nem tudja, de én minden éjjel hallom, ahogy a múlt emlékeitõl szétroncsolódva, üresen zokog. Még soha nem éreztem bûntudatot. Felesleges érzelem, csak úgy, mint a többi. Ha már megtettél valamit, nem tudod megváltoztatni. Viszont tegnap, amikor a kisírt szemû gazdám rajtam ült, és zokogva támaszkodott rajtam, bennem, elemi erõvel csapott meg a keserûség, amit az öccse megölése ébresztett bennem. De Ciel kérte ezt tõlem, és ezzel a lány is teljesen tisztában van. De mégis, kell valaki, akire a hibáinkat fogjuk, akire kiterjesszük a fájdalmunkat. Nem, nekik kell, jelentéktelen halandóknak. Egy õsi ösztön van bennük, úgy gondolják, ha nekik fáj, fájjon másnak is.
Nem válaszol, ám arckifejezése elárulja õt, hogy nagyon ízlik neki a felszolgált étel. Drága gazdám, úgy olvasok belõled, akár egy nyitott könyvbõl. Másoknak megfejthetetlen tetteid nekem világosak.
- Esteledik, ifjú hölgyem. Ideje nyugovóra térni. Kimegyek, míg öltözik – indulok meg, ám az ajtóban egy sértett felcsattanás sodor el szinte. Mint mondtam…
- mégis miért mész ki?! Nem vagyok szégyenlõs! Nem vagyok gyenge!
… mindig meglep valamivel. Ajkaimon gúnyos mosollyal fordulok meg.
- Igazán?
- Igen! – felemelt fejjel vonul be a paraván mögé.
- Akkor gondolom paraván sem kell az öltözéshez, igaz? – kockáztatom meg.
Egész este a felém repülõ tárgyakat kellett kikerülgetnem.