"Ha tehetném,
mindvégig ölelnélek,
Ezt a kívánságomat az éj töri szét,
de holnap új hajnal jön el."
(SEBASTIAN POV.)
Lassan ideje lenne megszoknom gazdám heves megmozdulásait. Na, nem mintha annyira ellenemre lett volna a tüzes csók, az utána kapott pofon már sokkal inkább. Az ütés erejét szinte meg sem éreztem, de bosszantott a tudat, hogy egy halandó ütött meg. Mégis egy énem úgy vélte, hogy azért a pár másodperces, szenvedélyes nyelvtánc miatt megéri.
Reggel szokásosan én keltem fel, azzal, hogy széthúzom a függönyt. Azonnal megmozdulnak pillái, és nemsoká egy dühös, álmosan csillogó, ég kék szemekkel találkozik tekintetem.
- Ideje felkelni, my lady. Ma az unokatestvére érkezik látogatóba.
Azonnal felül, arcán egy alig-alig látott, széles mosollyal.
- Idejönnek Tenshiék? - áll azonnal talpra, és szinte körberepüli a szobát. - Mit húzzak fel?
- Engedelmével - a tükör elé állítom, majd a bő hálóinget hátul elkezdem összefogni. Így a testére tapad az anyag, megmutatva kis vállát, kerek melleit, lapos hasát, széles derekát. Formás alakja van, nem deszka.
- SEBASTIAN!
- Gomen nasai - engedem el egy gúnyos vigyorral, és ő már a megszokott besavanyodott arccal fordul felém. Finoman belecsípek, és nyomorgatni kezdem. - Mosolyogjon egy kicsit.
(NICOLE POV.)
A lovaskocsi megáll a kastély udvarán. Nyílik az ajtó, megjelenik a lila hajú, szemüveges komornyik. Sebastianra lesek fél szemmel, hisz tudom, hogy egy régebbi incidens miatt nem szívlelik egymást túlságosan. Sőt, a feketeség abba a hitbe ringatta magát, hogy Claude esetleg megéhezik. Nos, én ezt elintéztem azzal, hogy kinevetem. Egy hétig nem is kaptam csokitortát…
Lesietek az előcsarnokba, Sebastian árnyékként követ. Szó szerint, fél lépéssel van lemaradva tőlem. Ha a szíve dobogna, bizonyára azt is hallanám. Lent illően üdvözlöm a Tenshi család fejeit, majd unokanővérem felé fordulok, hogy egy kiadós ölelésben részesítsük egymást. Szemem sarkából látom a két démon jeges pillantását a másik irányába. Elfolytok egy fáradt sóhajt, majd a feketeség oldalába könyökölök.
- Elnézést – néz rám, tekintetével szinte megöl, mire képtelen vagyok nem önelégülten elvigyorodni. – Kérem, kövessenek. Megmutatom a szobájukat – indul fel, és a vendégek követik.
(SEBASTIAN POV.)
Lassan esteledik be, és én Mea-kisasszony szobájának az ajtaja előtt érdekes beszélgetésre leszek figyelmes.
- Nem értem. – A hang egyértelműen Claudehoz tartozik. – Mindkettőn látszik a szoros kötelék, mégis olyanok, mint a legnagyobb ellenségek. Szerintem ha egy nap százszor nem bosszantják egymást, egyszer sem. Így felesleges az egész.
Egy gúnyos mosoly ül ki ajkaimra, majd elfújva a gyertyát megyek a ladym szobája felé. Halkan nyitok be, és már fordulnék is ki. A lány épp átöltözik a vacsorához, a ruha hátán lévő cipzár félig lehúzva, így az anyag elől is enged, melleiből pillantok meg egy keveset. Az ajtónyitódásra természetesen ő is felkapja a fejét és rámnéz. Arca fokozatosan pirosodik.
- NEM TUDSZ KOPOGNI?!
- Sebastian, miért ilyen piros az arcod jobb oldala? – érdeklődik Madame Eve, és én megengedek egy lágy mosolyt, miközben alig láthatóan a gazdámra sandítok.
- Nekimentem egy szekrénynek – hazudom. Látom, hogy Nicole szinte belefullad a teába, ahogy próbálja visszafogni a nevetést. Megkeserüli ezt a halandó! Érzem, hogy szemeim még pirosabbak lesznek, és – még mindig meglep – a kisasszonyom bátran néz bele az íriszeimbe. Nem fél tőlem, pedig tudja, hogy megölhetnék itt most mindenkit. De… azt is tudja, hogy ennél sokkal jobban vágyom a lelkére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése