Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Kilencedik lövés

Nichi:

- Beszélnem kell veled.
Hidan megrezzen a mondatra, érzi hangomon a komolyságot. Lehajtom a fejem, hajam szinte az egész arcomat takarja.
- Szeretném, ha hazamennél. És azt is, hogyha Meát is magaddal vinnéd.
Hangom halk, alig több a suttogásnál, mégis határozott, mély és karcos. Olyan, mintha nem is én mondanám a szavakat. Fogalmam sincs, miért teszem, amit teszek, miért küldöm őket haza, mikor van még három óránk.
- Miért? – néz mélyen a szemembe Hidan, írisze szinte megbabonáz, magával ragad, bebörtönöz, és többé nem enged. Csak azt tudom, hogy képtelen lennék őt és Meát bántani. Még akkor se tenném, ha meg akarnának ölni. – Nichi…
Összeszorítom a szemem. Ő nem engem szeret, hanem azt, aki előtte voltam 17 évig. Leesik egy hópehely, a kezem nyújtom érte. Ugyan alig ér a bőrömhöz, máris elolvad, de boldogsággal tölt el, hogy enyém az első. Átölelem Hidan nyakát, forró csókra húzom, és ő magához szorítva csúsztatja nyelvét a számba. Felsóhatjok, majd eltolom magamtól. Ő elindul be, majd nemsokára kivonszolja nővéremet a kapun. Valamit érzek végigsimítani az arcomon, odarakom kezem, megérzem meleg könnyeimet végigívelni rajta. Lehunyom a szemem, majd immár gyilkos tekintettel fordulok a mögöttem álló Ann felé.
- Szóval… te vagy az. Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel veled. Furcsálltam, hogy aki nem Watanabe, hogy rendelkezhet a képességekkel. – Szavai csöpögnek a gúnytól, hallom a hangján, mennyire megvet.
- Mostmár tudod – vágom hozzá, majd elindulok be, de így el kell mennem mellette.
- Nehogy azt hidd, hogy megéled a holnapot – horkant, mikor mellé érek. Megtorpanok, rálesek, és a gúnyosan vigyorog.
- Nem is terveztem.
Ebben a pillanatban ugrik a nyakamnak. Ütésre emeli a kezét, de lefogom, az egyik vektorom már a lába köré csavarodva szakítja le azt. Felsikít, most az én arcom torzul el az ördögi vigyortól, hisz a Watanabék képtelenek a regenerálódásra. Ann elesik, vére tócsába gyűlik össze alatta. A mellkasára taposva csapom a földbe, érzem, ahogy megreped a bordája. Azonban ő is mozgósítja magát, a telekinetikus képességével felém irányít egy kocsit. Felugrom a járműre, mire fejre fordítja azt, így egy nyekkenéssel csapódom a földbe. Nyöszörögve tápászkodom fel, lábam vérzik, ahogy a fejem is. Bele akar folyni a szemembe, így alig látok, viszont ösztönömmel érzem a támadást, így kicsit elhajolok. A láthatatlan kéz sebet ejt a nyakamon, felszisszenek, ahogy érzem életnedvemet csurdogálni. Pólómból tépek le egy kicsit, hogy kitöröljem a vörösséget a szememből, majd visszanyerve a látásomat tépem le a lilaság két karját, és a megmaradt lábát is. Benne akad a levegő a fájdalomtól. Felé lépkedek, megállok felette, feje a lábaim „közt”. Ugyan így jártam el a férfival is, szinte berögzülés, hogy hirdessem lenézőségemet az ellenfelemmel szemben.
- Feladod? – nézek le rá szememmel, fejem viszont egyenes, előrefelé fordul. Halkan nyöszörög, ami felér egy igennel. Feje labdaként gurul el. Meghallom a riadó jellegzetes a hangját, a Hanzai diákjai körém tömörülnek, az élen Jiraya áll.
- Tűz!  - ordítja el magát a fehér hajú férfi, mire lőni kezdenek rám. Lekuporodom a földre, vektoraim védelmezően ölelnek körül, visszapattintva és más felé terelve a töltényeket. Kevesen meghalnak, akik nem, azok megrettenve állnak egy helyben. Bár, rájuk se vár jobb sors. A körülöttem lévők hirtelen vágódnak ketté. Felállok, majd átlépkedve a holttesteket, elindulok az épület felé. Könnyes szemekkel nézem a falakat, elárasztanak az emlékek. Az első nap, az első buli, a gólyaavató, az edzések, az órák, a hülyülések, a küldetések…
- Köszönöm – suttogom az iskolának, majd egy, kb. két méter szélességű hatalmas vektort eresztek ki, ami ököllé szorulva „üt” rá az épületre. Hatalmas robbanás. A Hanzainak vége.