Egy katana süvít el a fejem mellett, felsebzi az arcom. Tudom, ki áll mögöttem, villódzó szemekkel fordulok ex-igazgatóm felé.
- Te… - hörgi, ahogy elhalad Jiraya holtteste mellett. – Pontosan ugyan olyan vagy,mint anyád volt. Mit törődsz te az emberek sorsával?
- Igazad van, Tsunade – fordulok teljes testtel felé, mire egyet hátra lép. – Nem érdekel az emberek jövője – nézek fel az égre. Minden tele van repülőkkel, mindenkit lelőnek, nem tudják ki a diclonius. Lehunyom a szemem, majd ismét a Senju nőre villantom azt. – Maga is csak egy ember. Sose fogja megérteni azt a szenvedést, amit a dicloniusoknak kellett átélniük évszázadokon keresztül. Tudja, milyen, amikor elmegy valaki mellett, és köpnek egyet, csak mert nem ugyanaz a faj?!
- Mindig is öltétek az embereket! – felesel a nő. – Mindig is gyilkosok voltatok.
Itt szakad el türelmem vékony cérnája. Az egyik vektor a teste köré fonódik, fuldokolni kezd.
- Ezt anyámért. – Ebben a pillanatban szorítja össze a végtag a nőt annyira, hogy a nyomástól felrobbanjon a teste.
- OTT VAN! – hallom meg az ordítást, a katonák körülvesznek. Nem mozdulok, nem is tudnék. Szememmel mérem fel a létszámukat. Sóhajtva hajtom le a fejem, a vektorok is teszik a dolgukat. Csak egy villanás, és a testek már két darabra szakadva hullnak szét.
Csupasz talppal lépkedek ki a Hanzai vaskapuján, magam mögött hagyva a romot és az emlékeket. Szemem fátyolos, alig állok a lábamon, de tovább megyek. Nemsokára egy ismerős hangot hallok meg magam mögül.
- Nichi! – kiabál utánam Mea. Hangja most mélyebb, hörgőbb.
Hátrafordulok, tekintetem semmit mondó.
- Igen? – kérdezem kimérten, fejemmel odanézve vállamon keresztül.
- Állj le! Most, míg nem követsz el nagyobb hibát! – kiabál, néhány lépést tesz felém.
- Annál nagyobb hibát, hogy az emberiség létrejött, nem lehet elkövetni.
- Nii, ez nem te vagy! – próbál megütni egy kedvesebb hangot, azonban még mindig hörög, és a szemein is látom, hogy a vámpír tombol benne.
- Tévedsz. Ez vagyok én – fordulok el. – Menj el.
Ismét elindulok.
- Ha bántani akarod az embereket… a barátainkat – nyomja meg a szót. – Akkor előbb velem kell végezned! – kiabál utánam.
Megtorpanva gondolkodok el a szavain.
- Barátom, mi? Ahogy Tsunade elrendelte a riadót, mind meg akart ölni. – Lehajtom a fejem. – Te vagy az egyetlen, akit nem akarok eltörölni a földről.
- Nichi, ki akarod irtani az embereket. Felfogtad ezt? – Hallom közeledő lépteit, majd megérzem kezét a vállamon. – Nem teheted ezt! Csak miután megöltél engem!
A kezeire nézek egy percig gondolkodok, majd a szemébe nézek. Megpördülve ölelem magamhoz, miközben meghallom azt a hangot. „Öld meg!”
- Köszönök mindent.
A következő pillanatban a lány elrepül. Végignézem, ahogy a földnek csapódik, majd felkel.
- Ha ezt választod, úgy te már nem vagy többé a húgom! – mondja ki a szavakat hörögve és vicsorogva. Nagyot sóhajtok, így próbálom elűzni a szívembe maró fájdalmat, majd megfordulva ismét elindulok. Erős szelet érzek a bal oldalamnál, de időm sincs arra nézni, már előttem áll a Tenshi lány. A jegesen csillogó vörös íriszekbe nézek, amik régen barnán és kedvesen csillogtak rám.
- Csak hagyj elmenni. És életbe maradsz – közlöm vele karcos, mély hangomon. – Vagy… ölj meg és mentsd meg a világot.
- A húgom nélkül nem tudok élni, te is tudod! Itt vagyok! – tárja szét a karját. –Ölj meg! És utána megölhetsz mindenkit aki valaha is veled volt.
Egy ideig nézem.
- Harcolj velem. Ha legyőzöl, abbahagyom.
Látom szemeiben a fájdalmat, karjait maga mellé ereszti.
- Ha tényleg ezt akarod… - mondja félhangosan.
Nem. Nem akarom,és sose akartam. Nem akarom bántani. Meg akarom védeni. Épp ezért teszem. Hogy ne kelljen ilyen mocskos világban élnie.
- Adj bele mindent – kérem.
- Emiatt ne aggódj, nekem már úgy is mindegy! – hörgi. – Ölj meg! Ne törődj a múltunkkal! Csak ölj meg! Kínozz meg!
- Nem. Ahhoz túlságosan is szeretlek.
- Igen, tudom. – A vörös íriszeket felváltja a barna, vámpírfogai eltűnnek. Most olyan gyengének tűnik, akár egy ember. – De kénytelen leszel. Most én is csak ember vagyok. A vámpír képességeim nélkül pont olyan vagyok, mint az emberek. Ha őket meg akarod ölni, ölj meg engem is!
Már épp szólalnék meg, mikor katonák százai sereglenek oda, majd lövik meg Meát. Szemem kikerekedik, majd ár gondolkodni sem tudok. Magamhoz szorítom a lányt, majd kb. ötven, több kilométeres vektort engedek ki a világra. Lehunyom a szemem, miközben úgy fordítom a lányt, hogy a jelenetből ne lásson semmit se.
- Ne nyisd ki a szemed, míg nem szólok! - A vektorok szint önállóan pusztítják el a körülöttünk lévő fegyvereseket, épületeket, repülőket. – Kinyithatod.
Körülöttünk minden és mindenki elpusztítva. Azonban meghallok egy furcsa hangot. A kézfejem leválik a kezemről, olyan, mintha leolvadna. A bőröm és a csontom elfolyékonyosodva csöpög a véremmel együtt. Undorító látvány, és iszonyatosan fáj is. Mea szemei elkerekednek, lábai a földbe gyökereznek.
- Nichi! – sikítja, könnyei megerednek.
- Fordulj el! Vagy hagyj itt, kérlek! – nézek rá, majd felordítva fogom meg a fejem. Szétreped a homlokom, annyira fáj. Összegörnyedek, majd hírtelen kirúgom Mea lábát, így elesik. Ugyanebben a pillanatban szabadulnak el a vektorok ismét, és olvad le az egyik lábam is. Testem már rég nem én uralom. A fájdalomtól nyöszörögve emelem fel a fejem, hogy szemtanúja legyek a pusztításnak, amit én okoztam. A város romokban, rengeteg robbanás és tűz van. Repülőmaradványok csapódnak a házakba. Nem sokkal messzebb, már a kikötőben hajók süllyednek el, robbannak fel. Látom Kisamét, amint elkeseredetten harcol az egyik vektorral, azonban feje hamar leválik a helyéről.
- Ne… - suttogom könnyezve.
- Nii! Állítsd le őket! – kiabálja Mea.
Lehunyom a szemem, ahogy bal karom teljes egészében leválik. A vektorok megvastagodnak, már lassan elérik Tokiót is. Most nem állhatok meg. Nem hátrálhatok meg, pont most.
„Ölj. Pusztítsd el ezt a világot!” Arcom jobb oldala elkezd olvadni. Ez az a pillanat, amikor már Mea idegei se bírják. A lány elájul.
E/3.:
A barna hajú lány felnyitja szemeit, majd szétnéz. Legutolsó emléke az olvadt bőr, aminek a hatására az ágy melletti lavórba hány. Miután mindent kiadott magából, kimossa a száját, majd szétnéz. Kórházban van, ez minden kétséget felülmúl.
- Nii – suttogja, majd kifut a folyosóra, beleütközve az akkor megjelenő Kakashiba. – Sensei. Sensei, mi van…?
- Kaedével?
Mea megborzong a név hallatára, még mindig nehéz elhinnie, hogy húga a megjövendölt, pusztító diclonius.
- Igen – suttogja végül.
- Nos, miután elájultál, folytatta a pusztítást, aminek az lett a vége, hogy ez lett belőle – mutat fel egy felismerhetetlenné torzult testet egy fényképen. A lányra ismét rájön a hányinger, könnyezni kezdik.
- Meghalt, igaz? – rogy le az ágyra.
- Nem.
A szóra a Tenshi lány felkapja a fejét, hitetlenkedve néz volt tanárára.
- Hogy-hogy? – pattan fel.
- A szervei nem voltak szétroncsolódott állapotban, így mindent, ami maradt belőle, összeszedtük, és elzártuk. Ha minden igaz, nemsoká regenerálódik – tájékoztatja a lányt, mire az bólint, és elmosolyodik. – De. Meg kell változtatnunk. Ki kell ölnünk belőle a diclonist.
- És a Hanzaial mi lesz? – kérdez rá Mea.
- Újraépítjük. Feltámasztjuk a diákokat, hisz tudod, milyen modern gépeink vannak. Minden visszatér a rendes kerékvágásba.
- Remélem.
/A szigeten, ahol elzárták Kaedet./
- Fáj…dalom… fáj… dalom…
Sötétség borul a szobára, csak a halk motoszkáló hangot lehet hallani, meg azt, amikor a csontok összeforrnak. Valamint egy mély, kínokkal teli női hörgést.
- Fáj…dalom… fáj… dalom… annyira… fáj…
Cuppogó hang hallatszik, ahogy megvillan egy szem. Az szétnéz, végignéz a szétolvadt végtagokon is. Megrezzen, majd továbbsiklik. Megpillant egy halvány fénysugarat, arra koncentrál. Az ablakban egy virág van, egy csodálatosan szép, de gyilkos virág.
- Liliom.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése