I will wander 'til the end of time, torn away from you...
Aznap éjjel álmodtam. Halálról, vérről, gyötrelemről... Én nem hittem el.
"Kétségbeesetten nézek ki a koszos börtön mocskos ablakán, a kezemen marad a kosz, amivel bemocskolt. Már nem csak lelkem szennyezett. Arcomhoz emelem az ujjaim, lassan össze is ér a két bőrfelület, az egyik végigsiklik a másikon, szürke port hagyva. Nevetséges.
Nehéz léptek tépik szét a folyosóra beálló mély csendet, nyikordul a rács, és ha akarnám sem tudnám megakadályozni, hogy az erős kezek a hajamba marjanak, majd roppanásig hátrafeszítsék a fejem. Tudom, mi következik. Csak siessünk, könyörgöm. A súlyos bilincseket ráakasztják a kezemre, majdnem orra is bukok, aztán mégsem. Büszkeségem nem engedi, hogy hagyjam magam megalázni. Gyerekes vagyok, hihetetlenül szánalmas.
Alig bírok mozdulni, mégis kihúzva magam követem a duci férfit, aki lesajnáló tekintettel cibál maga után. Nem tiltakozom. Nem érdemlem meg ezt a jogot.
Csupasz talpam hideg puhaságot érint. Nahát, leesett a hó? Olyan szép, mint amire emlékeztem. Rám hullanak a pelyhek, majd egyből el is olvadnak. Mindenem zsibbadt, így nem fázom. Így akarok maradni, minden annyira békés. Nyugodt, ellentéte annak, ami engem alkot.
Én akartam a szabad ég alatt meghalni. Hogyha esetleg a szellemem valamilyen módon kiszabadulhat, minden eszközt megragadok, hogy sikerüljön. Nem tanúsítok ellenállást, leszedik a bilincset. Talán megsajnáltak. Megdörzsölöm csuklóm, de a piros nyomok látszanak. Az akasztófára nézek, majd keserűen felnevetek. Nemsoká nem fogok érezni. Semmit, soha többet.
Éppen ezért, még most utoljára benyúlok szakadt fogoly-hálóruhám alá, és körmeim belevájva a bőrömbe, végighúzom azokat a jobb lapockámon. Fémes illat terjed el, akár a futótűz, melegség csurog végig a hátamon és az ujjaim végén. Megborzongtat, mert csiklandós vagyok. A fehérséget bemocskolja a karmazsinszín vérem, az élet szimbóluma. Hihetetlen irónikus az egész.
Fellépek a székre, nyakamba kerül a kötél. Szemem a makulálanul szürke ég felé fordítom, hogy ne a kivégzőim arca legyen az utolsó emlékem. Mondanék még valamit, elköszönnék, de nem tudok, mert kirúgják a támaszom. A kemény fonalréteg a torkom köré szorul, vasmarokkal zúzza össze a légcsövem. Ha kapálózom, rosszabb, így csendben tűröm a fulladásom és elmosolyodom. Kacagnék. Kinevetném az életem. Magamat. Az ostobaságaimat és a hibáimat.
Ha valaki egy kicsit is ismeri az emberi halált, tudja, hogy az érzékszervek közül a hallás szűnik meg utoljára. Mert bármennyire is akarom, nem látom tisztán a felém jövő alakot. De hallom, ahogy kétségbeesetten suttog, hogy meg fog menteni, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. A képébe röhögnék. Mostmár nem hiszek neki. De igaza van. Most, hogy én nem leszek többé, minden a legnagyobb rendben lesz. Angyalszárnyai vannak. Nagyok, és minden bizonnyal mesésen puhák... valamint a halálnál is feketébbek. Már nem érzem, hogy megfogja a kezem.
Ő... A Nővérem...
Csak a nyugtató hangját hallom egy darabig, majd semmit."
Úgy ülök fel, mint akibe rugót ültettek. Hajam izzadtan tapad az arcomhoz, és úgy zihálok, mint aki lefutotta a maratont. Minimum. Csak álmodtam. Az egész egy rohadt álom volt.
Visszahanyatlok a puha matracra, és abban a pillanatban éles fájdalom hasít a jobb lapockámba. Ijedten, majd' kiugró szívvel nyúlok oda, és érintem meg az öt, mély karmoláscsíkot. Szemem kikerekedik a gerincemen alattomosan felkúszó félelemtől, és döbbenten nyikkanok fel. Kezem rácsapom a villanyra, de a hirtelen fény miatt hunyorognom kell. A véres atléta rátapad a hátamra, nekem pedig elszorul a torkom. Kizárt, hogy álmomban alá nyúltam... Valami fekete kúszik a látóteremben, és rettegéssel telve veszem fel a fekete tollat az ágyam mellől. Még aznap éjjel felhívtam Őt, hogy tudjam, minden rendben van vele. Baromság. Velem nem volt.
Aznap éjjel álmodtam. Halálról, vérről, gyötrelemről... Én nem hittem el.
My heart is broken.
Sweet sleep, my dark angel.
Deliver us from sorrow's hold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése