Kuroshitsuji II. - Vércseppes fehér rózsa /Harmadik szirom/

"Mint egy konok jégdarab

az olvadt víz tetején, 

gyengéden kimersz

és játszol velem ajkadon."

Bekopogok a szobába, majd miután meghallom a beinvitálást, be is lépek. A kisasszony egy sötétpiros báli ruhában vár, forgolódik a tükör előtt. Lélegzetem elakad egy pillanatra, ahogy az égkék szemek rám villannak, majdnem kiesik a kezemből a hozatott cipő. A lány kritikusan végignéz magán.

- Ennyire rossz? - húzza el a száját.

- Szó sincs róla! - ellenkezek egyből. - Mesebelien néz ki. 

Bókomra elfordítja a fejét, kibámul az ablakon. Megszoktam már, hogy soha se mond köszönetet. Ahhoz túl büszke. Leül az ágyra, én pedig elé térdelek, finoman kezembe veszem lábát. Selymes bőrén simítok végig, nem bírok ellenállni. Talán nem is akarok. Megborzong érintésem alatt.

- Oi, mi a fenét csinálsz? - sziszegi. Észbe kapok, finoman adom rá a magassarkút. Mikor ez kész, talpra áll, de meginog, kénytelen belém kapaszkodni. Elmosolyodom, ahogy megérzem kis markainak szorítását öltönyömön. - Inkább segíts. 

Megfogom kezét, óvatosan vezetni kezdem, fel-alá a szobában. Bicegve lépked, képtelen vagyok nem megmosolyodni. Dacosan néz rám, szemeivel próbál megölni elfelejtve, hogy halott vagyok. Ilyenkor ennivalóan ártatlan, szöges ellentét önmagának. Ilyen lett volna a tragédia előtt?

- Most már megy - motyogja, és én engedelmesen engedem el. Kitipeg a folyosóra, én utána, hisz én leszek, aki a bálba elviszi. Finniannak majd' kiesik a szeme, ahogy végignéz a gazdámon, és én ebben a pillanatban legszívesebben megölnél, mint ahogy Bardot is. Mindkettő úgy bámul rá, mintha joguk lenne hozzám, és most úgy érzem, egyedül nekem van jogom így nézni. Igen, mert ő az enyém. Nem csak a lelke, ő maga is. Engem illet meg. - Induljunk.
Elmélkedésemből csilingelő hangja ébreszt fel. Meghajolok, és ő az általam kinyitott ajtón kilép a szabadba. Az égre néz, szemeiben tükröződnek a csillagok. Besegítem a lovaskocsiba, ami elvisz minket a királyi kastélyba.