"Tizedik naplóbejegyzés: Szeptember 23.
Az utóbbi napokban meglehetősen elhanyagoltam a naplóírás és ennek az okai is megvannak. Mély lelki depresszióba estem a Castieles ügy miatt, iskolába se mentem. Naponta egyszer tudtak belém tuszkolni táplálékot, akkor is csak annyit, hogy ne dőljek ki. Anya megértette a fájdalmam és beavatott, hogy reménytelenül szerelmes vagyok. Nos, erre egy napja nekem is sikerült rájönnöm, köszönöm szépen. A vöri akkor kezdett el SMS-ekkel bombázni. Ilyenekkel, hogy: "Hagyd a rinyálást és told a segged be a suliba!". Kedves, mi?
Szóval, az iskola felé tartottam. Az egész gimi tele volt azzal, hogy Debrah és Castiel ismét egy pár, minek köszönhetően elment az életkedvem is. Valahogy viszont kihúztam a nap végéig, talán csak azért, mert nem láttam az enyelgő párocskát. Zombiként indultam haza, a diákok sorra kaptak tőlem szívinfarktust. Hirtelen egy kéz rántott hátra, kivételesen nem fájdalmasabb. A karjaiban kötöttem ki, szemem a vörösébe vezettem. - Mit akarsz? - fordítottam el róla a tekintetem.
- Beszélgetni - sóhajtotta, majd talpra állított. - Nem jönnél át hozzám?
Nem tudom, hogy mehettem bele a dologba. Vagy tényleg nagyon szét vagyok csúszva, vagy nemes egyszerűséggel idióta vagyok. Lehet mindkettő egyszerre. Szóval, Castielnél kötöttem ki. A belga juhász megismert a nemrégi találkozásunk miatt, vidáman nyalogatta a lábam. Leguggoltam Démonhoz, megsimogattam azt a szép buksiját. Hogy lehet egy ilyen aranyos kutyának ilyen rohadék gazdája? Belépve a lakásba ledöbbentem. Otthonos, családias kis hely volt, meleg színekkel, nagy puha kanapéval a szoba közepén. Még kandalló is volt! Őbunkósága leültetett, ő a kanapé másik végébe ült. Néhány percig csend állt be, egyikünk sem tudta, mit mondjon.
- Nézd... - kezdtem, de félbeszakított.
- Nem. Most... én mesélek - nézett mélyen a szemembe. Bólintottam rá. - Szóval... mint tudod, Debrah járt már ebbe az iskolába. Akkor ugyanúgy összejöttünk, és boldog voltam vele. Nagyon boldog. - Ekkor odaadott nekem egy fényképet. Őt ábrázolta, még fekete hajjal. Épp egy fal tövében ült, és telefon volt a kezében. Az öltözete nem ilyen lázadó és rockos, mint most, sőt, egy cicás dísz csüngött a mobilon. De a legjobban az az örömmel teli arc lepett meg. - Most, hogy visszajött, azt hittem, újra lehetek olyan boldog. És elfelejtettem, hogy miért hagyott el. Debrah énekes akart lenni és kapott lemezszerződést is. De a cég tulajdonosa szerint nem lehet egyszerre középsulis és sztár. Így vagy otthagyta a sulit, vagy maradt. Könyörögtem neki - nézett mélyen a szemembe. - Én, érted? Könyörögtem, hogy ne hagyjon el. De miután hosszasan elsorolta a hibáimat és lealázott, elment.
Nagyot sóhajtottam, egyszerűen nem tudtam mit mondjak. Féltem, hogyha rosszat szólok, leordibálja a fejem.
- Én egy zavaró tényező voltam, amit félre kellett rakni, igaz? - nyögtem végül.
- Igen - harapott alsóajkába. - Ő m indig Cicuskámnak becézett, így miután elhúzott, megutáltam a macskákat.
- Csak egy pótlék vagyok? - szorítottam meg a pólóm alját.
- Ha az lennél, itt lennék veled, miután Debráht elküldtem kenyérért? - Halkan felnevettem. Ez még nekem is elképzelhetetlen szituációnak hatott. Castiel közelebb jött, mélyen a szemembe nézett. - Nézz magadra. Majd rám. - Megtettem. - Majd ismét magadra. És rám. Ugye, hogy nem is különbözünk annyira?
- Utállak - vallottam be, miközben gyengéden szétnyitotta a lábam, hogy közé másszon.
- Utálsz, mi? Akkor miért nem akadályozod meg, hogy megcsókoljalak? - duruzsolta az ajkaimba.
- Mert nem akarom.
A hajamba túrt, majd a tarkómnál fogva húzott magához, hogy édesen megcsókoljon. Nem értettem mostmár mit, miért tesz, azt sem tudtam, mit érez irántam. Csak azt tudtam, hogy amíg ő csókol, nem érdekel. Túl jó volt és most az egyszer nem bántam, ha bűnbe estem. Talán ha aznap nem megyek hozzá a szünetben, nem lennék itt. Talán nem ismerném a kicsit érzelmes Castielt, nem ízlelhettem volna a csókját, nem ölelhettem volna, nem sétálhattam volna vele... Nem szenvedtem volna annyit miatta. De megtörtént, így történt, és nem tudok rajta változtatni. De ennek a férfinek a karjaiban akartam meglelni a szerelmet.
Nii"
Szóval, az iskola felé tartottam. Az egész gimi tele volt azzal, hogy Debrah és Castiel ismét egy pár, minek köszönhetően elment az életkedvem is. Valahogy viszont kihúztam a nap végéig, talán csak azért, mert nem láttam az enyelgő párocskát. Zombiként indultam haza, a diákok sorra kaptak tőlem szívinfarktust. Hirtelen egy kéz rántott hátra, kivételesen nem fájdalmasabb. A karjaiban kötöttem ki, szemem a vörösébe vezettem. - Mit akarsz? - fordítottam el róla a tekintetem.
- Beszélgetni - sóhajtotta, majd talpra állított. - Nem jönnél át hozzám?
Nem tudom, hogy mehettem bele a dologba. Vagy tényleg nagyon szét vagyok csúszva, vagy nemes egyszerűséggel idióta vagyok. Lehet mindkettő egyszerre. Szóval, Castielnél kötöttem ki. A belga juhász megismert a nemrégi találkozásunk miatt, vidáman nyalogatta a lábam. Leguggoltam Démonhoz, megsimogattam azt a szép buksiját. Hogy lehet egy ilyen aranyos kutyának ilyen rohadék gazdája? Belépve a lakásba ledöbbentem. Otthonos, családias kis hely volt, meleg színekkel, nagy puha kanapéval a szoba közepén. Még kandalló is volt! Őbunkósága leültetett, ő a kanapé másik végébe ült. Néhány percig csend állt be, egyikünk sem tudta, mit mondjon.
- Nézd... - kezdtem, de félbeszakított.
- Nem. Most... én mesélek - nézett mélyen a szemembe. Bólintottam rá. - Szóval... mint tudod, Debrah járt már ebbe az iskolába. Akkor ugyanúgy összejöttünk, és boldog voltam vele. Nagyon boldog. - Ekkor odaadott nekem egy fényképet. Őt ábrázolta, még fekete hajjal. Épp egy fal tövében ült, és telefon volt a kezében. Az öltözete nem ilyen lázadó és rockos, mint most, sőt, egy cicás dísz csüngött a mobilon. De a legjobban az az örömmel teli arc lepett meg. - Most, hogy visszajött, azt hittem, újra lehetek olyan boldog. És elfelejtettem, hogy miért hagyott el. Debrah énekes akart lenni és kapott lemezszerződést is. De a cég tulajdonosa szerint nem lehet egyszerre középsulis és sztár. Így vagy otthagyta a sulit, vagy maradt. Könyörögtem neki - nézett mélyen a szemembe. - Én, érted? Könyörögtem, hogy ne hagyjon el. De miután hosszasan elsorolta a hibáimat és lealázott, elment.
Nagyot sóhajtottam, egyszerűen nem tudtam mit mondjak. Féltem, hogyha rosszat szólok, leordibálja a fejem.
- Én egy zavaró tényező voltam, amit félre kellett rakni, igaz? - nyögtem végül.
- Igen - harapott alsóajkába. - Ő m indig Cicuskámnak becézett, így miután elhúzott, megutáltam a macskákat.
- Csak egy pótlék vagyok? - szorítottam meg a pólóm alját.
- Ha az lennél, itt lennék veled, miután Debráht elküldtem kenyérért? - Halkan felnevettem. Ez még nekem is elképzelhetetlen szituációnak hatott. Castiel közelebb jött, mélyen a szemembe nézett. - Nézz magadra. Majd rám. - Megtettem. - Majd ismét magadra. És rám. Ugye, hogy nem is különbözünk annyira?
- Utállak - vallottam be, miközben gyengéden szétnyitotta a lábam, hogy közé másszon.
- Utálsz, mi? Akkor miért nem akadályozod meg, hogy megcsókoljalak? - duruzsolta az ajkaimba.
- Mert nem akarom.
A hajamba túrt, majd a tarkómnál fogva húzott magához, hogy édesen megcsókoljon. Nem értettem mostmár mit, miért tesz, azt sem tudtam, mit érez irántam. Csak azt tudtam, hogy amíg ő csókol, nem érdekel. Túl jó volt és most az egyszer nem bántam, ha bűnbe estem. Talán ha aznap nem megyek hozzá a szünetben, nem lennék itt. Talán nem ismerném a kicsit érzelmes Castielt, nem ízlelhettem volna a csókját, nem ölelhettem volna, nem sétálhattam volna vele... Nem szenvedtem volna annyit miatta. De megtörtént, így történt, és nem tudok rajta változtatni. De ennek a férfinek a karjaiban akartam meglelni a szerelmet.
Nii"
 |
| Castiel |
 |
| Castiel x Nichi |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése