Bűnöző és Gyilkosképző Gimnázium /Hanzai/ - Különkiadás: Ki is volt Lucy?

Lucy-sama szemszöge: 

- Nézd, megint itt a szörnyszülött!

Megtorpanok a folyosón, amint meghallom ezt az elnevezést. Hátranézek, ugyanazokat a srácokat pillantom meg, mint mindig. Idegesítő.

- Mit akartok? Megint – villantom rájuk a szememet. Kicsit sem ijednek meg. Ki ijedne meg egy aprócska kislánytól?

- Ugyanazt, mint eddig – vigyorog rám a fekete, majd megtördeli a kezét. Futni kezdek, a tankönyveket elhajítom. Hogy miért is akarnak megverni? Mert nem vagyok átlagos. Ezt a fejemen növő, két szarv is mutatja. Ezek miatt tagadnak ki. Néznek le, minősítenek el pórnépnek. És fáj. Pedig sose bántottam senkit! És ezért utálom az embereket. Mert a nélkül néznek le engem, hogy bármit is tudnának rólam.

Már az erdőben futok, és még mindig követnek. Egy hatalmas sziklába ütközöm, zsákutcába kerültem. Remegek. Nem akarok fájdalmat. Miért nem lehet engem békén hagyni?  Persze zaklatóim hamar beérnek. Összeszorítom a szemem, lekuporodom. Megérzem az első követ a fejemnek csapódni, majd a friss, meleg vért lecsurogni az arcomon. Majd meghallom azt a hangot.

„Ölj!”

Üveges szemekkel lépkedek az erdőben, ruhámat vér szennyezi, de nem az enyém. Már egy órányira magam mögött hagytam a sziklát, ahol lemészároltam a három ficsúrt. Hogy hogyan? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, mintha négy végtaggal többet irányítanék, és az a négy kar a hátamból nőtt ki. És láttam őket. A fiúk nem, de én igen. Miként lehetséges ez? Honnan jönnek ezek a karok? Egyáltalán… mi vagyok én?

Aztán meghallom azt a hangot. Hátrafordulok. Egy fiú. Egy velem egykorú, szürke hajú, lila szemű fiú. Kezében egy zenedoboz, ahonnan halk zene csendül fel. Ismerem ezt a dalt. „Beatus vir qi suffert tentationem/ Qoniqm cum pronates fuerit accipient coronam vitae”. Egy gyönyörű latin zene. Születésem pillanatában hallottam meg. Nem anyám sikolyát, nem az orvosok üvöltését, nem apám káromkodásait… hanem ezt. A fiúra nézek.

- Liliom – mondja nekem, majd rám mutat. Elmosolyodom. Hisz tudom, miért ahhoz hasonlít. A liliom egy gyönyörű virág, ami gyilkos is.

A fiút, mint kiderült, Michitonak hívják. Az egyetlen barátom ő. Egész nyáron együtt voltunk, együtt játszottunk. És most… haza kell mennie. Itt fog hagyni, egyedül.

- A gyilkosságok száma egyre növekszik Sakurami városban, tegnap kettő lemészárolt testet is találtak… - mondja a nő a rádióban, mire elmegyek onnan. Michito követ. A tengerparta megyünk, még épp elcsípjük a naplementét. A víz kéksége vesztett, a vörös és narancssárga elfojtotta őt. Felnézek az égre, a Nap utolsó sugara vakít el, majd eltűnik. Ismét a sötétkék az uralkodó.

- Soha többet nem találkozunk, ugye? – suttogom.

- Jövő nyáron is eljövök – tájékoztat Michito, mire felcsillan a szemem.

- Jó – bólintok mosolyogva.

Két évvel később:

Lövés éri a hátamat, mire felszisszenek. Így nem tudom használni a kezeket. Térdre rogyva próbálok elkúszni, de belém rúgnak.  Arccal csapódok a földnek, majd lehunyom a szemem. Félek, rettegek. Nem akarok több fájdalmat. Soha többet. Elég volt nekem, amikor megerőszakoltak, két hónapja.

~ Menekülni akarsz, ugye? ~ hallom meg azt a hangot. Az elmémben is összekuporodva fekszem. Mikor felnézek, megpillantom a meztelen alakot, akinek arcát fásli takarja. Ijedten hördülve csúszok arrébb.

- Ki vagy te? – kérdezem. Minden lila színben úszik, a lány szemei is lilák. Alighanem az enyéim is.

~ A jövőd vagyok. Segítek, hogyan tűrd el ezt a világot.

- Mégis hogyan? Túlságosan mocskos ez a világ – suttogom.

~ Egyszerű. ~ Az alak arcáról lebomlik a fásli, megpillantom az arcát. Az én arcomat. ~ Csak át kell változtatni ezt a világot az én világommá. Megvan hozzá az erőm. Csak segítened kell ~ nyújtja a kezét. Egy ideig gondolkodom. Megéri? Majd leesik. Ha a világ ilyen rossz lesz, ő sem tud majd benne élni.

- Sajnálom Michito. Én tényleg szerettelek -  csúsztatom a kezem az alakéba.

Körülöttem minden ember kettévágódik, egy szempillantás alatt. Előttem Senju Tsunade áll, gyilkos tekintettel mered rám, arcára száradt a vér és a könnyek. Egy vágás éktelenkedik mellkasán, amiből ömlik a vörös nedv.

- Csak nem Dant akarod megbosszulni? – vigyorodom el ördögien, ám a következő pillanatban éles fájdalmat érzek a mellkasomban. Lenézek az azt átdöfő katanára, majd hátrafordulva fejezem le Genmát. Kitépem a fegyvert. Tudom, hogy itt az idő, hisz hasam is iszonyatosan fáj és a magzatvíz is elfolyt.

- Te… Tsunade – nézek a nőre. – Igaz, engem legyőztetek – kezdek bele, ám mielőtt a Senju nagyon beleélné magát a mámorába, folytatom. – Én nem örülnék túlzottan. Ezzel csak siettettétek a terveimet. Figyelj rám! Tizennyolc év múlva megmutatja igazi arcát előttetek egy gyermek! A gyermek, aki elhozza a szenvedést és ezzel a békét. Az ő neve – itt elhallgatok. A neve. A gyerekem neve. Aztán megformálódik bennem. Elvigyorodom. – Kaede!

Ezzel eltűnök onnan.

Fájdalom. Elemészt.

A hasam felvágva, hisz csak magamnak tudtam elvégezni a szülést. Ám mielőtt a feketeség beszippantana, ránézek a kicsire. Megszólalásig hasonlít rám. Elmosolyodom.

- Kaede. Te vagy a legszebb, legártatlanabb liliom.