Hinata szemszöge:
Fázósan vacogva a nem túl meleg Akatsuki köpenyben
elgondolkodtam azon, hogy miért festik a körmüket az Aka tagok. Főleg Itachi,
azzal a hányadék lilával. Kiráz tőle a hideg, pedig a lila a kedvenc színem. De
nem az a fajta. Na mindegy. Hidan meg a sötétzöld körmével kerget az őrületbe,
Kakuzval egyetemben. Sasorinak és Deidaraának egy árnyalattal sötétebb van.
Kisame hanyagolja a bűzös anyagot, míg Pein vörösre mázolja az ujja végén
elszarusodott bőrt. Hát, amíg nem erőszakolják rám, hogy „Hinata, fesd a
körmöd, bazdki!” addig eltűröm. Majd utána verem a földhöz a seggem.
- Min gondolkodsz? – töri meg a csendet Kuzu.
- He? – fordulok felé. Az itt töltött idő alatt sokkal
bátrabb lettem, minden szempontból.
- Ne légy Hidan, könyörgöm – nyögi a maszkos, mire
felnevetek.
- Nem szándékoztam.
- Oi, ti seggdugaszos, lassú barmok! Haladjunk már, emberek.
Lerohad a lábam, basszátok telibe! – mondja végig kulturált monológját a
fentebb említett, kicsit sem agybajos kangörcs, egy levegővételre. Már nem azon
csodálkozom, hogy ennyi káromkodást képes becsempészni három, még hosszúnak sem
mondható mondatocskába, hanem hogy az „emberek” helyett nem pöcsfejeket
mondott. Szinte megszokásból húzok be neki, mire elégedetten morran. A szememet
forgatva megyek előre, hogy megmutassam az idiótájának, hogy Hyuuga Hinata
igenis képes haladni!
- Jó a segged, baby! – hallok meg egy füttyentést.
Megtorpanok, a szemöldököm rángatózni kezd. – Szívesen megmasszíroznám, esetleg
meg is döngetnélek abban a bájos kis barlangban.
A homlokomon kidagad az ér, fújtatok, mint egy dühödt bika.
- HIDAAAAAAAAAAN! MEGHALSZ, TE ROHADT, KÉJES KIS GECI! ÚÚÚÚ,
DE MEGCSAPKODLAK, CSAK KAPJALAK EL! ÉS AKKOR MÉG BAGZANI SE LESZEL KÉPES, TE
KANGÖRCS! AZTÁN VERHETED A FASZODAT A KEZEDDEL, MERT MÁSRA NEM LESZEL KÉPES! A
GOLYÓIDAT ODAADOM ITACHI MADARÁNAK, HOGY KÖLTSE KI, MINT TOJÁST, TE!
Kakuzu meglepetten pislogott, hogy a bájos kis Hyuuga lányka
ilyet is tud. Háromszázezer kilométer per órával száguldottam a halálra ijedt
jashinista után.
Kicsivel higgadtabban folytattam az utam, miután kivertem a
lila szeműből a perverz hajlamait. Peckesen felemelt fejjel lépkedtem legelöl.
- Esteledik – szólal meg a maszkos. – Bemegyünk egy
fogadóba.
- Menjetek előre, mindjárt megyek – fordulok a fiúk felé,
majd felugrok egy fára, és eltűnök az erdőben. Az ágakon ugrálva haladok előre,
majd leugrom egy sziklára. Lehunyom a szemem, élvezem, ahogy a szél táncoltatja
a hajam. Mennyei érzés. Hirtelen azonban valami szőrös dörgölőzik a lábamhoz.
Felsikkantva esek a kő melletti tóba, majd felúszom a felszínre. Meglepődve
veszem észre, hogy „támadóm” egy alig öt centiméteres, aprócska szőrgombóc, aki
ijedten pislog rám nagy, fekete szemeivel.
- Istenem, de aranyos – ujjongok a cicát látva. Leteszem a
tenyerem, mire rámászik. Olyan aprócska! És
puha! És kis duci! Szent ég,
nyomorgatni akarom! De megijedne! Nekem meg ő kell! Egy fekete-fehér, ujjnyi
kismacsek! Stipi-stopi! – Leszel az enyém, édesem? – simogatom meg ujjammal a
buksiját. Nyávog egyet. – Ezt igennek veszem. Nos, Neko-chan, akkor menjünk a
fiúkhoz.
Őszintén remélem, hogy Hidan nem hozza a frászt szegénykémre,
mert akkor tényleg kiherélem!
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés