Hinata POV.:
Mikor magamhoz térek, nem látok semmi a sötétségen kívül. Beletelik pár percbe, míg leesik, hogy be van kötve a szemem. Meglepõdök saját zsenialitásomon. Érzem, hogy a lábaim is a kezeim is össze vannak kötve. Nemsoká nyílik az ajtó, nehéz bakancsok lépéseinek a hangját hallom felém közeledni. Gyomrom összeszorul a félelemtõl, hogy vajon mibe keveredtem megint.
- Hyuuga Hinata. Végre megvagy – hallok meg egy régrõl ismerõs hangot. Vajon…? Hát persze!
- Ibiki-sama – cincogom. – Kérem segítsen.
- Egy bûnözõnek? Álmodban. – Elõször nem értem, miért mondja ezt, de aztán felfogom. Hisz Akatsuki tag vagyok! Biztos rajtam van a köpeny…
Életemben még nem fájt fizikailag semmi, mint az a kínzás.
- Itt van – nyit be a vizsgáltató a szõke férfihez, aki a fejét fogva ismer fel.
- De hisz ez Hinata-chan! – csápol a férfi, mint aki el akar repülni. Kissé megszeppenek a hadonászó illetõ láttán, amikor véletlen leüti az egyik emberét. Mentõt, emberek!
- Jó a szemed – dörmögi Ibiki, majd krumpliszsák módjára dob le a Yamanaka férfi elé. – Vizsgáld át az agyát.
- Igenis! – Inochi leül velem szemben, kezét a fejemre helyezi. Nem aggódok, a Byakugannal minden Akatsukis infót elzártam, szerintem ezt õ is érzi. Miután nem talált semmi használhatót, csalódottan sóhajt fel, abbahagyja a fejbúbom tapizását. – Hinata-chan, jobb lenne, ha mindent elmondanál a szervezetrõl.
- Nem – felelem határozotta. Mindkettõ sóhajt, majd egy olyan illetõ lép be, aki nekem kedves kéne hogy legyen, de csak fájdalom fûz hozzá. Az apám. Inochi és Ibiki felismerik a helyzetet, így jobbnak látják ha lelépnek, és kisurrannak az ajtón. Dermedten nézem végig, ahogy Hiashi közelebb jön, majd még pislogni se marad idõm, visszakézbõl pofon vág. A kézfején lévõ vasdarab felsebzi a szám, a vért a földre köpöm le.
- Ki vagy tagadva – sziszegi. Ettõl a szótól a sok éves felgyülemlett szenvedés dühe kirobban belõlem.
- Köszönöm – kezdenek el potyogni a könnyeim, mire meglepõdik. – Köszönöm, hogy azzal a sok fájdalommal elég erõssé tettél az élethez. Miért? Miért nem segítettél inkább? Miért csak bántottál? Csak fájdalmat kaptam tõled! Pedig az apám vagy! Hanabi csak azért volt jobb nálam mert õt támogattad! Engem miért nem?! Rossz ember vagy! Egy szörnyeteg! Még Nejit is többre tartod nálam! Pedig õ nem is a gyermeked! Boldog vagyok, hogy kitagadtál! Legalább nem kell egy olyan ember lányának neveznem magam, mint amilyen te vagy!
Hiashi feje elvörösödik a méregtõl, majd már adná a második az ütés, amikor kicsapódik az ajtó és egy aranyszõke buksi bukkan fel. Ezt a hajkoronát és a ragyogóan égkék szemeket bárhol felismerném.
- Hiashi-sama. Benne van, hogy Hinatát kivégezzék? – kérdezi Naruto mire szívem összefacsarodik. „Apám” lenézõen emeli rám tekintetét.
- Benne.
Mikor magamhoz térek, nem látok semmi a sötétségen kívül. Beletelik pár percbe, míg leesik, hogy be van kötve a szemem. Meglepõdök saját zsenialitásomon. Érzem, hogy a lábaim is a kezeim is össze vannak kötve. Nemsoká nyílik az ajtó, nehéz bakancsok lépéseinek a hangját hallom felém közeledni. Gyomrom összeszorul a félelemtõl, hogy vajon mibe keveredtem megint.
- Hyuuga Hinata. Végre megvagy – hallok meg egy régrõl ismerõs hangot. Vajon…? Hát persze!
- Ibiki-sama – cincogom. – Kérem segítsen.
- Egy bûnözõnek? Álmodban. – Elõször nem értem, miért mondja ezt, de aztán felfogom. Hisz Akatsuki tag vagyok! Biztos rajtam van a köpeny…
Életemben még nem fájt fizikailag semmi, mint az a kínzás.
- Itt van – nyit be a vizsgáltató a szõke férfihez, aki a fejét fogva ismer fel.
- De hisz ez Hinata-chan! – csápol a férfi, mint aki el akar repülni. Kissé megszeppenek a hadonászó illetõ láttán, amikor véletlen leüti az egyik emberét. Mentõt, emberek!
- Jó a szemed – dörmögi Ibiki, majd krumpliszsák módjára dob le a Yamanaka férfi elé. – Vizsgáld át az agyát.
- Igenis! – Inochi leül velem szemben, kezét a fejemre helyezi. Nem aggódok, a Byakugannal minden Akatsukis infót elzártam, szerintem ezt õ is érzi. Miután nem talált semmi használhatót, csalódottan sóhajt fel, abbahagyja a fejbúbom tapizását. – Hinata-chan, jobb lenne, ha mindent elmondanál a szervezetrõl.
- Nem – felelem határozotta. Mindkettõ sóhajt, majd egy olyan illetõ lép be, aki nekem kedves kéne hogy legyen, de csak fájdalom fûz hozzá. Az apám. Inochi és Ibiki felismerik a helyzetet, így jobbnak látják ha lelépnek, és kisurrannak az ajtón. Dermedten nézem végig, ahogy Hiashi közelebb jön, majd még pislogni se marad idõm, visszakézbõl pofon vág. A kézfején lévõ vasdarab felsebzi a szám, a vért a földre köpöm le.
- Ki vagy tagadva – sziszegi. Ettõl a szótól a sok éves felgyülemlett szenvedés dühe kirobban belõlem.
- Köszönöm – kezdenek el potyogni a könnyeim, mire meglepõdik. – Köszönöm, hogy azzal a sok fájdalommal elég erõssé tettél az élethez. Miért? Miért nem segítettél inkább? Miért csak bántottál? Csak fájdalmat kaptam tõled! Pedig az apám vagy! Hanabi csak azért volt jobb nálam mert õt támogattad! Engem miért nem?! Rossz ember vagy! Egy szörnyeteg! Még Nejit is többre tartod nálam! Pedig õ nem is a gyermeked! Boldog vagyok, hogy kitagadtál! Legalább nem kell egy olyan ember lányának neveznem magam, mint amilyen te vagy!
Hiashi feje elvörösödik a méregtõl, majd már adná a második az ütés, amikor kicsapódik az ajtó és egy aranyszõke buksi bukkan fel. Ezt a hajkoronát és a ragyogóan égkék szemeket bárhol felismerném.
- Hiashi-sama. Benne van, hogy Hinatát kivégezzék? – kérdezi Naruto mire szívem összefacsarodik. „Apám” lenézõen emeli rám tekintetét.
- Benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése