A nap vörösre festi az eget, ahogy lassan leereszkedik az éjszaka. Sakurami város lakói elcsendesednek egy idõre, hogy aztán megújult erõvel vághassanak az éjszakának. A szórakozóhelyekrõl hangos zene szûrõdik ki, részeg fiatalok dülöngélnek az utcán röhögcsélve és hangoskodva. Két alak viszont teljes józansággal halad a Hanzai iskola felé. Mindkettõn látszik, hogy nõ. Az egyik alacsony, úgy 140 cm, kapucnival takarja a két aprócska szarvat. Néhány egyenes, sötétzöld tincs keresztezi angyalarcát, valamint egyenesre vágott frufru takarja homlokát. A másik, a már néhány lépéssel elõrébb járó már magas, 172 cm, haja a dereka alját cirógatja és vérvörös színûre sötétedett. Szeme mélybarna, fentrõl lefelé fakul. Meg sem próbálja elrejteni a két jóval nagyobb szarvat.
Nichi:
Vegyes érzések keringenek bennem, ahogy egyre mélyebbre jutok a városban. Érzések… lehunyom a szemem, ahogy egy könnycsepp kiszalad rajta, majd végigsimítva az arcom, esik a porba. Sok ismerõs arc, hely…
- Usagi – szólítom meg a mögöttem lépkedõ lányt, mire ijedten összerezzen. Megforgatom a szemem. – Menj elõre… nemsoká megyek.
Elindulok az ismerõs chakra irányába. A lányra nézek. Kicsit magasabb lett, barna haja nyílegyenes, és most fel van kötve. Oldalfrufruját a szél táncoltatja. Egy hatalmas sírbolt elõtt áll, szeme a semmibe réved. Közelebb lépkedek, meghallja a cipõmet. Hátrafordulva lepõdik meg, hogy itt lát, szemeiben könnyek gyûlnek, amik szép lassan végigfolynak az arcán. Barna szemei csillognak, majd már a nyakamba is veti magát.
- Mea… - suttogom a nevét, sírásomat leplezve arcom a vállába fúrom.
Kicsivel késõbb már mindketten kisírt szemmel ülünk a lépcsõn, és gondolkodunk.
- Én… - kezdjük egyszerre, mint régen annyiszor, majd halkan felkuncogunk.
- Mond – mosolygok rá gyengéden.
- Jó – bólint. – Én nagyon örülök neked, Nii. Annyira nagyon! De nem bírnám ki, ha még egyszer elmennél.
Szavainak hatására elkomorodom.
- Engem… azért teremtettek hogy emberek öljek – kezdem, mire rámkapja a tekintetét. – Mindennek amit teszek, oka van. Öt év… öt év múlva a gyerekek nagy részét hozzám hasonlóvá fogják tenni. És ha a világ ilyen lesz… te sem tudsz majd benne élni. Te olyan… hirtelen bukkantál fel… ebben a Pokolban… az álmom vált valóra – villantok szemlecsukós, nagyon apró mosolyt. – Azon a napon… amikor leromboltam az iskolát… én… - elfordulok. – Én mindig… Bocsánatot akartam kérni tõled. Csak ezért… ezért tudtam kibírni azt a sok szenvedést… - hajtom fejemet a térdemre, zokogok. – Ezért is jöttem vissza.
Mea lefagyva hallgatja a mondanivalóm, és mikor végzek, felállok, és elindulok. Nõvérem viszont elkapja a csuklóm.
- Ne menj! – kéri már könnyezve.
- Miért? Megöltem mindenkit… - kezdem.
- Nem érdekel! – kiabál közbe. Meglepetten nézek rá. – Nem érdekel, hogy mit tettél! Csak az, hogy maradj velem.
Most rajtam a sor, hogy a nyakába vessem magam.
- Ha azt akarod, maradok.
- Köszönöm.
- Biztos? – kérdezem meg századjára a kastély kapuja elõtt toporogva. Ugyan tudom, hogy a Tenshi lány tûrõképessége határán van, szinte kibukik belõlem ez a szó, hisz nem akarok zavarni. Fõleg nem egy vámpírokkal teli kégliben. Öltözetem sem megfelelõ, hisz csak egy egyszerû fekete ruha van rajtam, és egy cipõ. Út közben szereztem. Usagi is félénken toporog mögöttem, õ se nagyon szándékozik bemennem.
- Gye-re már! – kezd el beráncigálni minket Mea az ajtón. Döbbenten érzem, hogy baromi erõs, szerintem erõsebb mint bárki, akivel dolgom volt eddig. Nem semmi. Szó nélkül cibál be minket egy-egy szobába. Mondanom se kell, a zöld hajú lányka halálra ijed az ágy láttán, hangosan visítozva rohan utánam, hogy õ márpedig nem lesz egy szobában egy szörnyeteggel. Enyhén lesajnálóan nézek a remegõ csöppségre, majd sóhajtva ajánlom fel neki, hogy aludjon nálam. Usagi le is csap az ajánlatra, mire Mea ugrálva adja tudatomra, hogy márpedig akkor ma pizsibulit tartunk.
- Usagi… ki?
Kezemben megáll az evõpálca, elkomorodva nézek magam elé.
Nichi:
Vegyes érzések keringenek bennem, ahogy egyre mélyebbre jutok a városban. Érzések… lehunyom a szemem, ahogy egy könnycsepp kiszalad rajta, majd végigsimítva az arcom, esik a porba. Sok ismerõs arc, hely…
- Usagi – szólítom meg a mögöttem lépkedõ lányt, mire ijedten összerezzen. Megforgatom a szemem. – Menj elõre… nemsoká megyek.
Elindulok az ismerõs chakra irányába. A lányra nézek. Kicsit magasabb lett, barna haja nyílegyenes, és most fel van kötve. Oldalfrufruját a szél táncoltatja. Egy hatalmas sírbolt elõtt áll, szeme a semmibe réved. Közelebb lépkedek, meghallja a cipõmet. Hátrafordulva lepõdik meg, hogy itt lát, szemeiben könnyek gyûlnek, amik szép lassan végigfolynak az arcán. Barna szemei csillognak, majd már a nyakamba is veti magát.
- Mea… - suttogom a nevét, sírásomat leplezve arcom a vállába fúrom.
Kicsivel késõbb már mindketten kisírt szemmel ülünk a lépcsõn, és gondolkodunk.
- Én… - kezdjük egyszerre, mint régen annyiszor, majd halkan felkuncogunk.
- Mond – mosolygok rá gyengéden.
- Jó – bólint. – Én nagyon örülök neked, Nii. Annyira nagyon! De nem bírnám ki, ha még egyszer elmennél.
Szavainak hatására elkomorodom.
- Engem… azért teremtettek hogy emberek öljek – kezdem, mire rámkapja a tekintetét. – Mindennek amit teszek, oka van. Öt év… öt év múlva a gyerekek nagy részét hozzám hasonlóvá fogják tenni. És ha a világ ilyen lesz… te sem tudsz majd benne élni. Te olyan… hirtelen bukkantál fel… ebben a Pokolban… az álmom vált valóra – villantok szemlecsukós, nagyon apró mosolyt. – Azon a napon… amikor leromboltam az iskolát… én… - elfordulok. – Én mindig… Bocsánatot akartam kérni tõled. Csak ezért… ezért tudtam kibírni azt a sok szenvedést… - hajtom fejemet a térdemre, zokogok. – Ezért is jöttem vissza.
Mea lefagyva hallgatja a mondanivalóm, és mikor végzek, felállok, és elindulok. Nõvérem viszont elkapja a csuklóm.
- Ne menj! – kéri már könnyezve.
- Miért? Megöltem mindenkit… - kezdem.
- Nem érdekel! – kiabál közbe. Meglepetten nézek rá. – Nem érdekel, hogy mit tettél! Csak az, hogy maradj velem.
Most rajtam a sor, hogy a nyakába vessem magam.
- Ha azt akarod, maradok.
- Köszönöm.
- Biztos? – kérdezem meg századjára a kastély kapuja elõtt toporogva. Ugyan tudom, hogy a Tenshi lány tûrõképessége határán van, szinte kibukik belõlem ez a szó, hisz nem akarok zavarni. Fõleg nem egy vámpírokkal teli kégliben. Öltözetem sem megfelelõ, hisz csak egy egyszerû fekete ruha van rajtam, és egy cipõ. Út közben szereztem. Usagi is félénken toporog mögöttem, õ se nagyon szándékozik bemennem.
- Gye-re már! – kezd el beráncigálni minket Mea az ajtón. Döbbenten érzem, hogy baromi erõs, szerintem erõsebb mint bárki, akivel dolgom volt eddig. Nem semmi. Szó nélkül cibál be minket egy-egy szobába. Mondanom se kell, a zöld hajú lányka halálra ijed az ágy láttán, hangosan visítozva rohan utánam, hogy õ márpedig nem lesz egy szobában egy szörnyeteggel. Enyhén lesajnálóan nézek a remegõ csöppségre, majd sóhajtva ajánlom fel neki, hogy aludjon nálam. Usagi le is csap az ajánlatra, mire Mea ugrálva adja tudatomra, hogy márpedig akkor ma pizsibulit tartunk.
- Usagi… ki?
Kezemben megáll az evõpálca, elkomorodva nézek magam elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése