paletta - | VII. színtelenek 1. |

színtelenek - avagy az első filler rész
(a végén a jelenbe kapcsolva)

Watanabe Miki szemszögéből:

A mai napig a fülemben csengenek azok a szavak, amiket Daisuke ejtett ki a száján, amikor anyáék először hazahozták az idősebbik húgunkat. "Hogy lehet, hogy nem olyan csúnya, mint te voltál?" Mert hát persze. Kayda örökölt mindent, amit én szerettem volna: édesanyánk világító sárga szemeit és azt a titokzatos fehér hajkoronát, ami fene se tudja, honnan eredetezhető. Feltűnő jelenség, mindenki a csodájára jár, még akkor is, ha ő ezt látszólag nem kívánja. De valószínű, csak álszentség.
- Már megint azt a csúnya, irigy arcodat vágod - szólal meg mellettem a bátyám, akit amúgy lehet szeretnem kéne, de most egyik porcikám sem kívánja a társaságát. Miért tenném? Daisuke ugyanolyan vak követője és csodálója a húgunknak, mint bárki más.
- Amúgy is csúnya az arcom, nem? - Rá se nézek, mert nincs kedvem bámulni az önelégült képét.
- Hát nem egy szép látvány - nyújt nyelvet.
Daisuke 12 éves létére, feltűnően magas a kortársaihoz képest és valami agyament ötlet folytán növeszti a haját.
- Az sem, hogy lassan úgy nézel ki, mint egy lány - vágok vissza, és most először felé fordulok. Pirosak az arcai, szóval elégedetten elmosolyodom. - De a lányok nem lehetnek szerelmesek Kaydéba, bár még fiúként is elég gusztustalan dolog a saját húgod...
Csatt. Most nekem ég az arcom, a bátyám kezei által, de csak kicsit könnyezek, inkább erősebbet ütök vissza, míg meg nem hallom anyám kiáltásait a távolból.

❈

- Nem akarok vigyázni rá - vetem ellen, ahogy a fotelben idegesítő nyugalommal ülő húgomra nézem. - Elég nagylány már, hogy saját magára vigyázzon, nem? Úgyis mindenki oda és vissza van érte!
- Nem kértem - csóválja anyám a fejét, miközben összeköti a haját egy copfba. - Daisuke a vizsgájára készül, nem tud figyelni rá és csak Nishi-t tudjuk magunkkal vinni, pedig hidd el, ő is jelenteni fog elég gondot. Vedd le a vállamról ezt a terhet.
- Akkor nem is kellett volna megszülni - csattanok fel.
Mély csend telepedig ránk, ahogy anyám lassan felém néz. Ilyenkor mindig félek tőle kicsit - kimért, nyugodt, és gyönyörű nő, apánk mindig azt mondja rá, hogy veszélyes, és ilyenkor érzem az aurájából, hogy miért használja rá ezt a kifejezést.
- Nem kértem, Miki - ismétli meg magát.
Csendben maradok, és Kaydára nézek. Mintha itt sem lenne, bámul ki az ablakon, és nem köszön el anyánktól, mikor az elhagyja a szobát. Olvasni kezdek, hogy ne maradjak le az akadémián.
- Lehet neked is tanulnod kéne - vetem oda a húgomnak.
Felém se néz. Meg se mozdul.
- Én vigyázok rád, szóval azt parancsolom, hogy tanulj.
És elmosolyodik. Felforr bennem a hirtelen düh, legszívesebben megütném, de belém fagy a szó és a tett a meglepettségtől, mikor megszólal.
- Bolondok kezébe sose adj hatalmat.
Úgy viselkedik, mintha felnőtt lenne, mintha annyira okos lenne, közben csak egy nyamvadt hat éves, és én vagyok a nővére.
Szóval végül csak megütöm.

❈

Nagyon csendben kell lopóznom, hogy ne keltsek fel senkit. Ilyenkor már nem szabadna a folyosón lennem, de porzik a torkom, muszáj innom egy pohár vizet. A konyha felé veszem az irányt, de megtorpanok és egészen megijedek, amikor meghallom a szüleim hangját. Miért vannak fent ilyen későn? Pedig már hajnali három körül lehet az idő.
- Miért ragaszkodsz annyira Kaydához? - üti meg a fülem apám hangja, bennem pedig felfut a pulykaméreg, ahogy meghallom megint ezt a nevet.
Mindig csak ez a név.
- Egyszerű, Daisuke rebellis fajta, még a végén romba döntene mindent amit eddig felépítettünk. Miki hirtelen haragú, forró fejű, szintén képtelen lenne a feladatra. Kayda...
- Nem gondolod, hogy igazságtalan vagy Mikivel? - vág közbe apám. - Szerintem túl kevés lehetőséget adsz neki. Úgy viselkedsz Kaydával, mintha különb lenne a többinél, mintha jobb lenne, pedig Miki iskolai eredményei sokkal jobbak!
Anyám nem válaszol.
- Tudom, hogy a lányom, és szeretem is, de Kayda semmiben sem különlegesebb, mint a másik három. Igazságtalanul gyakran rajta tartod a szemed.
Megcsikordul a szék, ahogy anyám feláll, gondolom befejezettnek tekinti a beszélgetést. És én is eleget hallottam, döntöm el, és könnytől szúrós szemekkel visszaballagok a szobámba.

❈

15 évvel később:

- Mit művelsz, Miki? - suttogja a húgom, és én lopva rákacsintok.
Nishi egészen nőies kislány lett az évek alatt. Ugyan alacsony marad, de nagy, ijedt szemei már csillogó zöld színben pompáznak, fénylő barna haja pedig leér egészen a fenekéig. El sem hiszem, hogy már chunnin, és milyen veszélyes kis kunoichi vált belőle.
És akkor még magamról nem is beszéltem...
- Úgy se tudják meg - vigyorgok rá. - Te nem vagy kíváncsi pár szaftos kis részletre a családunkról?
- Néha a kíváncsiság fel nem mért károkat okozhat - okoskodik, mire rágrimaszolok. - Én nem veszek ebben részt. Inkább csinálok ebédet, mit szólsz hozzá?
A húgom ijedős, félénk lány, és nem várhatom el tőle, hogy csatlakozzon az én őrültségeimhez. Főleg, mióta Daisuke meghalt, azóta valahogy sehol sem találja a helyét.
- Persze. Mindjárt megyek és segítek neked, oké?
Bólint, megenged magának egy apró mosolyt, és már ott sincs. Olyan halkan és piciket lépked, hogy meg sem hallom a zaját.
Újra beleásom magam a papírokba. Megtalálom a saját tekercsem, ami a születésem körülményeit igazolja. Persze, persze, ezeket mindet tudom. Átnézem a többiekét is, és azt hiszem, a húgomnak igaza volt.
Néha nem várt dolgokat fedez fel az ember. Azt hiszem, ideje elbeszélgetnem anyámmal.